13. rész - Csalódás, és annak okai

Sosem tűnődtem azon, milyen lesz az életem, ha végre boldogság éri. Ha felszabadulok, ha végigfut a hátamon a hideg, csak mert meglátom Őt. Nem is sejtettem, hogy a dolgok ilyen hirtelen fordulatot vehetnek.  Most csak bámulok előre, és értetlenkedem. Voltam boldog. Régen. Nagyon régen...

***
2005., szeptember 26.
- Katherine - nevetett Zoé, miközben a kezemet húzta a napfénnyel teli erdőben - Gyere, itt van Hópehely - mutatott a lovamra, majd levette a szemfedőt rólam.
A szőre, mint a porcelán, a sörényét csak úgy fújta a szél, a napfény itt-ott rávilágított, mintegy megannyi gyémántragyogás. Kétségkívül gyönyörű volt.
A mosoly az arcomról levakarhatatlannak látszott, húgom karja közé vetettem magam, és addig nem engedtem, míg Hópehely szemeibe nem pillantottam.
- Mindezt értem tetted?
- Tudod Katherine, a világ legjobb testvérének még a egy istállónyi lovat is gyönyörűvé varázsolnék - csillogott a szeme, ami köztem, és Hópehely között járt, majd megjegyezte - Különleges vagy, Katy. Ahogy Hópehely is. Nyilvánvalóan a sors szánta neked ezt a jószágot.
Ez így is volt. A lovam és köztem érdekes harmónia volt, jobban megértett, mint bárki más Zoén kívül.
- Köszönöm, hogy lecsutakoltad őt. Legszebb születésnapi ajándék, amit valaha kaphattam. Szeretlek. - néztem mélyen a szemébe, majd szeplős vállaira eresztettem a kezeimet, amire libabőr futott végig hátán.
- Szeretlek.

- Katherine! - parancsolt rám Zoé, immár a szobámba trappolva, és nem azt a hangnemet használva, mint akkor, ott.
Végigmeredtem rajta. Arckifejezése dühödt volt. Kirívó ruhát viselt, haját punk stílusban szétbontotta, a sminkje szolid, mégis kissé felnőtt hatást keltett. Talán, ha nem ismerném, csak visszapillantást nyerhettem volna a múltba, rá sem jöttem volna, hogy ő ugyanaz a szerény lány.
Kis mosoly jelent meg az arcomon, amit szemmel láthatóan nem tűrt, és szokása szerint le is hervasztott.
- Elegem van belőled, Meyer! Itt ülsz a szobádban, az MP3 a kezedben, a régimódi zenéidet hallgatod, és siránkozol a pasikád után, akivel nem sokára találkozol. Szégyen, érted? Ne legyél ilyen tehetetlen, éld már az életed! - utasított feldühödve, ami jól esett valamilyen szinten. Tudtam, hogy törődik velem, de azóta a nap óta sosem fejezi ki normálisan.
Sosem hoztam fel neki a múltat. Míg én minél jobban emlékezni akartam rá, ő minden áron törölni akarta az emlékezete eme részét. Úgy döntöttem, hogy most én leszek az akaratos.
- Miért nem vagy már ugyanolyan, mint régen? - kérdeztem az orrom alatt dünnyögve.
- Mi? - nézett rám úgy, mintha épp bejelentettem volna a világvégét.
- Tudod, amikor te és én...
- Nem érdekel! - vágott közbe gyorsan - A világ legjobb testvérei voltunk, tudom. De engem nem érdekel, már nem, érted? - mondta mélyen a szemembe nézve.
- És miért nem? - kérdeztem teljesen értetlenül, fekete bakancsát bámulva.
- Nézd, Katherine, nem vagy nekem senkim, hogy elmondjam, mi bánt, és azt sem fogom elmondani, hogy mit miért teszek. - jelentette ki halál nyugodtan.
A világ forogni kezdett körülöttem, és abban a helyzetben úgy éreztem, hogy menten-nyomban elhalálozok.
- Nem vagyok senkid? - néztem rá, kövér könnycseppekkel a szememben.
- Nem. - mondta, keresztbe téve a kezeit. A földet pásztázta, és a hangja is megcsuklott, de ez engem cseppet sem érdekelt; kimondta azt, amitől féltem.
Kezeimet halántékomra téve kerültem ki a... húgom(?), s úgy éreztem, levegőre van szükségem. Nem, nem maradhattam egy légtérben ezzel az emberrel.
Természetesen tökéletes pillanatokban tud rám tárcsázni Alexa is.
- Sziaaaaa - sóvárgott a hangja - Mikor találkozhatnánk? Annyi minden történt, képzeld...
- Szia Lexa - szakítottam félbe - Perpillanat tökéletesen ráérek. Gyere át. - azzal lecsaptam a telefont.

***
- Azt mondta, hogy nem vagy senkije? - nézett olyasféle bociszemekkel Lexa, ami a nemtetszését fejezte ki.
- Ezt.. - pásztáztam a földet, miközben a zoknim kis bojtjával játszadoztam.
- Hát.. Ez szörnyű.. - nevette el keserűen magát. - Képzeld.. Ad tegnap megcsókolt. - közölte elpirulva, mégis kissé dühödve, amit kérdőre is vontam.
- Nem is lepődsz meg? - nézett rám fanyarul.
- Nem. Tudtam, hogy ez lesz. - mosolyogtam rá biztatójellegűen.
- De.. Nem érted. Megcsókolt. Életem első csókja volt, és szerintem neki is... A probléma ott van, hogy nem lehetünk együtt, mert a húgodba szerelmes. - közölte egy kis haraggal a szemeibe, ami a kis szeleburdi barátnőmnél nem épp ijesztő hatást váltott ki. Azonban az utolsó mondatára felkaptam a fejemet.
- Mi?
Csak vállat rántott, majd a fejére helyezte - az amúgy irtó aranyos - macis sapkáját. - Egy dolog, hogy érzek valamit Ad iránt, és azt hiszem, ő is irántam... De hónapok óta, pontosabban azóta oda van a húgodért, amikor először átjött hozzátok, és ránézett. Nézd, Katy, én már akkor láttam rajta... De mindig azt hittem, hogy az első aki a barátom lesz, az ő lesz, és most, hogy megcsókolt, teljesen belegabalyodtam... Nem tudom, hogy mit érzek... - sírva szavalta el már a végét, s a vállamra hajtott fejét.
- Minden rendben lesz. - suttogtam a vállába, s próbáltam ezt saját magammal is elhitetni.

12. rész - Az együttlét előnyei, s hátrányai

- Tehát, ez a srác, aki előttetek áll - kezdtem torok köszörülve - Zoénak igaza van. - mondtam kis körítéssel.
- Ő a pasid? - dülledtek ki apu szeme - Jézusom, a lányomnak pasija van! - ordított fel örömében(?), és anyával megcsókolták egymást.
David mögém állt, hátulról átkarolt, és elmosolyodott, amikor rápillantottam. A haja kuszán állt, illata bódító volt, mint mindig, és köztudottan imádtam, amikor hátulról ölelt meg.
- Na, azért előttünk ne éljétek a ...khm életeteket! - intett minket parancsra anyu, mire megszeppentem. - Menjetek fel Katy szobájába, nyugodtan! - mosolyodott el, mire egy kő esett le a szívemről. Mindig is úgy éreztem, hogyha megtudják hogy barátom van, úgy kezelnek, mint egy két évest, és folyamatosan róla faggatnak majd. De nem, a világ legnormálisabb szülőiként viselkedtek, ami tőlük kicsit furán hangzott.

Ahogy utasítottak a szüleim, előrementem a lépcsőn, mögöttem Dave ballagott. Útközben benéztem Zoéhoz, majd így szóltam hozzá:
- Azt hitted, nagyon le fognak szidni, ugye? - nevettem gúnyosan. - Nem érted el a célod! - értesítettem, majd mikor megláttam a dühös arckifejezését, rácsuktam az ajtaját.
- Hátborzongató húgod van - jegyzi meg David.
- Tudom - sóhajtok - Tudom..
Leült az ágyam sarkába, és nézegetni kezdte a cuccaimat. Szerencsém - mondtam magamban - hogy rendet raktam, mielőtt átjött.
- Mesélj magadról - int figyelemre Dave, amikor látja, hogy túlságosan elmélyülök a szemei szépségében.
- Mit kell tudnod rólam? - értetlenkedtem.
- Mindent, amit nem tudok.
- Hát.. 17 éves vagyok, Katherine Elizabeth Meyernek hívnak.. - kezdtem a mondókába, de ekkor elcsitított.
- Tudom, hogy hogyan hívnak, hogy kik a szüleid, a húgod, hogy hova jársz iskolába, és hogy hány éves vagy. Ez a világ legsablonosabb szövege volt, amit itt lenyomattál nekem. - nevetett.
Ilyenkor hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem neki mesélni azt, amiről senki sem tudott az ég világon.
- Egyszer, amikor 10 éves lehettem... Még Brooklynban éltünk. Akkor már 10 éve Hayley volt a legjobb barátnőm. Imádtam lovagolni, ez jelentette számomra az életet. Szerettem élni. A húgom normális volt, boldog. A világ legszeretőbb testvérei voltunk. Tényleg, azt hiszem ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az életben. - nyugodtan, és megértően hallgatott, ami nagyon jól esett.
Sóhajtottam egyet, majd folytattam.
- De egyszer minden megváltozott. A húgom rossz társaságba került,  így én is szörnyű dolgokba keveredtem. Ha látnád, milyen voltam, el sem tudnád képzelni, hogy az az énem hogyan létezhetett. Ittam, drogoztam. Nem tanultam, de ezt anyáék nem tudták. Egyszer a suli 2. emeletéről szerettem volna kiugrani, nagyon ittas voltam. Hayley odajött, és letessékelt onnan. Ekkor döbbentem rá, hogy egy hajszál híja, és ott helyben meghalok. Attól a naptól fogva értékelem az életemet, jól tanulok, és még a fejemben sincs, hogy csalódást okozzak a szüleimnek.Sosem tudtam, hogyan köszönhetném meg neki, hogy nem hagyta, hogy megöljem magam. Azóta amióta elköltöztünk, egyszer sem láttam, csak skypeolunk, MSN-ezünk. Úgy gondoltam, visszamehetnék Brooklynba. - nyögtem nagy nehezen. - Talán újra a legjobb barátnőm lehetne.
- Gondolj Alexára. - csak ennyi jött ki a száján. - Mi akármikor tudunk majd találkozni, ha szólsz, hogy látni akarsz. - erre csak annyit mondtam volna: Akkor el se menj, mindig látni akarlak... - De gondolj Alexára. Ő az a lány, akit mindenki kiközösíti, és te itt vagy neki. Szeret téged. Talán te vagy az életében a legfontosabb. - ezzel elgondolkodtam.
- Igazad van. Nem hagyhatom itt őt. - ráztam a fejem. - Elvégre itt a Yale is, Alexa is, és még itt van Adam, és te is. - mondtam kicsit búskomoran. Sosem számított volna jobban az iskolám, mint Ő...
David elővette a telefonját, amikor megszólalt a When September Ends.
- Haló? - szólt bele a kagylóba.
Féloldalas mosolyra húzódott a szája, majd megköszönte a hívást, és lecsapta a telefont.
- Mi történt? - érdeklődtem.
Csak megrázta a fejét, és szorosan magához ölelt. A szája az enyémhez ért, és nem is tudom, mennyi ideig ülhettünk ott ilyen helyzetben.

- Khm-khm - hallottam apu lábnyomait az ajtónk előtt.
Vörös fejjel megpördültem, majd kitessékeltem a szobámból.
- Menjetek inkább... Sétálni! - vettette fel kétségbeesettségében apa, ami nem is tűnt rossz ötletnek.
- Engedelmeddel - majd kijöttünk a szobámból, felvettem az aranybarna dzsekimet, a kék bakancsomat, és elköszönve az ősöktől sétálni indultunk.
- Beugorhatnánk Alexához - vetem fel az ötletet.
- Remek ötlet. Mondjuk egy meki? - kérdezi bociszemekkel David. Tudom, hogy imádja a mekit.
Sóhajtok egyet, majd beleegyezek a tervébe.
- Viszont ahhoz kéne egy Adam is!
Dave elővette a telefonját, majd tárcsázta az illető számát. Hallottam, ahogy kicsörög a vonal másik felén, majd Ad felveszi a kagylót.
- Gyere a mekibe 15 perc múlva - utasítja az öccse.
- Minek?
- Alexa, Katherine, én, és te? - kérdez rá az előbbinél udvariasabban.
- Benne vagyok - csendül fel a hangja, majd lerakják a mobilt.
Elmosolyodok, amikor rám néz, és hosszú puszit nyom a számra.

* * *

- Láttam múltkor egy filmet - röhög teli szájjal Alexa - ami négy barátról szól, és egyszer elüti őket egy vonat. - nevet magán még jobban.
- Mit raktál az italába? - suttogtam Davenek.
Örültem, hogy Alexa boldog, és imádom, hogy ilyen dilinyós, de mindig úgy éreztem, hogy ezt Adam váltja ki belőle.
- Ééén semmit! - mentegetőzött.
- Szép pár - jegyezte meg David, Alexára és Adamra nézve, mintha a gondolataimban olvasna.
- Mi? - mutatott a kettőjük távolsága közé Adam, majd fülig pirult, ami azt jelezte, hogy valami forr a levegőben.
- Ti - bólogattunk egyszerre Davvel, mire már mindketten vöröslő rákokra hasonlítottak.

New Heavon. Egy város, két álom. Egy barátság. Négy szerelem...