Sosem tűnődtem azon, milyen lesz az életem, ha végre boldogság éri. Ha felszabadulok, ha végigfut a hátamon a hideg, csak mert meglátom Őt. Nem is sejtettem, hogy a dolgok ilyen hirtelen fordulatot vehetnek. Most csak bámulok előre, és értetlenkedem. Voltam boldog. Régen. Nagyon régen...
***
2005., szeptember 26.
- Katherine - nevetett Zoé, miközben a kezemet húzta a napfénnyel teli erdőben - Gyere, itt van Hópehely - mutatott a lovamra, majd levette a szemfedőt rólam.
A szőre, mint a porcelán, a sörényét csak úgy fújta a szél, a napfény itt-ott rávilágított, mintegy megannyi gyémántragyogás. Kétségkívül gyönyörű volt.
A mosoly az arcomról levakarhatatlannak látszott, húgom karja közé vetettem magam, és addig nem engedtem, míg Hópehely szemeibe nem pillantottam.
- Mindezt értem tetted?
- Tudod Katherine, a világ legjobb testvérének még a egy istállónyi lovat is gyönyörűvé varázsolnék - csillogott a szeme, ami köztem, és Hópehely között járt, majd megjegyezte - Különleges vagy, Katy. Ahogy Hópehely is. Nyilvánvalóan a sors szánta neked ezt a jószágot.
Ez így is volt. A lovam és köztem érdekes harmónia volt, jobban megértett, mint bárki más Zoén kívül.
- Köszönöm, hogy lecsutakoltad őt. Legszebb születésnapi ajándék, amit valaha kaphattam. Szeretlek. - néztem mélyen a szemébe, majd szeplős vállaira eresztettem a kezeimet, amire libabőr futott végig hátán.
- Szeretlek.
- Katherine! - parancsolt rám Zoé, immár a szobámba trappolva, és nem azt a hangnemet használva, mint akkor, ott.
Végigmeredtem rajta. Arckifejezése dühödt volt. Kirívó ruhát viselt, haját punk stílusban szétbontotta, a sminkje szolid, mégis kissé felnőtt hatást keltett. Talán, ha nem ismerném, csak visszapillantást nyerhettem volna a múltba, rá sem jöttem volna, hogy ő ugyanaz a szerény lány.
Kis mosoly jelent meg az arcomon, amit szemmel láthatóan nem tűrt, és szokása szerint le is hervasztott.
- Elegem van belőled, Meyer! Itt ülsz a szobádban, az MP3 a kezedben, a régimódi zenéidet hallgatod, és siránkozol a pasikád után, akivel nem sokára találkozol. Szégyen, érted? Ne legyél ilyen tehetetlen, éld már az életed! - utasított feldühödve, ami jól esett valamilyen szinten. Tudtam, hogy törődik velem, de azóta a nap óta sosem fejezi ki normálisan.
Sosem hoztam fel neki a múltat. Míg én minél jobban emlékezni akartam rá, ő minden áron törölni akarta az emlékezete eme részét. Úgy döntöttem, hogy most én leszek az akaratos.
- Miért nem vagy már ugyanolyan, mint régen? - kérdeztem az orrom alatt dünnyögve.
- Mi? - nézett rám úgy, mintha épp bejelentettem volna a világvégét.
- Tudod, amikor te és én...
- Nem érdekel! - vágott közbe gyorsan - A világ legjobb testvérei voltunk, tudom. De engem nem érdekel, már nem, érted? - mondta mélyen a szemembe nézve.
- És miért nem? - kérdeztem teljesen értetlenül, fekete bakancsát bámulva.
- Nézd, Katherine, nem vagy nekem senkim, hogy elmondjam, mi bánt, és azt sem fogom elmondani, hogy mit miért teszek. - jelentette ki halál nyugodtan.
A világ forogni kezdett körülöttem, és abban a helyzetben úgy éreztem, hogy menten-nyomban elhalálozok.
- Nem vagyok senkid? - néztem rá, kövér könnycseppekkel a szememben.
- Nem. - mondta, keresztbe téve a kezeit. A földet pásztázta, és a hangja is megcsuklott, de ez engem cseppet sem érdekelt; kimondta azt, amitől féltem.
Kezeimet halántékomra téve kerültem ki a... húgom(?), s úgy éreztem, levegőre van szükségem. Nem, nem maradhattam egy légtérben ezzel az emberrel.
Természetesen tökéletes pillanatokban tud rám tárcsázni Alexa is.
- Sziaaaaa - sóvárgott a hangja - Mikor találkozhatnánk? Annyi minden történt, képzeld...
- Szia Lexa - szakítottam félbe - Perpillanat tökéletesen ráérek. Gyere át. - azzal lecsaptam a telefont.
***
- Azt mondta, hogy nem vagy senkije? - nézett olyasféle bociszemekkel Lexa, ami a nemtetszését fejezte ki.
- Ezt.. - pásztáztam a földet, miközben a zoknim kis bojtjával játszadoztam.
- Hát.. Ez szörnyű.. - nevette el keserűen magát. - Képzeld.. Ad tegnap megcsókolt. - közölte elpirulva, mégis kissé dühödve, amit kérdőre is vontam.
- Nem is lepődsz meg? - nézett rám fanyarul.
- Nem. Tudtam, hogy ez lesz. - mosolyogtam rá biztatójellegűen.
- De.. Nem érted. Megcsókolt. Életem első csókja volt, és szerintem neki is... A probléma ott van, hogy nem lehetünk együtt, mert a húgodba szerelmes. - közölte egy kis haraggal a szemeibe, ami a kis szeleburdi barátnőmnél nem épp ijesztő hatást váltott ki. Azonban az utolsó mondatára felkaptam a fejemet.
- Mi?
Csak vállat rántott, majd a fejére helyezte - az amúgy irtó aranyos - macis sapkáját. - Egy dolog, hogy érzek valamit Ad iránt, és azt hiszem, ő is irántam... De hónapok óta, pontosabban azóta oda van a húgodért, amikor először átjött hozzátok, és ránézett. Nézd, Katy, én már akkor láttam rajta... De mindig azt hittem, hogy az első aki a barátom lesz, az ő lesz, és most, hogy megcsókolt, teljesen belegabalyodtam... Nem tudom, hogy mit érzek... - sírva szavalta el már a végét, s a vállamra hajtott fejét.
- Minden rendben lesz. - suttogtam a vállába, s próbáltam ezt saját magammal is elhitetni.
2013. február 25., hétfő
2013. február 8., péntek
12. rész - Az együttlét előnyei, s hátrányai
- Tehát, ez a srác, aki előttetek áll - kezdtem torok köszörülve - Zoénak igaza van. - mondtam kis körítéssel.
- Ő a pasid? - dülledtek ki apu szeme - Jézusom, a lányomnak pasija van! - ordított fel örömében(?), és anyával megcsókolták egymást.
David mögém állt, hátulról átkarolt, és elmosolyodott, amikor rápillantottam. A haja kuszán állt, illata bódító volt, mint mindig, és köztudottan imádtam, amikor hátulról ölelt meg.
- Na, azért előttünk ne éljétek a ...khm életeteket! - intett minket parancsra anyu, mire megszeppentem. - Menjetek fel Katy szobájába, nyugodtan! - mosolyodott el, mire egy kő esett le a szívemről. Mindig is úgy éreztem, hogyha megtudják hogy barátom van, úgy kezelnek, mint egy két évest, és folyamatosan róla faggatnak majd. De nem, a világ legnormálisabb szülőiként viselkedtek, ami tőlük kicsit furán hangzott.
Ahogy utasítottak a szüleim, előrementem a lépcsőn, mögöttem Dave ballagott. Útközben benéztem Zoéhoz, majd így szóltam hozzá:
- Azt hitted, nagyon le fognak szidni, ugye? - nevettem gúnyosan. - Nem érted el a célod! - értesítettem, majd mikor megláttam a dühös arckifejezését, rácsuktam az ajtaját.
- Hátborzongató húgod van - jegyzi meg David.
- Tudom - sóhajtok - Tudom..
Leült az ágyam sarkába, és nézegetni kezdte a cuccaimat. Szerencsém - mondtam magamban - hogy rendet raktam, mielőtt átjött.
- Mesélj magadról - int figyelemre Dave, amikor látja, hogy túlságosan elmélyülök a szemei szépségében.
- Mit kell tudnod rólam? - értetlenkedtem.
- Mindent, amit nem tudok.
- Hát.. 17 éves vagyok, Katherine Elizabeth Meyernek hívnak.. - kezdtem a mondókába, de ekkor elcsitított.
- Tudom, hogy hogyan hívnak, hogy kik a szüleid, a húgod, hogy hova jársz iskolába, és hogy hány éves vagy. Ez a világ legsablonosabb szövege volt, amit itt lenyomattál nekem. - nevetett.
Ilyenkor hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem neki mesélni azt, amiről senki sem tudott az ég világon.
- Egyszer, amikor 10 éves lehettem... Még Brooklynban éltünk. Akkor már 10 éve Hayley volt a legjobb barátnőm. Imádtam lovagolni, ez jelentette számomra az életet. Szerettem élni. A húgom normális volt, boldog. A világ legszeretőbb testvérei voltunk. Tényleg, azt hiszem ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az életben. - nyugodtan, és megértően hallgatott, ami nagyon jól esett.
Sóhajtottam egyet, majd folytattam.
- De egyszer minden megváltozott. A húgom rossz társaságba került, így én is szörnyű dolgokba keveredtem. Ha látnád, milyen voltam, el sem tudnád képzelni, hogy az az énem hogyan létezhetett. Ittam, drogoztam. Nem tanultam, de ezt anyáék nem tudták. Egyszer a suli 2. emeletéről szerettem volna kiugrani, nagyon ittas voltam. Hayley odajött, és letessékelt onnan. Ekkor döbbentem rá, hogy egy hajszál híja, és ott helyben meghalok. Attól a naptól fogva értékelem az életemet, jól tanulok, és még a fejemben sincs, hogy csalódást okozzak a szüleimnek.Sosem tudtam, hogyan köszönhetném meg neki, hogy nem hagyta, hogy megöljem magam. Azóta amióta elköltöztünk, egyszer sem láttam, csak skypeolunk, MSN-ezünk. Úgy gondoltam, visszamehetnék Brooklynba. - nyögtem nagy nehezen. - Talán újra a legjobb barátnőm lehetne.
- Gondolj Alexára. - csak ennyi jött ki a száján. - Mi akármikor tudunk majd találkozni, ha szólsz, hogy látni akarsz. - erre csak annyit mondtam volna: Akkor el se menj, mindig látni akarlak... - De gondolj Alexára. Ő az a lány, akit mindenki kiközösíti, és te itt vagy neki. Szeret téged. Talán te vagy az életében a legfontosabb. - ezzel elgondolkodtam.
- Igazad van. Nem hagyhatom itt őt. - ráztam a fejem. - Elvégre itt a Yale is, Alexa is, és még itt van Adam, és te is. - mondtam kicsit búskomoran. Sosem számított volna jobban az iskolám, mint Ő...
David elővette a telefonját, amikor megszólalt a When September Ends.
- Haló? - szólt bele a kagylóba.
Féloldalas mosolyra húzódott a szája, majd megköszönte a hívást, és lecsapta a telefont.
- Mi történt? - érdeklődtem.
Csak megrázta a fejét, és szorosan magához ölelt. A szája az enyémhez ért, és nem is tudom, mennyi ideig ülhettünk ott ilyen helyzetben.
- Khm-khm - hallottam apu lábnyomait az ajtónk előtt.
Vörös fejjel megpördültem, majd kitessékeltem a szobámból.
- Menjetek inkább... Sétálni! - vettette fel kétségbeesettségében apa, ami nem is tűnt rossz ötletnek.
- Engedelmeddel - majd kijöttünk a szobámból, felvettem az aranybarna dzsekimet, a kék bakancsomat, és elköszönve az ősöktől sétálni indultunk.
- Beugorhatnánk Alexához - vetem fel az ötletet.
- Remek ötlet. Mondjuk egy meki? - kérdezi bociszemekkel David. Tudom, hogy imádja a mekit.
Sóhajtok egyet, majd beleegyezek a tervébe.
- Viszont ahhoz kéne egy Adam is!
Dave elővette a telefonját, majd tárcsázta az illető számát. Hallottam, ahogy kicsörög a vonal másik felén, majd Ad felveszi a kagylót.
- Gyere a mekibe 15 perc múlva - utasítja az öccse.
- Minek?
- Alexa, Katherine, én, és te? - kérdez rá az előbbinél udvariasabban.
- Benne vagyok - csendül fel a hangja, majd lerakják a mobilt.
Elmosolyodok, amikor rám néz, és hosszú puszit nyom a számra.
* * *
- Láttam múltkor egy filmet - röhög teli szájjal Alexa - ami négy barátról szól, és egyszer elüti őket egy vonat. - nevet magán még jobban.
- Mit raktál az italába? - suttogtam Davenek.
Örültem, hogy Alexa boldog, és imádom, hogy ilyen dilinyós, de mindig úgy éreztem, hogy ezt Adam váltja ki belőle.
- Ééén semmit! - mentegetőzött.
- Szép pár - jegyezte meg David, Alexára és Adamra nézve, mintha a gondolataimban olvasna.
- Mi? - mutatott a kettőjük távolsága közé Adam, majd fülig pirult, ami azt jelezte, hogy valami forr a levegőben.
- Ti - bólogattunk egyszerre Davvel, mire már mindketten vöröslő rákokra hasonlítottak.
New Heavon. Egy város, két álom. Egy barátság. Négy szerelem...
- Ő a pasid? - dülledtek ki apu szeme - Jézusom, a lányomnak pasija van! - ordított fel örömében(?), és anyával megcsókolták egymást.
David mögém állt, hátulról átkarolt, és elmosolyodott, amikor rápillantottam. A haja kuszán állt, illata bódító volt, mint mindig, és köztudottan imádtam, amikor hátulról ölelt meg.
- Na, azért előttünk ne éljétek a ...khm életeteket! - intett minket parancsra anyu, mire megszeppentem. - Menjetek fel Katy szobájába, nyugodtan! - mosolyodott el, mire egy kő esett le a szívemről. Mindig is úgy éreztem, hogyha megtudják hogy barátom van, úgy kezelnek, mint egy két évest, és folyamatosan róla faggatnak majd. De nem, a világ legnormálisabb szülőiként viselkedtek, ami tőlük kicsit furán hangzott.
Ahogy utasítottak a szüleim, előrementem a lépcsőn, mögöttem Dave ballagott. Útközben benéztem Zoéhoz, majd így szóltam hozzá:
- Azt hitted, nagyon le fognak szidni, ugye? - nevettem gúnyosan. - Nem érted el a célod! - értesítettem, majd mikor megláttam a dühös arckifejezését, rácsuktam az ajtaját.
- Hátborzongató húgod van - jegyzi meg David.
- Tudom - sóhajtok - Tudom..
Leült az ágyam sarkába, és nézegetni kezdte a cuccaimat. Szerencsém - mondtam magamban - hogy rendet raktam, mielőtt átjött.
- Mesélj magadról - int figyelemre Dave, amikor látja, hogy túlságosan elmélyülök a szemei szépségében.
- Mit kell tudnod rólam? - értetlenkedtem.
- Mindent, amit nem tudok.
- Hát.. 17 éves vagyok, Katherine Elizabeth Meyernek hívnak.. - kezdtem a mondókába, de ekkor elcsitított.
- Tudom, hogy hogyan hívnak, hogy kik a szüleid, a húgod, hogy hova jársz iskolába, és hogy hány éves vagy. Ez a világ legsablonosabb szövege volt, amit itt lenyomattál nekem. - nevetett.
Ilyenkor hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem neki mesélni azt, amiről senki sem tudott az ég világon.
- Egyszer, amikor 10 éves lehettem... Még Brooklynban éltünk. Akkor már 10 éve Hayley volt a legjobb barátnőm. Imádtam lovagolni, ez jelentette számomra az életet. Szerettem élni. A húgom normális volt, boldog. A világ legszeretőbb testvérei voltunk. Tényleg, azt hiszem ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az életben. - nyugodtan, és megértően hallgatott, ami nagyon jól esett.
Sóhajtottam egyet, majd folytattam.
- De egyszer minden megváltozott. A húgom rossz társaságba került, így én is szörnyű dolgokba keveredtem. Ha látnád, milyen voltam, el sem tudnád képzelni, hogy az az énem hogyan létezhetett. Ittam, drogoztam. Nem tanultam, de ezt anyáék nem tudták. Egyszer a suli 2. emeletéről szerettem volna kiugrani, nagyon ittas voltam. Hayley odajött, és letessékelt onnan. Ekkor döbbentem rá, hogy egy hajszál híja, és ott helyben meghalok. Attól a naptól fogva értékelem az életemet, jól tanulok, és még a fejemben sincs, hogy csalódást okozzak a szüleimnek.Sosem tudtam, hogyan köszönhetném meg neki, hogy nem hagyta, hogy megöljem magam. Azóta amióta elköltöztünk, egyszer sem láttam, csak skypeolunk, MSN-ezünk. Úgy gondoltam, visszamehetnék Brooklynba. - nyögtem nagy nehezen. - Talán újra a legjobb barátnőm lehetne.
- Gondolj Alexára. - csak ennyi jött ki a száján. - Mi akármikor tudunk majd találkozni, ha szólsz, hogy látni akarsz. - erre csak annyit mondtam volna: Akkor el se menj, mindig látni akarlak... - De gondolj Alexára. Ő az a lány, akit mindenki kiközösíti, és te itt vagy neki. Szeret téged. Talán te vagy az életében a legfontosabb. - ezzel elgondolkodtam.
- Igazad van. Nem hagyhatom itt őt. - ráztam a fejem. - Elvégre itt a Yale is, Alexa is, és még itt van Adam, és te is. - mondtam kicsit búskomoran. Sosem számított volna jobban az iskolám, mint Ő...
David elővette a telefonját, amikor megszólalt a When September Ends.
- Haló? - szólt bele a kagylóba.
Féloldalas mosolyra húzódott a szája, majd megköszönte a hívást, és lecsapta a telefont.
- Mi történt? - érdeklődtem.
Csak megrázta a fejét, és szorosan magához ölelt. A szája az enyémhez ért, és nem is tudom, mennyi ideig ülhettünk ott ilyen helyzetben.
- Khm-khm - hallottam apu lábnyomait az ajtónk előtt.
Vörös fejjel megpördültem, majd kitessékeltem a szobámból.
- Menjetek inkább... Sétálni! - vettette fel kétségbeesettségében apa, ami nem is tűnt rossz ötletnek.
- Engedelmeddel - majd kijöttünk a szobámból, felvettem az aranybarna dzsekimet, a kék bakancsomat, és elköszönve az ősöktől sétálni indultunk.
- Beugorhatnánk Alexához - vetem fel az ötletet.
- Remek ötlet. Mondjuk egy meki? - kérdezi bociszemekkel David. Tudom, hogy imádja a mekit.
Sóhajtok egyet, majd beleegyezek a tervébe.
- Viszont ahhoz kéne egy Adam is!
Dave elővette a telefonját, majd tárcsázta az illető számát. Hallottam, ahogy kicsörög a vonal másik felén, majd Ad felveszi a kagylót.
- Gyere a mekibe 15 perc múlva - utasítja az öccse.
- Minek?
- Alexa, Katherine, én, és te? - kérdez rá az előbbinél udvariasabban.
- Benne vagyok - csendül fel a hangja, majd lerakják a mobilt.
Elmosolyodok, amikor rám néz, és hosszú puszit nyom a számra.
* * *
- Láttam múltkor egy filmet - röhög teli szájjal Alexa - ami négy barátról szól, és egyszer elüti őket egy vonat. - nevet magán még jobban.
- Mit raktál az italába? - suttogtam Davenek.
Örültem, hogy Alexa boldog, és imádom, hogy ilyen dilinyós, de mindig úgy éreztem, hogy ezt Adam váltja ki belőle.
- Ééén semmit! - mentegetőzött.
- Szép pár - jegyezte meg David, Alexára és Adamra nézve, mintha a gondolataimban olvasna.
- Mi? - mutatott a kettőjük távolsága közé Adam, majd fülig pirult, ami azt jelezte, hogy valami forr a levegőben.
- Ti - bólogattunk egyszerre Davvel, mire már mindketten vöröslő rákokra hasonlítottak.
New Heavon. Egy város, két álom. Egy barátság. Négy szerelem...
2013. január 25., péntek
11. rész - Ismerjük meg a barátunkat
- Katherine Elizabeth Meyer! Igazán talpra állhatnál már! Az egy dolog, hogy egész hétvégén hallgathattam nyűgöd-bajod, de nem tűröm el, hogy hétfői napon is itthon poshadj! Fel kell kelned, és szembe kell nézned a sok sznob pajtásoddal. Főleg azzal az előkelővel, aki lesmárolt téged pénteken. Ne nyűglődj. Nem mellesleg az a kelekótya barátnőd, aki mindig szivárványt hord a fején... Lexa. Igen, Lexa. Ő is itt vár, úgyhogy szedd össze magad, és legalább valamelyest próbáld szimulálni, hogy az én véremből vagy! - nyaggatott Zoé.
Nem törődve a helyreigazításával, letöröltem a könnycseppeket az arcomról, kifésültem a hajam, felvettem egy topot, egy belebújós pulcsit, a country-feelingű csőnadrágomat, a bőrdzsekim, és egy csizmát - ami remélhetőleg - nem ázik át. Valahogy ezen a reggelen nem éreztem magam Meyernek. Ha Zoé véréből lennék - ahogy őfelsége fogalmazta - emelt fővel tartanám magamban az érzéseimet, és azt hinném, hogy ez jót tesz.
- Nem érzem magam Meyernek - rinyáltam el az - számomra - óriásinak tűnő gondomat.
- Kicsim, te Meyer vagy, akkor is, ha a kicsit érzékenyebb fajta. - nyugtatgatott anyu, ami nem igazán sikerült neki.
- Köszi, Anyu, remek tanács. Már várom a hatezer szendvicsemet, hol vannak? - lettem kicsit számon kérő, amilyen Zoé szokott lenni. Ez nem tetszik. Éjjel suttogott valamit a fülembe?
- Drágám, ma a boltban kell reggelit venned, mert nem volt időm szendvicseket készíteni neked, meg a kis barátaidnak - mosolygott rám barátságosan, majd a kezembe nyomta a pénzt.
- Jaj, a kis Elizabeth - jött piszkálódni jó apám is.
- Tudod, hogy utálom - mosolyogtam rá kelletlenül.
- Ezért mondtam, húsom - bökött oldalba, majd leintettem őket, és a vigyorgós Alexával, a könyvet olvasó Adammel, és... Ővele találtam szembe magamat.
- Ezért mondtam, húsom - bökött oldalba, majd leintettem őket, és a vigyorgós Alexával, a könyvet olvasó Adammel, és... Ővele találtam szembe magamat.
- Szi-sziasztok - dadogtam kissé félénken, miközben a földet pásztáztam.
Ekkor odalépett mellém David, és féloldalasan átölelt. Nem szólt semmit, csak ott volt. Velem.
- Hát... Akkor mi, tudjátok. Kicsit, lemaradunk, oké? - mosolygott rám Alexa.
Csak mosolyogva bólintottam, majd Felé intettem a fejemet.
- Mi lesz most? - rázott a hideg a gondolattól, hogy el fog menni.
- Nem tudom. Ameddig itt vagy, használjuk ki - mosolygott el halványan.
- Kihasználhattuk volna eddig is... - panaszkodtam, kissé célozgatva, hogy hamarabb is közölhette volna a dolgokat.
- A világ legtökéletesebb időpontjában tudtál meg mindent - suttogta a fülembe.
Inkább ráhagytam a dolgot, hiszen ő tudja, de hát mégis! Elvégre, ha közli, hogy érdeklődik irántam, én ezt viszonzom, és nem tanulok, csak rá gondolok... Na jó, talán igaza van.
Még szorosabban magához húzott, amire kérdőn néztem.
- A többiek is tudják már?
- Nem. Alexa teljesen kiborulna, hiszen Adammel a legjobb - civakodós - barátok. Bár Ad tudja, szerintem látszik is rajta, hogy igyekszik Alexával.
Jogosan mondta, ugyanis ahogy hátranéztem, láttam ahogy - hozzájuk képest - lefojtattak egy teljesen normális beszélgetést.
- Ne legyünk a többiekkel? Ez így olyan feltűnő, tudod.. - pirultam el.
- Az utolsó napjaimat New Heaven-ben veled szeretném eltölteni.
A gyomrom görcsbe rándult a boldogságtól, ugyanakkor a fájdalomtól is.
- Kérlek. Ne említsd. - intettem figyelmességre, mire egy csókot nyomott a homlokomra.
- Kérem Mrs. Meyert, hogy fáradjon ide, és számoljon be a hétvégéjéről. - hívott a táblához Mr. Andrew.
- Máris - mosolyodtam el halványan, majd szónoklatba kezdtem.
- A világ nekem adta a világ legszebb, ugyanakkor, legszomorúbb hétvégéjét - mosolyodtam Davidre.
- Kérem, fejtse ki bővebben, kíváncsivá tett - dörzsölte össze tenyereit a tanár.
- Kissé titokzatos maradnék, ha nem bánja - húztam fel a szemöldököm.
- Természetesen, hisz a maga élete, bocsásson meg, elszaladt velem a ló - mentegetőzött.
- Semmi probléma, Mr. Andrew. - azzal visszasétáltam a padomhoz, ami történetesen Dave mellett volt.
- Miért nem mondtad el? - suttogta.
- Miért mondtam volna el? - kérdeztem furán - Nem akarom, hogy a lányok ezért szekáljanak.
Ekkor mély levegőt vett, és nem értettem, hogy mire készül.
Felállt a padból, és elindult a tábla irányába.
- Khm - köhintett.
"Nem tudom mit tegyek" reakciómban inkább lehajtottam a fejem.
Amikor mindenki tapsolni kezdett, felnéztem.
A táblán ez állt:
- KATHERINE ELIZABETH MEYER, AZ ISKOLÁTOK VALÓSZÍNŰLEG LEGOKOSABB TANULÓJA...
NOS, Ő A BARÁTNŐM. ÉS AKÁRKI AKÁRMIT GONDOL, SZERETEM.
- Köszönöm megértéseteket! - bólintott, majd a port a tanár arcára irányította.
- Beírás lesz a vége ifjú úr. - intette jobb belátásra Davidet.
- Nekem aztán tök mindegy - mosolyodott el féloldalasra, majd leült mellém.
- Miért csináltad? - ért fülig a szám.
- Nem szerethetek egy Katherine nevű lányt? - nézett rám csodálkozva - Honnan veszed, hogy te vagy az?
- Sehonnan. Én Jake-t szeretem. - húztam meg a vállam.
- Ühüm, szóval Jake... - tette a szék háta mögé a kezét - Innentől minden oké, kedves...?
- Madison - intettem le, majd ahogy a csengő megszólalt, bájosan kislisszoltam a teremből.
- Madison - nevetett, ismételve az imént elhangozz lánynevet.
Egész hétvégén azon agyaltam, hogy hogyan kérdezhetném meg ezt a kínos dolgot... Sosem próbáltam erre rátérni, és különösebben nem is foglalkoztatott a téma. De ahogy otthon ült a kanapénkon, míg én ebédet készítettem, a dobozos Fantát iszogatva, és rám várva láttam, nem tudtam elképzelni, hogy ne térjek a dologra.
- David... Valamiről szeretnék veled beszélni - pirultam el.
- Akármiről - vont vállat mosolyogva.
- Hát... Tudod... Én... Nekem még sosem volt előtted barátom. - mondtam neki nehézkesen.
- Éééés? Tudom, hogy nem erre akarsz kilyukadni, ez nem nagy cucc.
Nagy levegőt vettem.
- Le tudod következtetni, hogyha nem volt fiúm, akkor még mit nem csináltam...? - hadartam az egészet.
Ekkor mosolyogni kezdett, majd a mosolyból elfojtott nevetés. A végén már nem bírta visszatartani, és kiszakadt belőle.
- Csönd már Katherine Elizatbeth Meyer! Ha már idehozod a sznob pasikádat, akkor halkabban, mert nem hallom a Pletykafészkeket! - ordított a húgom, mintha ő lenne a ház ura.
- David volt - mondtam unott fejjel, az illetőt bámulva.
- Mi ilyen vicces? - néztem még mindig, csodálkozva.
- Kate, engem nem érdekel, hogy még nem... Eddig se érdekelt, és sose törtem ezen a fejem. Ha te nem, akkor nem. Elvégre 18 éves leszel, a mai világban tökre így kéne működnie. - nyugtatott meg, amitől tényleg egy óriási kő esett le a szívemről.
- Akkor nem haragszol? - kezdtem - az ő hatására - lenyugodni.
- Miért haragudnék rád azért, mert "sértetlen" vagy? - nézett rám érdekesen, de mégis elmosolyodva.
- De el fogsz menni - gondoltam végig - És.. Én itt leszek egyedül, te pedig gyönyörű.... - lepisszegett.
- Nem érdekelnek a gyönyörű lányok. Én téged választottalak, Kate.
Ekkor megöleltem, és a tévéhez fordulva néztük tovább a kedvenc horrorfilmjét, mivel megígértem neki, hogy azt nézünk amit akar.
Anyu és apu is betorpant az ajtón, mire én apu felé futottam, és a nyakába ugrottam.
- Szia kicsim, apropó! Nagyom? - mondta az elején boldogan, majd mikor a nappalira pillantott, meglátta Őt.
- Ő a barátod? - suttogta, úgy, hogy csak én halljam.
Hála az égnek. Nem kezdte el cikizni. Bár felesleges lett volna, Daven nem lehet mit cikizni.
- Szia anyu - mosolyodtam rá.
- Szia kincsem. Hát ő ki? Valamilyen kis barátod? - nézett csodálkozva, gondolván, ő afféle barátom, mint Ad.
- Hát, ami azt illeti. Ő itt David Hakken - mutattam felé.
- Jaj, te vagy a kis Adamunk testvére? - mosolyodott el anyu - Katy még nem is beszélt rólad - lángolt a szeme.
- Igen, Mrs. Meyer. David vagyok, és én azt hiszem nem olyan okból vagyok itt, amilyenből Adam szokott - célzott.
- Aha. Értem. Gondolom, valami iskolai feladathoz kellesz te. - mondta "megértően" anya, mire apu is helyeslően bólogatott.
- Vagy várj! Lehet, hogy mostantól te leszel az új szomszédunk? Most láttam kilakoltatni a régi vég rongyot. - nevetett a saját viccén apu - De lehet, hogy a környék új pizzafutára vagy? - húzta tovább - nevetve - az idegeimet.
Éppen ekkor sétált le Zoé, aki szokása szerint, szeret beleszólni mindenbe.
- Anya, apa, ő itt David Hakken. Katy barátja. Nem, nem a barátja. A pasija. A sznob pasija - intette le a dolgot, majd rajtam kuncogva felballagott a szobájába.
Zoe Elena Meyer, ez még fájni fog neked!
Azonban legelőször a szüleim értetlen arckifejezéseivel kellett megbirkóznom...
- A világ legtökéletesebb időpontjában tudtál meg mindent - suttogta a fülembe.
Inkább ráhagytam a dolgot, hiszen ő tudja, de hát mégis! Elvégre, ha közli, hogy érdeklődik irántam, én ezt viszonzom, és nem tanulok, csak rá gondolok... Na jó, talán igaza van.
Még szorosabban magához húzott, amire kérdőn néztem.
- A többiek is tudják már?
- Nem. Alexa teljesen kiborulna, hiszen Adammel a legjobb - civakodós - barátok. Bár Ad tudja, szerintem látszik is rajta, hogy igyekszik Alexával.
Jogosan mondta, ugyanis ahogy hátranéztem, láttam ahogy - hozzájuk képest - lefojtattak egy teljesen normális beszélgetést.
- Ne legyünk a többiekkel? Ez így olyan feltűnő, tudod.. - pirultam el.
- Az utolsó napjaimat New Heaven-ben veled szeretném eltölteni.
A gyomrom görcsbe rándult a boldogságtól, ugyanakkor a fájdalomtól is.
- Kérlek. Ne említsd. - intettem figyelmességre, mire egy csókot nyomott a homlokomra.
- Kérem Mrs. Meyert, hogy fáradjon ide, és számoljon be a hétvégéjéről. - hívott a táblához Mr. Andrew.
- Máris - mosolyodtam el halványan, majd szónoklatba kezdtem.
- A világ nekem adta a világ legszebb, ugyanakkor, legszomorúbb hétvégéjét - mosolyodtam Davidre.
- Kérem, fejtse ki bővebben, kíváncsivá tett - dörzsölte össze tenyereit a tanár.
- Kissé titokzatos maradnék, ha nem bánja - húztam fel a szemöldököm.
- Természetesen, hisz a maga élete, bocsásson meg, elszaladt velem a ló - mentegetőzött.
- Semmi probléma, Mr. Andrew. - azzal visszasétáltam a padomhoz, ami történetesen Dave mellett volt.
- Miért nem mondtad el? - suttogta.
- Miért mondtam volna el? - kérdeztem furán - Nem akarom, hogy a lányok ezért szekáljanak.
Ekkor mély levegőt vett, és nem értettem, hogy mire készül.
Felállt a padból, és elindult a tábla irányába.
- Khm - köhintett.
"Nem tudom mit tegyek" reakciómban inkább lehajtottam a fejem.
Amikor mindenki tapsolni kezdett, felnéztem.
A táblán ez állt:
- KATHERINE ELIZABETH MEYER, AZ ISKOLÁTOK VALÓSZÍNŰLEG LEGOKOSABB TANULÓJA...
NOS, Ő A BARÁTNŐM. ÉS AKÁRKI AKÁRMIT GONDOL, SZERETEM.
- Köszönöm megértéseteket! - bólintott, majd a port a tanár arcára irányította.
- Beírás lesz a vége ifjú úr. - intette jobb belátásra Davidet.
- Nekem aztán tök mindegy - mosolyodott el féloldalasra, majd leült mellém.
- Miért csináltad? - ért fülig a szám.
- Nem szerethetek egy Katherine nevű lányt? - nézett rám csodálkozva - Honnan veszed, hogy te vagy az?
- Sehonnan. Én Jake-t szeretem. - húztam meg a vállam.
- Ühüm, szóval Jake... - tette a szék háta mögé a kezét - Innentől minden oké, kedves...?
- Madison - intettem le, majd ahogy a csengő megszólalt, bájosan kislisszoltam a teremből.
- Madison - nevetett, ismételve az imént elhangozz lánynevet.
Egész hétvégén azon agyaltam, hogy hogyan kérdezhetném meg ezt a kínos dolgot... Sosem próbáltam erre rátérni, és különösebben nem is foglalkoztatott a téma. De ahogy otthon ült a kanapénkon, míg én ebédet készítettem, a dobozos Fantát iszogatva, és rám várva láttam, nem tudtam elképzelni, hogy ne térjek a dologra.
- David... Valamiről szeretnék veled beszélni - pirultam el.
- Akármiről - vont vállat mosolyogva.
- Hát... Tudod... Én... Nekem még sosem volt előtted barátom. - mondtam neki nehézkesen.
- Éééés? Tudom, hogy nem erre akarsz kilyukadni, ez nem nagy cucc.
Nagy levegőt vettem.
- Le tudod következtetni, hogyha nem volt fiúm, akkor még mit nem csináltam...? - hadartam az egészet.
Ekkor mosolyogni kezdett, majd a mosolyból elfojtott nevetés. A végén már nem bírta visszatartani, és kiszakadt belőle.
- Csönd már Katherine Elizatbeth Meyer! Ha már idehozod a sznob pasikádat, akkor halkabban, mert nem hallom a Pletykafészkeket! - ordított a húgom, mintha ő lenne a ház ura.
- David volt - mondtam unott fejjel, az illetőt bámulva.
- Mi ilyen vicces? - néztem még mindig, csodálkozva.
- Kate, engem nem érdekel, hogy még nem... Eddig se érdekelt, és sose törtem ezen a fejem. Ha te nem, akkor nem. Elvégre 18 éves leszel, a mai világban tökre így kéne működnie. - nyugtatott meg, amitől tényleg egy óriási kő esett le a szívemről.
- Akkor nem haragszol? - kezdtem - az ő hatására - lenyugodni.
- Miért haragudnék rád azért, mert "sértetlen" vagy? - nézett rám érdekesen, de mégis elmosolyodva.
- De el fogsz menni - gondoltam végig - És.. Én itt leszek egyedül, te pedig gyönyörű.... - lepisszegett.
- Nem érdekelnek a gyönyörű lányok. Én téged választottalak, Kate.
Ekkor megöleltem, és a tévéhez fordulva néztük tovább a kedvenc horrorfilmjét, mivel megígértem neki, hogy azt nézünk amit akar.
Anyu és apu is betorpant az ajtón, mire én apu felé futottam, és a nyakába ugrottam.
- Szia kicsim, apropó! Nagyom? - mondta az elején boldogan, majd mikor a nappalira pillantott, meglátta Őt.
- Ő a barátod? - suttogta, úgy, hogy csak én halljam.
Hála az égnek. Nem kezdte el cikizni. Bár felesleges lett volna, Daven nem lehet mit cikizni.
- Szia anyu - mosolyodtam rá.
- Szia kincsem. Hát ő ki? Valamilyen kis barátod? - nézett csodálkozva, gondolván, ő afféle barátom, mint Ad.
- Hát, ami azt illeti. Ő itt David Hakken - mutattam felé.
- Jaj, te vagy a kis Adamunk testvére? - mosolyodott el anyu - Katy még nem is beszélt rólad - lángolt a szeme.
- Igen, Mrs. Meyer. David vagyok, és én azt hiszem nem olyan okból vagyok itt, amilyenből Adam szokott - célzott.
- Aha. Értem. Gondolom, valami iskolai feladathoz kellesz te. - mondta "megértően" anya, mire apu is helyeslően bólogatott.
- Vagy várj! Lehet, hogy mostantól te leszel az új szomszédunk? Most láttam kilakoltatni a régi vég rongyot. - nevetett a saját viccén apu - De lehet, hogy a környék új pizzafutára vagy? - húzta tovább - nevetve - az idegeimet.
Éppen ekkor sétált le Zoé, aki szokása szerint, szeret beleszólni mindenbe.
- Anya, apa, ő itt David Hakken. Katy barátja. Nem, nem a barátja. A pasija. A sznob pasija - intette le a dolgot, majd rajtam kuncogva felballagott a szobájába.
Zoe Elena Meyer, ez még fájni fog neked!
Azonban legelőször a szüleim értetlen arckifejezéseivel kellett megbirkóznom...
2013. január 17., csütörtök
10. rész - A fájdalom bugyra
Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.
Felébredtem. A hajam tövéből fojt az izzadtság. A fürdőbe rohantam, hogy rendbe szedjem magam, mikor naptárra pillantottam. Január 5. 7:10.
A felismerés hosszan végigfutott rajtam, majd a kezembe kaptam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem a számot. 06... Basszus. Ilyen lehetetlenül szétszórtan nem lehet figyelni. Konkrétan semmire. Azt sem tudtam, hol vagyok, - még mindig az álom járt az eszemben. Nem tudtam, hogy kit vesztek el. Sosem volt senki fontos számomra, aki a családi körömön kívül élt. És most itt van nekem a mosolygós Lexám, a mindig komoly, és realista Adam, és ott van Ő, aki nélkül talán létezni sem tudnék.
Az ajtóban vártak, így hárman: Már meg sem lepődtem, hogy David is eljött, biztos nem akart egyedül suliba menni, vagy valami ilyesmi. Az nem lehet, hogy miattam lenne itt.
- Sziasztok! - mosolyodtam el egy nagyon halványat, bár látszódhatott rajtam a feszültség. Meg is kérdezték hogy van-e baj, de én csak tisztáztam a dolgot egy "nincs"-csel. Felkaptam az asztalról a szendvicseim sokaságát, majd a gyümölcslevem, és kitessékelve a házból a többieket, elindultam.
Anyu és apu dolgoznak, húgi pedig manikűröztetni van. Remélem, legalább 2 hétig távol marad, rám férne már egy kis béke, és nyugalom.
- Milyen volt a karácsony? - nézett rám érdeklődően Alexa.
- Borzalmas. Apu megint dolgozott, anyu szétszórt volt, és szénné égette a kajákat. Zoé pedig kötötte magát a saját megállapodásához, miszerint nem veszi ünnepnek a karácsonyt. Tök jó volt, inkább elmentem tanulni. - ráztam meg a fejemet ironikusan.
- Kis stréber - mosolyodott el féloldalasan David, aki bár hozzám szólt - azt hiszem - de a szemembe nem nézett. Kicsit "sem" émelyegtem attól, hogy hozzám beszél. Sokszor tette már, de megszokhatatlanul felemelő érzés az, hogy akár egy pillanatig is gondol rám.
- És, a tietek? - próbáltam én is érdeklődést tanúsítani feléjük.
- Juj! Képzeld, megkaptam a plüssunikornist, amit anyutól kértem! Annyira boldog voltam, ééés annyira édes! - mosolygott örömtelin Alexa.
Ezt a dolgot egy "ez tök klassz, örülök, hogy örülsz"-szel nyugtáztam, majd a fiúk felé fordítottam a fejemet, várván, hogy válaszoljanak.
Ad kezdett bele a mondandójukba.
- Én megkaptam a Sellie, és a Golding könyveimet, úgyhogy elolvasgattam azokat. Apáék rendhagyó módon gyertyákat gyújtottak, és fél óráig ezt a bűzt kellett szagolnunk. Aztán elvonultunk, én személy szerint tanulni, David meg a sajátjához híven jól becsajozott - nevetett, majd oldalba bökte az említettet.
Én annyira nem nevettem rajta, sőt, mi több, a szívembe hasított a fájdalom, és egyre jobban éreztem, hogy ő lesz az, akit elvesztek egyhamar. De nem, nem veszíthetem el... Hiszen nem is az enyém.
Köhintettem egyet, majd illusztrálva, hogy sietnem kell, gyorsabbra vettem a lépteimet. Így Dave is sietősebbre fogta az övéit, mire kérdőn néztem rá.
- Együtt lesz óránk - világosított fel.
- Igaziból nem kell sietni. Csak... Csak nekem, mert le kell adnom az esszémet. - hazudtam, elég bénán.
- Hát, nekem is le kell adnom azt az esszét. - bólogatott komolyságot szimulálva.
- Nincs semmilyen esszé. - mondtam hülyén.
- Tudom. - húzta fel a vállát kicsit.
- Remek.
- Most komolyan Kate, mi a bajod? - nézett rám hülyén.
- Semmi. - mondtam ingerülten.
- Bajod van, úgyhogy mondd el. - késztetett.
- Nem akarok a barátod lenni. - nyögtem ki.
Ekkor hülyén nézett rám, majd lassított, és hagyta, hogy egyedül legyek.
Először nem is értettem, hogy miért, de aztán rájöttem: Rosszul fogalmaztam... A lényeg annyi lett volna, hogy én nem csak a barátja szeretnék lenni. És lám, most azt hiszi, hogy nem bírom. Ó, Katherine Elizabeth Meyer, ne legyél ilyen szerencsétlen, az isten áldjon már meg!
*2 hét múlva*
A 15. nap lesz a mai, hogy David nem reagál velem kapcsolatban semmire. Se üzenet, se Facebook, se MSN, és még akkor sem, ha suliban köszönök neki. A lehető legtávolabb ül mellőlem az órákon, és ez nagyon fáj. Elszúrtam. Nem bírom.
A sírógörcsöm kémia órán teljesedett ki. Zokogtam, és zokogtam. Nem érdekelt, hogy folyamatosan csak azt kántálják, hogy mondjam el, mi a baj.
Nem érdekelt semmi abban a pillanatban. Az, akire leginkább szükségem lett volna, elment mellőlem. Megérdemeltem. Fáj.
Nem bírom tovább.
Egy kész simított végig a hátamon, és mertem remélni, hogy Alexa az, így a kezemmel a fejem előtt rádöntöttem a homlokom vállára. Nagyobb volt, és szélesebb. Bódító illatot árasztott, és mire kinyitottam a szemem, Davet láttam. Átkarolt, és letörölte a könnyeim.
Értetlenül néztem rá.
- Miért vagy most itt? Megbántottalak. - próbáltam bocsánatot kérni.
- A barátom vagy. Még ha én a tied nem is. - mosolyodott el.
- De... - kezdtem bele, de lefogta a számat a tenyerével.
- Sok lesz a betű. - húzta a száját féloldalasra.
Miután konstratáltam a helyzetet, rájöttem, hogy igaza van, így csak befogtam a számat.
Suli után megvárt a kapunál, én pedig mosollyal fogadtam ezt. Rég volt az arcomon már igazi boldogság, és ez rettenetesen jól esett.
- És, milyen volt a mai napod? - érdeklődött.
- Írtam egy kémia dolgozatot, ami ötös lett, meg egy franciát, ami szintén, és... - folytattam volna, ha nem állít meg.
- Túl sok az ötös, már hallani sem akarom - fintorgott, amire elnevettem magam.
A közeli forrócsokisnál vettünk egyet, egyet, amire meg is hívott, és így sétáltunk a havas úton. Deja vu érzés fogott el, de nem értettem, hogy miért.
- És, a tied milyen volt?
- Hülyültünk Nickkel, és fejbe dobtuk Mrs. Andrew-t. - mondta szűkszavúan.
- Mivel? - kíváncsiskodtam.
- Focilabdával - nevetett magán, majd belekortyolt a forrócsokiba.
Kapva a jókedven, előhoztam azt a témát, amitől leginkább félek.
- És, hogy állsz a lányokkal?
- Jól. - mosolyodott el.
Nem firtattam tovább a témát, ha jól, hát jól. Kissé belém hatolt ugyan a fájdalom, de már kezdtem megszokni.
- És te a fiúkkal? - kérdezett vissza, amire egyáltalán nem számítottam.
Elpirult a fejem.
- Sehogy. Tanulok, és barátokkal vagyok. Főleg ebből áll az életem. Vagyis, van egy srác. De ő csak a remény szót képviseli - húztam el a számat, reménykedve, hogy rájön, ha 3. személyben beszélek, attól még mindig David Hakkennek hívják.
Talán, mintha kissé elfancsalodott volna. Lehet, hogy rosszul láttam. Sőt, biztos...
Bólintott egyet, majd tovább sétáltunk a fagyott járdán.
Aztán, hosszas csend után, megkérdezett valamit.
- Hogy hívják a srácot? - fordított szembe magával, majd mélyen a szemembe nézett.
Neeehogy, véletlen hazudni tudjak, kösz, Dave.
- Ééén. Nem tudom - mosolyodtam el, rákvörös fejjel - Vagyis. Bonyolult - hajtottam le a fejemet.
Ekkor megfogta az arcomat, felemelte, és végigsimított rajta.
- Mondd el - kényszerített gyönyörű, mélykék szemeivel.
- Szeretem. Ami azt illeti, mindennél jobban szeretem - mondtam áhítattal, úgy, mintha egyes szám második személyébe beszélnék.
- Én is szeretek valakit. Sosem voltam még szerelmes. A legrosszabb, amikor nem szólsz hozzá hetekig, csak azért, mert egy bántó szót mondott. Ezt az időt arra kellett volna fordítanom, hogy vele lehessek... Nincs már sok... - mondta kínkeservesen, majd tűként hatolt belém a felismerés.
- David... Te...? - néztem rá fájó szemekkel.
- Kérlek, ne mondd ki. Ne nehezítsd meg a helyzetemet, kérlek. - mondta, azt hiszem könnytől(?) csillogó szemekkel. Érdekes volt, káprázatos. Még sosem láttam Őt meghatódni.
- Mivel nehezíteném még?
- Az első naptól fogva a Yalen. Minden pillanatban rád gondolok. A szemeidre, a mosolyodra, Rád. - mondta gyötrődve.
A könnycseppek csak úgy folytak az arcomon.
- Értsd meg, hogy nem lehet. Mindennél jobban akarom, de nem lehet. - mondta, majd a legközelebbi háznak beleütött a falába.
- Miért? - leheltem fájdalmasan a szavakat. A leheletem látszott a hideg levegőben..
- A családom csak egy rövid ideig tartózkodik itt. Azt hittem, hogy idejövök, összeszedek pár csini lányt, majd elhúzok innen, és folytatom máshol. Anyámék körbeutazzák a világot. Ez a lételemük. Ezért élnek. Sosem gondoltam volna, hogy mikor mással vagyok együtt csak te jársz majd a fejemben. Ez az indok, amiért nem akarom elhagyni New Heaven-t. Érted. - mondta el a dolgokat teljesen érthetetlenül, de én mégis megértettem.
A szavak fájdalmasan hasítottak belém. Amikor azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az, hogy nem beszélünk, nagyot tévedtem.
- Nem lehet.. - suttogtam.
- Nézz a szemembe, jó? - utasított, én pedig bólintottam.
- Sosem mondtam még ki ezt a szót.. - pirult el savanyú mosollyal az arcán.
Áhítattal figyeltem Őt.
- Szeretlek.
Lágy csókot lehelt az arcomra, ami tökéletes volt. Az aromája, a lágysága, a gyengédsége, az illata. Mikor kinyitotta a szemét, megszólalni nem tudtam.
- Nem kellett volna tudnom. Ha nem mondod el, sokkal könnyebben engedlek el. - kezdtem zokogni.
- Nem bírtam nem elmondani. Túl sokat vártam. - ölelt szorosan magához.
Így álltunk, nem törődve az idővel, a fagy hidegben, és fájdalommal teli télben.
Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.
Felébredtem. A hajam tövéből fojt az izzadtság. A fürdőbe rohantam, hogy rendbe szedjem magam, mikor naptárra pillantottam. Január 5. 7:10.
A felismerés hosszan végigfutott rajtam, majd a kezembe kaptam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem a számot. 06... Basszus. Ilyen lehetetlenül szétszórtan nem lehet figyelni. Konkrétan semmire. Azt sem tudtam, hol vagyok, - még mindig az álom járt az eszemben. Nem tudtam, hogy kit vesztek el. Sosem volt senki fontos számomra, aki a családi körömön kívül élt. És most itt van nekem a mosolygós Lexám, a mindig komoly, és realista Adam, és ott van Ő, aki nélkül talán létezni sem tudnék.
Az ajtóban vártak, így hárman: Már meg sem lepődtem, hogy David is eljött, biztos nem akart egyedül suliba menni, vagy valami ilyesmi. Az nem lehet, hogy miattam lenne itt.
- Sziasztok! - mosolyodtam el egy nagyon halványat, bár látszódhatott rajtam a feszültség. Meg is kérdezték hogy van-e baj, de én csak tisztáztam a dolgot egy "nincs"-csel. Felkaptam az asztalról a szendvicseim sokaságát, majd a gyümölcslevem, és kitessékelve a házból a többieket, elindultam.
Anyu és apu dolgoznak, húgi pedig manikűröztetni van. Remélem, legalább 2 hétig távol marad, rám férne már egy kis béke, és nyugalom.
- Milyen volt a karácsony? - nézett rám érdeklődően Alexa.
- Borzalmas. Apu megint dolgozott, anyu szétszórt volt, és szénné égette a kajákat. Zoé pedig kötötte magát a saját megállapodásához, miszerint nem veszi ünnepnek a karácsonyt. Tök jó volt, inkább elmentem tanulni. - ráztam meg a fejemet ironikusan.
- Kis stréber - mosolyodott el féloldalasan David, aki bár hozzám szólt - azt hiszem - de a szemembe nem nézett. Kicsit "sem" émelyegtem attól, hogy hozzám beszél. Sokszor tette már, de megszokhatatlanul felemelő érzés az, hogy akár egy pillanatig is gondol rám.
- És, a tietek? - próbáltam én is érdeklődést tanúsítani feléjük.
- Juj! Képzeld, megkaptam a plüssunikornist, amit anyutól kértem! Annyira boldog voltam, ééés annyira édes! - mosolygott örömtelin Alexa.
Ezt a dolgot egy "ez tök klassz, örülök, hogy örülsz"-szel nyugtáztam, majd a fiúk felé fordítottam a fejemet, várván, hogy válaszoljanak.
Ad kezdett bele a mondandójukba.
- Én megkaptam a Sellie, és a Golding könyveimet, úgyhogy elolvasgattam azokat. Apáék rendhagyó módon gyertyákat gyújtottak, és fél óráig ezt a bűzt kellett szagolnunk. Aztán elvonultunk, én személy szerint tanulni, David meg a sajátjához híven jól becsajozott - nevetett, majd oldalba bökte az említettet.
Én annyira nem nevettem rajta, sőt, mi több, a szívembe hasított a fájdalom, és egyre jobban éreztem, hogy ő lesz az, akit elvesztek egyhamar. De nem, nem veszíthetem el... Hiszen nem is az enyém.
Köhintettem egyet, majd illusztrálva, hogy sietnem kell, gyorsabbra vettem a lépteimet. Így Dave is sietősebbre fogta az övéit, mire kérdőn néztem rá.
- Együtt lesz óránk - világosított fel.
- Igaziból nem kell sietni. Csak... Csak nekem, mert le kell adnom az esszémet. - hazudtam, elég bénán.
- Hát, nekem is le kell adnom azt az esszét. - bólogatott komolyságot szimulálva.
- Nincs semmilyen esszé. - mondtam hülyén.
- Tudom. - húzta fel a vállát kicsit.
- Remek.
- Most komolyan Kate, mi a bajod? - nézett rám hülyén.
- Semmi. - mondtam ingerülten.
- Bajod van, úgyhogy mondd el. - késztetett.
- Nem akarok a barátod lenni. - nyögtem ki.
Ekkor hülyén nézett rám, majd lassított, és hagyta, hogy egyedül legyek.
Először nem is értettem, hogy miért, de aztán rájöttem: Rosszul fogalmaztam... A lényeg annyi lett volna, hogy én nem csak a barátja szeretnék lenni. És lám, most azt hiszi, hogy nem bírom. Ó, Katherine Elizabeth Meyer, ne legyél ilyen szerencsétlen, az isten áldjon már meg!
*2 hét múlva*
A 15. nap lesz a mai, hogy David nem reagál velem kapcsolatban semmire. Se üzenet, se Facebook, se MSN, és még akkor sem, ha suliban köszönök neki. A lehető legtávolabb ül mellőlem az órákon, és ez nagyon fáj. Elszúrtam. Nem bírom.
A sírógörcsöm kémia órán teljesedett ki. Zokogtam, és zokogtam. Nem érdekelt, hogy folyamatosan csak azt kántálják, hogy mondjam el, mi a baj.
Nem érdekelt semmi abban a pillanatban. Az, akire leginkább szükségem lett volna, elment mellőlem. Megérdemeltem. Fáj.
Nem bírom tovább.
Egy kész simított végig a hátamon, és mertem remélni, hogy Alexa az, így a kezemmel a fejem előtt rádöntöttem a homlokom vállára. Nagyobb volt, és szélesebb. Bódító illatot árasztott, és mire kinyitottam a szemem, Davet láttam. Átkarolt, és letörölte a könnyeim.
Értetlenül néztem rá.
- Miért vagy most itt? Megbántottalak. - próbáltam bocsánatot kérni.
- A barátom vagy. Még ha én a tied nem is. - mosolyodott el.
- De... - kezdtem bele, de lefogta a számat a tenyerével.
- Sok lesz a betű. - húzta a száját féloldalasra.
Miután konstratáltam a helyzetet, rájöttem, hogy igaza van, így csak befogtam a számat.
Suli után megvárt a kapunál, én pedig mosollyal fogadtam ezt. Rég volt az arcomon már igazi boldogság, és ez rettenetesen jól esett.
- És, milyen volt a mai napod? - érdeklődött.
- Írtam egy kémia dolgozatot, ami ötös lett, meg egy franciát, ami szintén, és... - folytattam volna, ha nem állít meg.
- Túl sok az ötös, már hallani sem akarom - fintorgott, amire elnevettem magam.
A közeli forrócsokisnál vettünk egyet, egyet, amire meg is hívott, és így sétáltunk a havas úton. Deja vu érzés fogott el, de nem értettem, hogy miért.
- És, a tied milyen volt?
- Hülyültünk Nickkel, és fejbe dobtuk Mrs. Andrew-t. - mondta szűkszavúan.
- Mivel? - kíváncsiskodtam.
- Focilabdával - nevetett magán, majd belekortyolt a forrócsokiba.
Kapva a jókedven, előhoztam azt a témát, amitől leginkább félek.
- És, hogy állsz a lányokkal?
- Jól. - mosolyodott el.
Nem firtattam tovább a témát, ha jól, hát jól. Kissé belém hatolt ugyan a fájdalom, de már kezdtem megszokni.
- És te a fiúkkal? - kérdezett vissza, amire egyáltalán nem számítottam.
Elpirult a fejem.
- Sehogy. Tanulok, és barátokkal vagyok. Főleg ebből áll az életem. Vagyis, van egy srác. De ő csak a remény szót képviseli - húztam el a számat, reménykedve, hogy rájön, ha 3. személyben beszélek, attól még mindig David Hakkennek hívják.
Talán, mintha kissé elfancsalodott volna. Lehet, hogy rosszul láttam. Sőt, biztos...
Bólintott egyet, majd tovább sétáltunk a fagyott járdán.
Aztán, hosszas csend után, megkérdezett valamit.
- Hogy hívják a srácot? - fordított szembe magával, majd mélyen a szemembe nézett.
Neeehogy, véletlen hazudni tudjak, kösz, Dave.
- Ééén. Nem tudom - mosolyodtam el, rákvörös fejjel - Vagyis. Bonyolult - hajtottam le a fejemet.
Ekkor megfogta az arcomat, felemelte, és végigsimított rajta.
- Mondd el - kényszerített gyönyörű, mélykék szemeivel.
- Szeretem. Ami azt illeti, mindennél jobban szeretem - mondtam áhítattal, úgy, mintha egyes szám második személyébe beszélnék.
- Én is szeretek valakit. Sosem voltam még szerelmes. A legrosszabb, amikor nem szólsz hozzá hetekig, csak azért, mert egy bántó szót mondott. Ezt az időt arra kellett volna fordítanom, hogy vele lehessek... Nincs már sok... - mondta kínkeservesen, majd tűként hatolt belém a felismerés.
- David... Te...? - néztem rá fájó szemekkel.
- Kérlek, ne mondd ki. Ne nehezítsd meg a helyzetemet, kérlek. - mondta, azt hiszem könnytől(?) csillogó szemekkel. Érdekes volt, káprázatos. Még sosem láttam Őt meghatódni.
- Mivel nehezíteném még?
- Az első naptól fogva a Yalen. Minden pillanatban rád gondolok. A szemeidre, a mosolyodra, Rád. - mondta gyötrődve.
A könnycseppek csak úgy folytak az arcomon.
- Értsd meg, hogy nem lehet. Mindennél jobban akarom, de nem lehet. - mondta, majd a legközelebbi háznak beleütött a falába.
- Miért? - leheltem fájdalmasan a szavakat. A leheletem látszott a hideg levegőben..
- A családom csak egy rövid ideig tartózkodik itt. Azt hittem, hogy idejövök, összeszedek pár csini lányt, majd elhúzok innen, és folytatom máshol. Anyámék körbeutazzák a világot. Ez a lételemük. Ezért élnek. Sosem gondoltam volna, hogy mikor mással vagyok együtt csak te jársz majd a fejemben. Ez az indok, amiért nem akarom elhagyni New Heaven-t. Érted. - mondta el a dolgokat teljesen érthetetlenül, de én mégis megértettem.
A szavak fájdalmasan hasítottak belém. Amikor azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az, hogy nem beszélünk, nagyot tévedtem.
- Nem lehet.. - suttogtam.
- Nézz a szemembe, jó? - utasított, én pedig bólintottam.
- Sosem mondtam még ki ezt a szót.. - pirult el savanyú mosollyal az arcán.
Áhítattal figyeltem Őt.
- Szeretlek.
Lágy csókot lehelt az arcomra, ami tökéletes volt. Az aromája, a lágysága, a gyengédsége, az illata. Mikor kinyitotta a szemét, megszólalni nem tudtam.
- Nem kellett volna tudnom. Ha nem mondod el, sokkal könnyebben engedlek el. - kezdtem zokogni.
- Nem bírtam nem elmondani. Túl sokat vártam. - ölelt szorosan magához.
Így álltunk, nem törődve az idővel, a fagy hidegben, és fájdalommal teli télben.
Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.
2013. január 6., vasárnap
9. rész - Korcsolyázás
Annyira boldog voltam. Átfutott a testemen a melegség, a boldogság, és mégis a hiányérzet. Éjféltájt az órára akadt a szemem. Az alvás nem túlzottan ment, és ekkor kaptam csak észbe: december 23.-a van.
Az eddigi legnagyobb problémáim közé az tartozott, hogy mikorra szerezzük be a karácsonyfát. Most viszont, a szerelmes lelkem másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy legközelebb újévkor látom. Ez annyira felzaklatott, hogy egy percet sem aludtam tovább. Olvastam, átnéztem a jövői tananyagokat, sem mint hogy kipihenjem magam. Eldöntöttem, hogy ha már ennyire ficánkolós kedvemben vagyok, akkor szépen felébresztem Zoét, és megbeszélem vele a karácsonyi teendőimet. Biztos, hogy nem fog nekem örülni, de én annál inkább neki. Vagyis, nem, nem teljesen neki. Inkább annak, hogy valami eltereli a figyelmem D-ről.
- Zoé - suttogtam neki - kelj fel.
- Mi van? - motyogta még csukott szemmel - Megjött a legújabb AVON készletem? - kérdezte reménytelien.
- Hát, ha gondolod, most megjött a Meyer-féle készleted - kacsintottam rá - Szerinted milyen dísz legyen? Arany, vagy ezüst? Esetleg kék? - ábrándoztam, majd leállított.
- Komolyan, Katherine, ezt hajnaltájt kell megbeszélnünk? Amúgy is utálom ezt az ünnepet, és még a kedvedért sem fogok foglalkozni vele. Mellesleg mi ez a nagy érdeklődés? Tavaly simán beérted azokkal a piros kör alakú vackokkal. - finnyáskodott.
- Díszgömbnek hívják Zoé, díszgömbnek. Egyébként azok már tényleg elavultak, úgy gondoltam, be kéne újítanunk. - mosolyodtam el feltartott fejjel.
Erre csak ásított egyet, majd befele fordult, és többet rám se nézett. Csak sóhajtottam egyet, majd kivándoroltam a szobájából, és nekikezdtem a saját készítésű díszek gyártásának. Egészen jól sikerültek, ami azt illeti, csak csomagolópapír kellett, meg pár tárgy, amit (-értelemszerűen) becsomagolhatok vele. Bár fagyöngyért ki kell szaladni valamerre, de biztosan sok helyen van most, hiszen karácsony szellemében sose maradhat ki.
Hm. Alexa alapjáraton véve eléggé bezsongós típus. Ő biztos szívesen eljönne velem nézelődni kicsit. Anyu amúgy sem valami türelmes személyiség, két percen belül már fújtat, annak ellenére, hogy imád minden vackot megvenni, amiről azt gondolja, hogy majd a jövőben biztosan fontos lesz. De komolyan, vajon ki venné hasznát egy porszívó szívónak? Maximum a neve figyelemreméltó, de egyébként nem sok mindent ér. Egy nagyobb darab porszívóból áll, ami felszívja a kisebb porszívókat. Anyu szerint ez egy nagyon ötletes találmány, ám én ezt sem értékelem, ahogy az ollót vágó papírt, vagy az olyasfajta perselyt, amibe ha belerakod az érmét, azt már többet nem látod. Az ő megszállása persze, imádja a dísztárgyakat.
Már legalább a 33 díszt készítettem, amikor megállt a kezemben az olló, és eldőltem. Arra nem igazán emlékszem, hogy a szőnyegemről hogyan kerültem az ágyamra, de mindenesetre kialudhattam volna magam, ha... Alexa a bűbájos mosolyával nem riaszt fel.
- Szia - pislogott nagyokat.
- Öhm - túrtam bele a hajamba, majd felültem - Hali.
- Látom álmos vagy... Csak gondoltam, elmehetnénk venni néhány díszt karácsonyra, de mint látom, te már saját kezűleg készítettél. Remek lett - mutatott király jelet.
- Köszi. - mosolyodtam el - Ami azt illeti, nekem is ezen járt az eszem a minap. Csak várj itt, amíg fogat mosok, és lefürdök. Nyugodtan gépezhetsz - itt a laptopomra mutattam - vagy ehetsz is, a csokigyűjteményem a második fiókban van. Szóval, a lényeg, hogy maradj itt, 10 perc az egész. Aztán családi reggeli lesz, amihez kifogás nélkül csatlakoznod kell - nevettem rá, majd kinyújtottam a nyelvem, a reakcióját bámulva.
Amikor hátranéztem, már a laptopomat kapcsolta, és utánanézett kicsit a csokijaimnak is. Csak mosolyodtam egyet, és belépve a fürdőbe elvégeztem a dolgomat.
- Finom ez a belga csoki - dicsérte, az egyébként német csokit, gondolom, megtévesztette a "Belgah" felirat.
Mikor kiléptem a fürdőből.
Inkább nem oktattam ki szegényt, csak felvettem egy garbót, egy kék csőnadrágot, a fekete mamuszomat, és még egy dzsekit, majd leindultunk az emeletről.
- Jó reggelt anya - köszöntem neki két puszival tisztázva a reggelt - Apa?
- Sziasztok, édesek. Apa dolgozik, ma végre megkapta a főállást - csillogott anya szeme reménytelien.
- Ez remek - mosolyodtam el, bár annyira nem örültem neki, hogy nem hülyéskedett nekem egy sort...
A reggeli érdekesen telt, ugyanis Alexa nagyon érdeklődő típus. Anyu ezt nagy szívvel fogadta, ő imád csacsogni. Én tolerálom, mert a legjobb barátnőm. Na de, ha a húgom is egy asztalnál ül velünk, akkor ott érdekes dolgok történnek. Folyamatosan "bekussoltatta" szegény lányt, akit csak érdekelte, hogy hány éves, hova jár suliba, és ilyenek. Zoé szokása szerint lepattintotta a családot, miután jóllakott, majd mi is összeszedelődzködtünk.
- Sziasztok - nyomott az arcomra két puszit anyu, majd Lexit is megajándékozta ezzel, miután adott egy kis pénzt.
- Biztos nem kell szendvics? - aggodalmaskodott jó anyám.
- Nem anyu, nem kell, ebből a pénzből megvehetném az egész Mc Donald's-ot. - túloztam kissé. Talán ezt is tőle örököltem.
Csak rám mosolygott, majd kiléptünk az ajtón Alexával.
- Meglepetéssel készültem, előre szólok, hogy ne ijedj meg - csillogott a szeme.
- Előre félek - tettem fel a kezeimet, de mikor a Hakken ház előtt kötöttünk ki, már csak jóra tudtam gondolni. Elvégre Adat kiengedték a kórházból, el is jöhetne velünk.
- Sziasztok - hallottam Alexa szájából, majd azonnal felnéztem a lefele bámulásomból a többes szám miatt. David is ott volt, és mint egy félisten, úgy vándorolt le a lépcsőn. Az illata mennyei volt, ezt meg kell hagynom.
- Sziasztok - köszöntek egyszerre, majd Adat szorosan magamhoz öleltem. Davet nem, attól még kissé tartottam, de ahogy láttam, nem igazán volt mitől.
- És, mi van Keysey-yel? - érdeklődtem séta közben. A tekintetem elkalandozott rajta, majd a szakadó havon. Annyira szép volt, az út közepén, négy fiatal, ketten-ketten. Nem egy sorban sétáltunk, Adék kicsit előrébb tartottak.
- Semmi - fejtette ki bőven a véleményét. - Nem járok vele.
- Mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Nem is szerettem - nevette el magát, ám nem látszott felettébb boldognak.
- Akkor miért voltál vele együtt? - kérdeztem ijedten, akaratom ellenére is.
Erre csak vállat vont.
Innentől nem beszéltünk egy szót sem, és nem, nem bántott meg. Akartam, hogy fogja a kezemet, mert fázik, vagy a derekamnál öleljen át. Csókoljon meg, vagy akármi biztató szót mondjon. Semmi nem tett ezek közül, szokásomhoz - vagy szokásához - híven.
Amikor beléptünk az egyetlen helyi boltba, ami még nyitva volt, semmit sem találtunk, ami használható lehetne. Így hát az utunk hazafele tartott, de előtte beültünk egy kávézóba. Na, ha valahol jól telt a hangulat, akkor ez mindent felülmúlt. Nevettünk, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat.
- Nincs kedvetek elmenni még valahova? - kérdezte Ad. - Mondjuk, korcsolyázni?
- Dehogynem! - vágtuk rá együtt Alexával, majd Dave is bólintott egyet.
Boldog voltam, mert szánt rám egy napot. Jó, oké, nem csak rám szánta a napját, hanem mindannyiunkra.
Jól korcsolyáztam, és segítettem a többieket. David hokizott 3 évet, szóval tudta hogy mi a járás. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna jó, ha őt is segíthetem, ha hozzáérhetek... De beértem azzal is, hogy közösen nevetjük ki a bénázókat. Alexa és Ad annyira jól mutattak egymás mellett. Amikor ezt először említettem Lexinek, kicsit kiakadt, de szerintem valami van köztük.
- Összeillenek - mondta Dave előre bámulva a semmibe, mintha a gondolataimban olvasna.
- Igen - mosolyodtam el.
Ekkor a keze hozzáért az enyémhez, és szorosan egymásba kulcsolódtak. Nem tudtam, hogy mi történik, de mindenesetre - igaz, kissé félénken - viszonoztam ezt.
Így állhattunk legalább tíz percig a jégen, nézve a szerencsétlenségüket, és meg se mozdulva. Röhögtünk, mosolyodtunk, de beszélni nem beszéltünk. Mintha teljesen természetes lenne az, hogy a kezemet fogja.
- Menjünk, lefagy a térdem - mondta Adam két nevetés között, amikor a lábára mutatott, ahonnan Alexa leszakította a farmer részt.
Lexi nagyon nevetett az "ügyességén". Ekkor még mindig nem engedte el a kezemet, és ez feltűnt nekik is.
- Ti...? - kérdezték mindketten kórusban, de nem folytatták. Erre mint akit megrázott volna az áram, Dave elhúzta a kezét. Ó, bárcsak nem szóltak volna bele, istenem...
- Nem - mondtuk egyszerre.
- Hááát, jó - karolt át engem és Alexát Adam, majd elindultunk. Ahogy visszanéztem Davidre,- aki már említette nekem, hogy tovább marad, ugyanis beszélnie kell valakivel - egy keserű mosolyt láttam az arcán, amikor a szemeimbe nézett.
Ezt vehettem rossznak, vagy jónak, de mindenesetre ez a nap egészen jól sült el. Az ágyamban, a melegben, és Őnélküle igazán keserves volt végiggondolni mindezt. De végül is, holnap karácsony, úgyhogy össze kell szednem magam!
Az eddigi legnagyobb problémáim közé az tartozott, hogy mikorra szerezzük be a karácsonyfát. Most viszont, a szerelmes lelkem másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy legközelebb újévkor látom. Ez annyira felzaklatott, hogy egy percet sem aludtam tovább. Olvastam, átnéztem a jövői tananyagokat, sem mint hogy kipihenjem magam. Eldöntöttem, hogy ha már ennyire ficánkolós kedvemben vagyok, akkor szépen felébresztem Zoét, és megbeszélem vele a karácsonyi teendőimet. Biztos, hogy nem fog nekem örülni, de én annál inkább neki. Vagyis, nem, nem teljesen neki. Inkább annak, hogy valami eltereli a figyelmem D-ről.
- Zoé - suttogtam neki - kelj fel.
- Mi van? - motyogta még csukott szemmel - Megjött a legújabb AVON készletem? - kérdezte reménytelien.
- Hát, ha gondolod, most megjött a Meyer-féle készleted - kacsintottam rá - Szerinted milyen dísz legyen? Arany, vagy ezüst? Esetleg kék? - ábrándoztam, majd leállított.
- Komolyan, Katherine, ezt hajnaltájt kell megbeszélnünk? Amúgy is utálom ezt az ünnepet, és még a kedvedért sem fogok foglalkozni vele. Mellesleg mi ez a nagy érdeklődés? Tavaly simán beérted azokkal a piros kör alakú vackokkal. - finnyáskodott.
- Díszgömbnek hívják Zoé, díszgömbnek. Egyébként azok már tényleg elavultak, úgy gondoltam, be kéne újítanunk. - mosolyodtam el feltartott fejjel.
Erre csak ásított egyet, majd befele fordult, és többet rám se nézett. Csak sóhajtottam egyet, majd kivándoroltam a szobájából, és nekikezdtem a saját készítésű díszek gyártásának. Egészen jól sikerültek, ami azt illeti, csak csomagolópapír kellett, meg pár tárgy, amit (-értelemszerűen) becsomagolhatok vele. Bár fagyöngyért ki kell szaladni valamerre, de biztosan sok helyen van most, hiszen karácsony szellemében sose maradhat ki.
Hm. Alexa alapjáraton véve eléggé bezsongós típus. Ő biztos szívesen eljönne velem nézelődni kicsit. Anyu amúgy sem valami türelmes személyiség, két percen belül már fújtat, annak ellenére, hogy imád minden vackot megvenni, amiről azt gondolja, hogy majd a jövőben biztosan fontos lesz. De komolyan, vajon ki venné hasznát egy porszívó szívónak? Maximum a neve figyelemreméltó, de egyébként nem sok mindent ér. Egy nagyobb darab porszívóból áll, ami felszívja a kisebb porszívókat. Anyu szerint ez egy nagyon ötletes találmány, ám én ezt sem értékelem, ahogy az ollót vágó papírt, vagy az olyasfajta perselyt, amibe ha belerakod az érmét, azt már többet nem látod. Az ő megszállása persze, imádja a dísztárgyakat.
Már legalább a 33 díszt készítettem, amikor megállt a kezemben az olló, és eldőltem. Arra nem igazán emlékszem, hogy a szőnyegemről hogyan kerültem az ágyamra, de mindenesetre kialudhattam volna magam, ha... Alexa a bűbájos mosolyával nem riaszt fel.
- Szia - pislogott nagyokat.
- Öhm - túrtam bele a hajamba, majd felültem - Hali.
- Látom álmos vagy... Csak gondoltam, elmehetnénk venni néhány díszt karácsonyra, de mint látom, te már saját kezűleg készítettél. Remek lett - mutatott király jelet.
- Köszi. - mosolyodtam el - Ami azt illeti, nekem is ezen járt az eszem a minap. Csak várj itt, amíg fogat mosok, és lefürdök. Nyugodtan gépezhetsz - itt a laptopomra mutattam - vagy ehetsz is, a csokigyűjteményem a második fiókban van. Szóval, a lényeg, hogy maradj itt, 10 perc az egész. Aztán családi reggeli lesz, amihez kifogás nélkül csatlakoznod kell - nevettem rá, majd kinyújtottam a nyelvem, a reakcióját bámulva.
Amikor hátranéztem, már a laptopomat kapcsolta, és utánanézett kicsit a csokijaimnak is. Csak mosolyodtam egyet, és belépve a fürdőbe elvégeztem a dolgomat.
- Finom ez a belga csoki - dicsérte, az egyébként német csokit, gondolom, megtévesztette a "Belgah" felirat.
Mikor kiléptem a fürdőből.
Inkább nem oktattam ki szegényt, csak felvettem egy garbót, egy kék csőnadrágot, a fekete mamuszomat, és még egy dzsekit, majd leindultunk az emeletről.
- Jó reggelt anya - köszöntem neki két puszival tisztázva a reggelt - Apa?
- Sziasztok, édesek. Apa dolgozik, ma végre megkapta a főállást - csillogott anya szeme reménytelien.
- Ez remek - mosolyodtam el, bár annyira nem örültem neki, hogy nem hülyéskedett nekem egy sort...
A reggeli érdekesen telt, ugyanis Alexa nagyon érdeklődő típus. Anyu ezt nagy szívvel fogadta, ő imád csacsogni. Én tolerálom, mert a legjobb barátnőm. Na de, ha a húgom is egy asztalnál ül velünk, akkor ott érdekes dolgok történnek. Folyamatosan "bekussoltatta" szegény lányt, akit csak érdekelte, hogy hány éves, hova jár suliba, és ilyenek. Zoé szokása szerint lepattintotta a családot, miután jóllakott, majd mi is összeszedelődzködtünk.
- Sziasztok - nyomott az arcomra két puszit anyu, majd Lexit is megajándékozta ezzel, miután adott egy kis pénzt.
- Biztos nem kell szendvics? - aggodalmaskodott jó anyám.
- Nem anyu, nem kell, ebből a pénzből megvehetném az egész Mc Donald's-ot. - túloztam kissé. Talán ezt is tőle örököltem.
Csak rám mosolygott, majd kiléptünk az ajtón Alexával.
- Meglepetéssel készültem, előre szólok, hogy ne ijedj meg - csillogott a szeme.
- Előre félek - tettem fel a kezeimet, de mikor a Hakken ház előtt kötöttünk ki, már csak jóra tudtam gondolni. Elvégre Adat kiengedték a kórházból, el is jöhetne velünk.
- Sziasztok - hallottam Alexa szájából, majd azonnal felnéztem a lefele bámulásomból a többes szám miatt. David is ott volt, és mint egy félisten, úgy vándorolt le a lépcsőn. Az illata mennyei volt, ezt meg kell hagynom.
- Sziasztok - köszöntek egyszerre, majd Adat szorosan magamhoz öleltem. Davet nem, attól még kissé tartottam, de ahogy láttam, nem igazán volt mitől.
- És, mi van Keysey-yel? - érdeklődtem séta közben. A tekintetem elkalandozott rajta, majd a szakadó havon. Annyira szép volt, az út közepén, négy fiatal, ketten-ketten. Nem egy sorban sétáltunk, Adék kicsit előrébb tartottak.
- Semmi - fejtette ki bőven a véleményét. - Nem járok vele.
- Mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Nem is szerettem - nevette el magát, ám nem látszott felettébb boldognak.
- Akkor miért voltál vele együtt? - kérdeztem ijedten, akaratom ellenére is.
Erre csak vállat vont.
Innentől nem beszéltünk egy szót sem, és nem, nem bántott meg. Akartam, hogy fogja a kezemet, mert fázik, vagy a derekamnál öleljen át. Csókoljon meg, vagy akármi biztató szót mondjon. Semmi nem tett ezek közül, szokásomhoz - vagy szokásához - híven.
Amikor beléptünk az egyetlen helyi boltba, ami még nyitva volt, semmit sem találtunk, ami használható lehetne. Így hát az utunk hazafele tartott, de előtte beültünk egy kávézóba. Na, ha valahol jól telt a hangulat, akkor ez mindent felülmúlt. Nevettünk, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat.
- Nincs kedvetek elmenni még valahova? - kérdezte Ad. - Mondjuk, korcsolyázni?
- Dehogynem! - vágtuk rá együtt Alexával, majd Dave is bólintott egyet.
Boldog voltam, mert szánt rám egy napot. Jó, oké, nem csak rám szánta a napját, hanem mindannyiunkra.
Jól korcsolyáztam, és segítettem a többieket. David hokizott 3 évet, szóval tudta hogy mi a járás. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna jó, ha őt is segíthetem, ha hozzáérhetek... De beértem azzal is, hogy közösen nevetjük ki a bénázókat. Alexa és Ad annyira jól mutattak egymás mellett. Amikor ezt először említettem Lexinek, kicsit kiakadt, de szerintem valami van köztük.
- Összeillenek - mondta Dave előre bámulva a semmibe, mintha a gondolataimban olvasna.
- Igen - mosolyodtam el.
Ekkor a keze hozzáért az enyémhez, és szorosan egymásba kulcsolódtak. Nem tudtam, hogy mi történik, de mindenesetre - igaz, kissé félénken - viszonoztam ezt.
Így állhattunk legalább tíz percig a jégen, nézve a szerencsétlenségüket, és meg se mozdulva. Röhögtünk, mosolyodtunk, de beszélni nem beszéltünk. Mintha teljesen természetes lenne az, hogy a kezemet fogja.
- Menjünk, lefagy a térdem - mondta Adam két nevetés között, amikor a lábára mutatott, ahonnan Alexa leszakította a farmer részt.
Lexi nagyon nevetett az "ügyességén". Ekkor még mindig nem engedte el a kezemet, és ez feltűnt nekik is.
- Ti...? - kérdezték mindketten kórusban, de nem folytatták. Erre mint akit megrázott volna az áram, Dave elhúzta a kezét. Ó, bárcsak nem szóltak volna bele, istenem...
- Nem - mondtuk egyszerre.
- Hááát, jó - karolt át engem és Alexát Adam, majd elindultunk. Ahogy visszanéztem Davidre,- aki már említette nekem, hogy tovább marad, ugyanis beszélnie kell valakivel - egy keserű mosolyt láttam az arcán, amikor a szemeimbe nézett.
Ezt vehettem rossznak, vagy jónak, de mindenesetre ez a nap egészen jól sült el. Az ágyamban, a melegben, és Őnélküle igazán keserves volt végiggondolni mindezt. De végül is, holnap karácsony, úgyhogy össze kell szednem magam!
2012. december 25., kedd
8. rész - Boldogság vs. kétségbeesettség - vajon melyik győz?
A legkönnyebb dolog? Sírni, romokba, esetleg depresszióba esni, és még többet sírni. És hogy mi a rettentő nehéz? Felkelni, mosolyogni, és továbblépni. Kínzó, de ez a dolog az, ami leginkább megéri. Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mit, és miként tettem. Nem a legmegfelelőbb dolog volt kihasználni arra a legjobb barátomat, hogy a testvérét választási helyzetbe kényszerítsem. Emellett rátesz egy lapáttal az is, hogy érzek iránta valami "kis" dolgot, ami már belekerült abba a stádiumba, ahonnan nem igazán van kiút. Természetesen javítani lehet rajta, ami azt illeti, jobb is lesz, ha most kicsit visszavonulok. Egyébként sem vagyok feltűnősködő, nem is értem, mi ütött belém. A szerelem nyila ennyire nem lehet szeleburdi, nem?
Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom. Alexa az.
- Szia, elindultál már? - kérdeztem érdeklődön, ugyanis reggel nem igazán szokott hívni, csak akkor, ha nem állok a megszokott oszlopnál, a megszokott időben, ami most valószínű., hogy nem fog sikerülni, ugyanis Zoéék nincsenek itthon. Se anya, se apa. Zoéval sok probléma van, erre utal a korán reggeli igazgatóhoz való menetelük.
- Siess nagyon! Adamnek balesete volt - zökkentett ki a kenyér vajazásából, majd megállt bennem a vér.
- Hova menjek? - kérdeztem kétségbeesetten.
- A legközelebbi metrónál találkozunk, nagyon siess, minél hamarabb érjünk oda - azzal rám csapta a telefont.
Megmondom őszintén, Alexát sosem láttam még idegesen, ő mindig az a mosolygós, szeleburdi kislány volt, és most, hogy ijedt, komoly, és bágyadt volt, teljesen elöntött az adrenalin az izgulástól. Természetesen nem tétováztam, összeszedtem a cuccomat, és a mai nap volt életem első napja, hogy magasról tojtam az iskolára.
Az ajtót úgy csuktam be, hogy két háztömbnyire is hallhatták, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. A jéghideg levegő az arcomba csapott, a hajam a számban, a lábaim ki-kibicsaklottak, és a kabátom vagy tízszer a sárba esett. Természetesen ez annyira érdekelt, minthogy a csúszós jégen egy párszor pofára estem már: semennyire. A lényeg annyi volt, hogy ott legyek a metrónál, és láthassam Adamet. A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy fogalmam sem volt a súlyosságáról, sőt, mi több, arról sem, hogy mi történt vele.
Rosszul éreztem magam amiatt, hogy olyan csúnyán kihasználtam, és amiatt, amiért még nem békültünk ki. Nem tudhattam, hogy mit hoz a mai nap számomra, és visszasírom a tegnapi nagy dilemmámat, hogy vajon mit gondol most rólam David. Jelen esetben ez semmit sem számított. A legfontosabb, hogy Ad jól legyen, és semmi komplikáció ne lépjen fel.
Ahogy a szememen végigfutottak a könnycseppek, szinte azonnal jéghideggé váltak a kipirult arcomon.
Alig vártam már, hogy odaérjünk, és amikor megláttam a metróállomást, még jobban rohantam mint addig. A legfélelmetesebb az egészben Alexa arckifejezése volt.
- Minden oké? - kérdeztem tőle félve, bár a választ tudhattam volna előre is..
- Az enyhe túlzás lenne - ölelt meg köszönésképp, majd megnéztük a járatokat.
- Ahj - türelmetlenkedett - Még tíz perc. -jártatta az egyik lábát a másikra.
- Honnan tudod, hogy mi történt, és mégis hogyan történt? - törtem meg a csendet egy idő után, amikor már nem bírtam várni, a kíváncsiságom elfogott.
- A suli felé tartottam épp, és már hívni akartalak, hogy siess, de ekkor meghallottam, hogy két kocsi karambolozott. Úgy is megrázott az eset, de mikor láttam, ahogy az apja kiszáll a kocsiból, és kétségbeesetten hívja a mentőket, azonnal rosszul lettem. Hívtalak, és most itt vagyok - emlékezett vissza a kedvemért.
- És David? Ő is ott volt? - kérdeztem totál ledermedve. Nem viselném el, ha baja esne.
- Nem, David mindig egyedül megy iskolába, az apja nélkül. Most is így tette, és jól is járt vele. Bárcsak Ad is később indult volna, mindenki nyugodt lenne.. - sajnálkozott.
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna, ha - simítottam végig a vállán - Megtörtént, és ezen nem lehet változtatni. Csak reménykedjünk, hogy minden oké vele. - s ahogy kimondtam az utolsó szót, már láttuk a metrót.
Az út rettentő messze volt a legközelebbi kórházhoz, aminek a címét Hayley adta meg, úgyhogy végig is idegeskedtem. Alexa a rosszabbik változat, ő csak azzal tudja lenyugtatni magát, ha zenét hallgat, és dúdol, mint valami félnótás. De engem nem igazán érintett meg, ahogy az sem, hogy mindenki minket néz. Ahogy kiszállhattunk a járműből, sprinteltünk is a kórházig.
- Kérem - lihegtem a portásnak, majd észrevettem, hogy még nem igazán van hangom, így Alexa folytatta, több-kevesebb sikerrel.
- Jelenleg műtik Mr. Hakken-t, kérem, várjanak kicsit - intett minket le a portás gúnnyal az arcán, ami felettébb nem tetszett, és ami még fel is idegesített, hogy műtik..
- Mi lehet olyan súlyos? - kérdezősködött Lexa.
- Tudnom kéne? - förmedtem rá - Jaj, bocsáss meg, csak tudod, nagyon betett ez a dolog. - fogtam a fejem.
- Nekem is, ne aggódj. Nem haragszom, a reakciód jelen esetben elég normális - veregette meg a vállam biztatásképen.
Elmosolyodtam, (már amennyire ilyen helyzetben lehet) és vártam a fejleményeket. Csak vártunk, és vártunk, mire nem történt semmi.
Ekkor lépett be Dave is, akinek életében először láttam kétségbeesett kifejezést az arcán.
- Tudsz valamit? - hallottam Alexa susmorgását Davehez.
Kizártam mindent, amit akkor hallottam, és mindent, amit akkor tehettem. Engedtem, hogy átjárjon a fájdalom, és, hogy két hét után, végre igazán sírhassak. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi.
(Zene)
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, ami végigsimított, és biztonságot nyújtott. Tudtam, hogy ki keze, de véletlen sem fordultam volna utána. Csak jól esett, csak érezni akartam még, és még... Azt sugározta, hogy minden jó lesz, hogy Adet hamarosan láthatom, és hogy.. A legfontosabb, amit ez a kéz nyújtott? Szeretetet. Éreztette velem, hogy fontos vagyok. A jelenlegi idegösszeomlásom határán ez nagyon sokat segített, így nem érdekelt, hogy mit gondol az illető, hozzábújtam. Így voltunk tehát, David és Én, Én és David.
- Minden rendbe fog jönni, ne aggódj - suttogta.
Csak bólintottam egyet, majd lecsuktam a szemeim. Kezei végigsimítottak a hajamon, a nyakamig. Ott megálltak, és babrálni kezdte a nyakláncomat, majd egy dalt kezdett dúdolni. Erre ölébe hajtottam a fejemet, és elaludtam.
Halk neszre nyitottam szemeim. Bent voltunk Adamnél, én David ölében, Alexa mellettem, és fogta a kezemet. Ad aludt, és mindenki remegve ült a lehető legközelebb hozzá.
- Az orvos azt mondta, hogy minden rendben lesz - mondta egy rettentő ismerős hang.
- Apa? - kérdeztem félkómásan.
Sosem volt még ilyen komoly, és ez megrémített.
- Itt vagyok, drágám - simított végig a hajamon.
Elmosolyodtam.
- Ha van valami, azonnal hívj, és bejövök. De most sietnem kell, Zoé megint bajba keveredett - ráncolta a homlokát, majd az enyémre nyomva egy csókot kiviharzott.
- Zoé balhés lány? - kérdezte David.
- Hát, ha úgy vesszük, balhés, igen - bólintottam neki. - De te jócskán felülmúlod.
Erre csak elmosolyodott, majd a plafont pásztázta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen történik velem, és Ővele, így kissé megrémített a helyzet.
- Valami gond van? - vette észre derűtlen arckifejezésemet Alexa is, mire David is rám sandított.
- Semmi gond - ráztam meg a fejemet, majd felültem.
A csend már nagyon bántotta a fülemet, és pont jó pillanatban nyitotta ki a szemét Ad. Mindannyian, akik ott ültünk, a Hakken családdal együtt, körülálltuk szegényt.
- Jól vagyok - mosolygott, kissé bágyadt tekintettel - Bár, azért élvezem a figyelmet.
Erre mindenki kuncogott egy halkat, majd miután lazán megöleltem, és lövelltem felé egy "bocsánat, amit tettem" szemet, ezt meg is értette, és szerintem megbocsátott, amitől egy kő esett le a szívemről.
- Eljött az idő, hogy távozzanak - mondta nem túl kedvesen az ápolónő - Már 6 órája bent tartózkodnak, ez már egy alaphatár - tessékelt ki minket.
- Szia - suttogtam neki, majd végigsimítottam a kezén.
Mindenki elköszönt már, és én, meg Alexa a kabátunkat vettük a folyosón.
- Szerencsénk volt - mosolyodott el.
- Nagyon nagy szerencsénk - vágtam vissza.
Láttam, ahogy David egy szia-t tátogva néz vissza rám, majd távozik a családjával.
- Életem legjobb, és legrosszabb napja - sziszegtem magamnak.
- Ez bizonyos - simított végig a hátamon Alexa, ezek szerint meghallva gondolataim.
(zene)
Alexa elkísért a házunkig, majd felcammogva az emeletre lefeküdtem aludni. Ruhástól, koszosan, mégis boldogan...
Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom. Alexa az.
- Szia, elindultál már? - kérdeztem érdeklődön, ugyanis reggel nem igazán szokott hívni, csak akkor, ha nem állok a megszokott oszlopnál, a megszokott időben, ami most valószínű., hogy nem fog sikerülni, ugyanis Zoéék nincsenek itthon. Se anya, se apa. Zoéval sok probléma van, erre utal a korán reggeli igazgatóhoz való menetelük.
- Siess nagyon! Adamnek balesete volt - zökkentett ki a kenyér vajazásából, majd megállt bennem a vér.
- Hova menjek? - kérdeztem kétségbeesetten.
- A legközelebbi metrónál találkozunk, nagyon siess, minél hamarabb érjünk oda - azzal rám csapta a telefont.
Megmondom őszintén, Alexát sosem láttam még idegesen, ő mindig az a mosolygós, szeleburdi kislány volt, és most, hogy ijedt, komoly, és bágyadt volt, teljesen elöntött az adrenalin az izgulástól. Természetesen nem tétováztam, összeszedtem a cuccomat, és a mai nap volt életem első napja, hogy magasról tojtam az iskolára.
Az ajtót úgy csuktam be, hogy két háztömbnyire is hallhatták, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. A jéghideg levegő az arcomba csapott, a hajam a számban, a lábaim ki-kibicsaklottak, és a kabátom vagy tízszer a sárba esett. Természetesen ez annyira érdekelt, minthogy a csúszós jégen egy párszor pofára estem már: semennyire. A lényeg annyi volt, hogy ott legyek a metrónál, és láthassam Adamet. A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy fogalmam sem volt a súlyosságáról, sőt, mi több, arról sem, hogy mi történt vele.
Rosszul éreztem magam amiatt, hogy olyan csúnyán kihasználtam, és amiatt, amiért még nem békültünk ki. Nem tudhattam, hogy mit hoz a mai nap számomra, és visszasírom a tegnapi nagy dilemmámat, hogy vajon mit gondol most rólam David. Jelen esetben ez semmit sem számított. A legfontosabb, hogy Ad jól legyen, és semmi komplikáció ne lépjen fel.
Ahogy a szememen végigfutottak a könnycseppek, szinte azonnal jéghideggé váltak a kipirult arcomon.
Alig vártam már, hogy odaérjünk, és amikor megláttam a metróállomást, még jobban rohantam mint addig. A legfélelmetesebb az egészben Alexa arckifejezése volt.
- Minden oké? - kérdeztem tőle félve, bár a választ tudhattam volna előre is..
- Az enyhe túlzás lenne - ölelt meg köszönésképp, majd megnéztük a járatokat.
- Ahj - türelmetlenkedett - Még tíz perc. -jártatta az egyik lábát a másikra.
- Honnan tudod, hogy mi történt, és mégis hogyan történt? - törtem meg a csendet egy idő után, amikor már nem bírtam várni, a kíváncsiságom elfogott.
- A suli felé tartottam épp, és már hívni akartalak, hogy siess, de ekkor meghallottam, hogy két kocsi karambolozott. Úgy is megrázott az eset, de mikor láttam, ahogy az apja kiszáll a kocsiból, és kétségbeesetten hívja a mentőket, azonnal rosszul lettem. Hívtalak, és most itt vagyok - emlékezett vissza a kedvemért.
- És David? Ő is ott volt? - kérdeztem totál ledermedve. Nem viselném el, ha baja esne.
- Nem, David mindig egyedül megy iskolába, az apja nélkül. Most is így tette, és jól is járt vele. Bárcsak Ad is később indult volna, mindenki nyugodt lenne.. - sajnálkozott.
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna, ha - simítottam végig a vállán - Megtörtént, és ezen nem lehet változtatni. Csak reménykedjünk, hogy minden oké vele. - s ahogy kimondtam az utolsó szót, már láttuk a metrót.
Az út rettentő messze volt a legközelebbi kórházhoz, aminek a címét Hayley adta meg, úgyhogy végig is idegeskedtem. Alexa a rosszabbik változat, ő csak azzal tudja lenyugtatni magát, ha zenét hallgat, és dúdol, mint valami félnótás. De engem nem igazán érintett meg, ahogy az sem, hogy mindenki minket néz. Ahogy kiszállhattunk a járműből, sprinteltünk is a kórházig.
- Kérem - lihegtem a portásnak, majd észrevettem, hogy még nem igazán van hangom, így Alexa folytatta, több-kevesebb sikerrel.
- Jelenleg műtik Mr. Hakken-t, kérem, várjanak kicsit - intett minket le a portás gúnnyal az arcán, ami felettébb nem tetszett, és ami még fel is idegesített, hogy műtik..
- Mi lehet olyan súlyos? - kérdezősködött Lexa.
- Tudnom kéne? - förmedtem rá - Jaj, bocsáss meg, csak tudod, nagyon betett ez a dolog. - fogtam a fejem.
- Nekem is, ne aggódj. Nem haragszom, a reakciód jelen esetben elég normális - veregette meg a vállam biztatásképen.
Elmosolyodtam, (már amennyire ilyen helyzetben lehet) és vártam a fejleményeket. Csak vártunk, és vártunk, mire nem történt semmi.
Ekkor lépett be Dave is, akinek életében először láttam kétségbeesett kifejezést az arcán.
- Tudsz valamit? - hallottam Alexa susmorgását Davehez.
Kizártam mindent, amit akkor hallottam, és mindent, amit akkor tehettem. Engedtem, hogy átjárjon a fájdalom, és, hogy két hét után, végre igazán sírhassak. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi.
(Zene)
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, ami végigsimított, és biztonságot nyújtott. Tudtam, hogy ki keze, de véletlen sem fordultam volna utána. Csak jól esett, csak érezni akartam még, és még... Azt sugározta, hogy minden jó lesz, hogy Adet hamarosan láthatom, és hogy.. A legfontosabb, amit ez a kéz nyújtott? Szeretetet. Éreztette velem, hogy fontos vagyok. A jelenlegi idegösszeomlásom határán ez nagyon sokat segített, így nem érdekelt, hogy mit gondol az illető, hozzábújtam. Így voltunk tehát, David és Én, Én és David.
- Minden rendbe fog jönni, ne aggódj - suttogta.
Csak bólintottam egyet, majd lecsuktam a szemeim. Kezei végigsimítottak a hajamon, a nyakamig. Ott megálltak, és babrálni kezdte a nyakláncomat, majd egy dalt kezdett dúdolni. Erre ölébe hajtottam a fejemet, és elaludtam.
Halk neszre nyitottam szemeim. Bent voltunk Adamnél, én David ölében, Alexa mellettem, és fogta a kezemet. Ad aludt, és mindenki remegve ült a lehető legközelebb hozzá.
- Az orvos azt mondta, hogy minden rendben lesz - mondta egy rettentő ismerős hang.
- Apa? - kérdeztem félkómásan.
Sosem volt még ilyen komoly, és ez megrémített.
- Itt vagyok, drágám - simított végig a hajamon.
Elmosolyodtam.
- Ha van valami, azonnal hívj, és bejövök. De most sietnem kell, Zoé megint bajba keveredett - ráncolta a homlokát, majd az enyémre nyomva egy csókot kiviharzott.
- Zoé balhés lány? - kérdezte David.
- Hát, ha úgy vesszük, balhés, igen - bólintottam neki. - De te jócskán felülmúlod.
Erre csak elmosolyodott, majd a plafont pásztázta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen történik velem, és Ővele, így kissé megrémített a helyzet.
- Valami gond van? - vette észre derűtlen arckifejezésemet Alexa is, mire David is rám sandított.
- Semmi gond - ráztam meg a fejemet, majd felültem.
A csend már nagyon bántotta a fülemet, és pont jó pillanatban nyitotta ki a szemét Ad. Mindannyian, akik ott ültünk, a Hakken családdal együtt, körülálltuk szegényt.
- Jól vagyok - mosolygott, kissé bágyadt tekintettel - Bár, azért élvezem a figyelmet.
Erre mindenki kuncogott egy halkat, majd miután lazán megöleltem, és lövelltem felé egy "bocsánat, amit tettem" szemet, ezt meg is értette, és szerintem megbocsátott, amitől egy kő esett le a szívemről.
- Eljött az idő, hogy távozzanak - mondta nem túl kedvesen az ápolónő - Már 6 órája bent tartózkodnak, ez már egy alaphatár - tessékelt ki minket.
- Szia - suttogtam neki, majd végigsimítottam a kezén.
Mindenki elköszönt már, és én, meg Alexa a kabátunkat vettük a folyosón.
- Szerencsénk volt - mosolyodott el.
- Nagyon nagy szerencsénk - vágtam vissza.
Láttam, ahogy David egy szia-t tátogva néz vissza rám, majd távozik a családjával.
- Életem legjobb, és legrosszabb napja - sziszegtem magamnak.
- Ez bizonyos - simított végig a hátamon Alexa, ezek szerint meghallva gondolataim.
(zene)
Alexa elkísért a házunkig, majd felcammogva az emeletre lefeküdtem aludni. Ruhástól, koszosan, mégis boldogan...
2012. december 15., szombat
7. rész - Hiba
Reggel, hulla fáradtan, kócos hajjal, és félholtan, sosem számítottam volna arra, hogy a húgom lesz az első értelmes gondolatom.
De most, kivételesen így sült el a dolog, szóval egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Tudtam, hogy nem alszik, mert ilyenkor legalább három óráig rendezgeti a haját. Így turbósebességgel rohantam hozzá.
De most, kivételesen így sült el a dolog, szóval egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Tudtam, hogy nem alszik, mert ilyenkor legalább három óráig rendezgeti a haját. Így turbósebességgel rohantam hozzá.
Amikor ijedt fejjel berontottam, először neki is átváltott az arckifejezése önelégültből "baj van?" fejszerkezetűre. De csak egy pillanatig, ugyanis ismer. Ami nekem borzasztó nagy probléma, ő azon nevet. Most, én, a hülye elkezdtem neki ecsetelni a problémáimat.
- Bizsereg a gyomrom ha rá gondolok, és mosolygok. Szörnyű ez az érzés. Még a tanulásra sem tudok koncentrálni - nyafogtam, pont úgy, mikor ő nem kap meg valamit.
- Bizsereg a gyomrom ha rá gondolok, és mosolygok. Szörnyű ez az érzés. Még a tanulásra sem tudok koncentrálni - nyafogtam, pont úgy, mikor ő nem kap meg valamit.
Ahogy vártam, nagy viháncolásban tört ki.
- Ahj, Katherine, igazán kimondhatnád már végre. Szerelmes vagy! - nevetett, az ujjával mutogatva rám, ezzel körülbelül egy ötéves agyi szintjével rendelkezhetett.
- Nem. - kezdtem el emelgetni az állam, mint valami idióta - Nem lehetek szerelmes. Azt se tudom milyen az - álltam ki az igazamért.
- Istenem, most mondtad el, hogy mit érzel - csapott a fejére, majd kitoloncolt a szobájából.
De ne már! Én nem akarok szerelmes lenni! Ez teljesen várhatott volna az egyetem utánra is.
- Mindig is úgy terveztem, hogy 28 éves koromban házasodok, 29 évesen gyerekeket szülök, és legalább 58 éves koromig dolgozom, hogy a család tudjon miből élni. - meséltem szegény Lexának, aki értetlen fejjel meredt rám.
- Viszont ez ellen nem tudsz mit tenni - eszmélt fel, a valószínűleg akkor lefagyott Alexa.
- Viszont ez ellen nem tudsz mit tenni - eszmélt fel, a valószínűleg akkor lefagyott Alexa.
- De tudok - ellenkeztem - Nem kéne többet látnom Davidet. - mondtam neki mosolyogva, úgy, mintha valami olyan dolgot mondtam volna, ami okos. De ez nem volt az, Davidet akkor is látom, ha nem akarom.
- Várj, Dave az? - düllesztette ki a szemét.
- Hát.. - pirultam el - Talán. Miért? - néztem rá kérdőn.
- Hát... Daveért sok mindenki oda van, és... - kezdett bele, de közbevágtam.
- Hát.. - pirultam el - Talán. Miért? - néztem rá kérdőn.
- Hát... Daveért sok mindenki oda van, és... - kezdett bele, de közbevágtam.
- Térj a lényegre!
- Öhm... Lehet, hogy van valakije - hajtotta le a fejét, mire összeszűkült a szemem csalódottságomban.
Csak mosolyogtam, majd tovább sétáltunk a havas úton. Nem is értettem, mekkora bolondság már az, hogy én szerelmes vagyok. A francokat, én nem vagyok szerelmes - hitegettem magamat, de amikor Alexa furán nézett rám, inkább elkezdtem valami olyasféléről beszélni, aminek semmi köze Őhozzá.
Persze észrevette, hogy nem minden oké, és szorosan magához ölelt. Ez jelen esetben nagyon jól esett.
Csak mosolyogtam, majd tovább sétáltunk a havas úton. Nem is értettem, mekkora bolondság már az, hogy én szerelmes vagyok. A francokat, én nem vagyok szerelmes - hitegettem magamat, de amikor Alexa furán nézett rám, inkább elkezdtem valami olyasféléről beszélni, aminek semmi köze Őhozzá.
Persze észrevette, hogy nem minden oké, és szorosan magához ölelt. Ez jelen esetben nagyon jól esett.
- Amúgy, boldog születésnapot - mondta mosolyogva, majd kezembe nyomott egy lapot.
Ekkor pattant be: Hoppá, elvileg nekem születésnapom van ma. Szerencse, hogy anyuék reggel nem voltak otthon, akkora csetepaté lett volna... Hű, de utálom a felhajtást..
- Köszönöm, Lexi, nagyon gyönyörű ez a rajz. De ha megkérhetlek, ne híreszteld a szülinapom, jó? - néztem rá szívességet kérve.
- Természetesen. - mosolygott, majd beléptünk az iskola kapuján.
- És mondd, mi az a L.B.M.? - néztem rá kérdőn, mikor éppen a kabátomból próbáltam kibújni, majd a garbóm igazgattam.
- Legjobb barátnők mindörökké - kacsintott.
- Legjobb barátnők mindörökké - kacsintott.
Elmosolyodtam. Hát, életem első igaz barátja. Örülök, hogy így alakult. Annak azonban kevésbé, hogy ebben a pillanatban láttam meg Davidet. Csak rám nézett, majd elment mellettem.
Hát jó, az egy dolog, hogy nem igazán csíp, de ezt tapintatosabban is kifejezhette volna...
- Katherine, örömmel jelentem, hogy megnyerted a szép kiejtési versenyt. Így továbbjutsz a kerületire - mondta az osztályfőnöki órán Mr. Andrew, mire megtapsoltak - Ja, és ha jól tudom, ma van a születésnapod - kacsintott, mire a fejemre csaptam. Ez kellett még, köszönöm tanár úr! Elvégre mindenkinek tudnia kell.
- Jaaaj, Kate, ez tök jó dolog, ne izélj már - lökdösött Alexa.
- Aha, utálom a születésnapot. Bár, volt már jó tapasztalatom vele kapcsolatban. - pirultam el kicsit, amikor David üzenetére gondoltam.
- Boldogat Lexa! - dobtak meg két papírral Niall és Nick, amire oda volt firkantva: "A mai házi megoldások nem kellenek, de csak mert szülinapos vagy! Haha"
- Remek, tehát ma nem dolgozok mások helyett - mutattam király jelet, a nemtetszésemet kifejezve.
Ezek természetesen halálra nevették magukat a rohadt nagy poénjukon, de én eléggé le voltam hangolódva.
A többi óra viszonylag nyugiban telt, Alexa rajzolgatott nekem, Adam nem is jött ma be, Nickék teljesen elvoltak a videó játékkal, Emily szokás szerint elvolt a sminkes kis világába, én pedig ültem, és vártam a csodát. Csak 7 óránk volt ma, úgyhogy hamar mehettem haza.
Egyszerűen remek, szakadó esőben hazafele császkálni. Főleg, hogy Alexát elvitte az apukája hozzájuk, és bár felajánlották, hogy elvisznek, inkább egyedül akartam lenni. Természetesen ez a tervem sem vált valóra, ugyanis valaki megérintette a vállam. Olyasvalaki, akire álmomban sem számítottam volna...
- Boldog szülinapot - mosolygott rám azzal a féloldalas mosolyával David, amitől teljesen elolvadtam. Szó szerint, mivel, ha nem fog meg, talán pofára esem.
- Kösz - mosolyodtam el - Mindkettőért.
- Igazán nincs mit - húzta fel a vállát, majd a zsebére tette a kezét - Ha még áll az alku, valamikor megoldhatnánk azt a tanulósdit, nem? - nézett rám már komolyan úgy, amitől elolvadok. Csak bólintottam egyet.
- Neked mikor jó?
- Neked mikor jó?
- Hát, sokat kell tanulnom - mentegetőztem - De ha gondolod, most is jó. Úgy is szeretném látni Adat. - mondtam neki mosolyogva - Már kicsit hiányzik a bátyád.
- Ja, ja - köhintett - Persze. Hiányzik - ízlelgette a szót - Akkor, mondjuk most? Csak hívom a barátnőmet, Kaysey-t, oké? - mosolygott rám angyalian.
Erre teljesen lekókadt fejjel vártam ott, ahol megbeszéltük, hogy viszont találkozzunk. Szóval Alexának igaza volt. Pedig már komolyan kezdtem úgy érezni, hogy szerelmes vagyok...
Amikor erre jöttek, elöntött a féltékenység. Pedig én nem ilyen vagyok, kikérem magamnak... A lány tökéletesen szép volt, és erre még rátett egy lapáttal David. Átkarolta, majd pontosan előttem megcsókolta. Úgy éreztem, hogy egy két lábon járó csődtömeg vagyok. Valahogy vissza kellett vágnom. Ahrg, ezek szerint a húgomtól is tanulok egyet-s mást.
Ahogy odaértünk támadt egy remek tervem. Azonban minden darabokra hullott, amikor megláttam azt a rettenetesen nagy házat. Olyan gyönyörű volt, hogy majdnem elájultam. Ekkor betessékelt Dave, majd felkísért Adhez.
- Beszélgessetek - kacsintott, majd elment Kayseyyel.
- Sziaaa - öleltem szorosan magamhoz Adat, aki éppen olvasott az ágyában. Annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
- Hát, hali - mosolyodott el kissé.
- Megtennél értem valamit? - tértem egyből a kínos részre.
- Talán - kacsintott rám.
- Megcsókolsz David előtt? - néztem rá óriási szívességet kérve.
- Hát.. Ő.. Minek? - zavarodott össze.
- Kérlek - könyörögtem.
- Hát, oké - egyezett bele.
Ezzel egy kő esett le a szívemről, majd észhez kapva felhívtam anyut, hogy kicsit tanulok a barátaimmal.
Amikor a nappaliba mentem Addal, éppen akkor jött ki David is.
- Kaysey? - néztem rá csodálkozva.
- Elment - húzta meg a vállát.
- Hát, oké. Akkor tanulhatnánk? - húztam el a szám, mintha ezzel szívességet tennék neki.
- Ja, aha - mondta - Hozom is a könyveket.
Ekkor hirtelen megcsókolt Adam. Sosem csókolóztam még, de annyira nem is volt szörnyű dolog. Bár megszólalásig hasonlítottak, Davidtől éreztem volna pár pillangót, az aztán biztos.
Ekkor mintha ökölbe szorult volna a keze, majd elengedte azt, és felment az emeletre.
- Köszönöm - suttogtam Adnak, aki a "dolga" elvégzése után csak bólintott egyet, majd felment a szobájába.
Én csak ott ültem, és vártam, hogy lejöjjön David.
Amikor megláttam, hogy baktat lefele, mosolyogva ránéztem.
- Jársz Adammal? - nézett rám komolyan.
Na ez az, amire végképp nem számítottam volna.
- Én.. - rögtönöztem - Igen. Járok Adammal - bólintottam.
- Értem - bólintott egyet.
- Baj van? - néztem rá ijedt fejjel. Azt hittem, hogy ez nem igazán érdekli őt.
- Dehogyis. Csak nincs időnk tanulni. Jön át Kaysey, szóval... Jobb, ha most mész. - nyitott nekem ajtót.
- Igazad van - mosolyodtam bele az arcába, körülbelül két centiméter távolságból - Egy szörnyeteg vagyok - kacsintottam, majd kiviharozva vettem csak észre, hogy mit műveltem.
Ez nem én vagyok. Ez Zoe. Mi történik velem?
Adam a legjobb barátom, és kihasználom. Akit szeretek(?!) azzal pedig úgy bánok, mint egy húscafattal.
Hazaérve, rám vallva kisírt szemmel okítottam ki Zoet.
- Boldog szülinapot - mosolyodott el, de nem értettem.
- Féltékennyé tettél egy srácot, csak azért, mert olyan voltál, mint amilyennek lenned kellett. Miattam voltál ilyen, és kicsit, asszem, de csak icipicit - illusztrálta - büszke vagyok rád.
- Hát, én nem vagyok büszke magamra! - csapkodtam, mint a hülye. Teljesen jogosan utáltam magam. Ami akkor történt, az egyáltalán nem én voltam...
- Hát, én nem vagyok büszke magamra! - csapkodtam, mint a hülye. Teljesen jogosan utáltam magam. Ami akkor történt, az egyáltalán nem én voltam...
Ekkor hallottam, hogy lent a "Happy Birthday To You" ment, így levánszorogtam, és megkezdődhettek életem utolsó percei...
A szülinapom csődtömeg, a legjobb barátom utál, a srác akit szeretek még jobban, és a húgom azt hiszi, hogy most okos volt. Nem mellesleg, a szüleim tíz évesnek kezelnek. Remek élet, nem?
És minden csap most kezdődik...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)