11. rész - Ismerjük meg a barátunkat

- Katherine Elizabeth Meyer! Igazán talpra állhatnál már! Az egy dolog, hogy egész hétvégén hallgathattam nyűgöd-bajod, de nem tűröm el, hogy hétfői napon is itthon poshadj! Fel kell kelned, és szembe kell nézned a sok sznob pajtásoddal. Főleg azzal az előkelővel, aki lesmárolt téged pénteken. Ne nyűglődj. Nem mellesleg az a kelekótya barátnőd, aki mindig szivárványt hord a fején... Lexa. Igen, Lexa. Ő is itt vár, úgyhogy szedd össze magad, és legalább valamelyest próbáld szimulálni, hogy az én véremből vagy! - nyaggatott Zoé.

Nem törődve a helyreigazításával, letöröltem a könnycseppeket az arcomról, kifésültem a hajam, felvettem egy topot, egy belebújós pulcsit, a country-feelingű csőnadrágomat, a bőrdzsekim, és egy csizmát - ami remélhetőleg - nem ázik át. Valahogy ezen a reggelen nem éreztem magam Meyernek. Ha Zoé véréből lennék - ahogy őfelsége fogalmazta - emelt fővel tartanám magamban az érzéseimet, és azt hinném, hogy ez jót tesz. 

- Nem érzem magam Meyernek - rinyáltam el az - számomra - óriásinak tűnő gondomat.

- Kicsim, te Meyer vagy, akkor is, ha a kicsit érzékenyebb fajta. - nyugtatgatott anyu, ami nem igazán sikerült neki.

- Köszi, Anyu, remek tanács. Már várom a hatezer szendvicsemet, hol vannak? - lettem kicsit számon kérő, amilyen Zoé szokott lenni. Ez nem tetszik. Éjjel suttogott valamit a fülembe?

- Drágám, ma a boltban kell reggelit venned, mert nem volt időm szendvicseket készíteni neked, meg a kis barátaidnak - mosolygott rám barátságosan, majd a kezembe nyomta a pénzt.

- Jaj, a kis Elizabeth - jött piszkálódni jó apám is. 

- Tudod, hogy utálom - mosolyogtam rá kelletlenül.
- Ezért mondtam, húsom - bökött oldalba, majd leintettem őket, és a vigyorgós Alexával, a könyvet olvasó Adammel, és... Ővele találtam szembe magamat.

- Szi-sziasztok - dadogtam kissé félénken, miközben a földet pásztáztam. 

Ekkor odalépett mellém David, és féloldalasan átölelt. Nem szólt semmit, csak ott volt. Velem.

- Hát... Akkor mi, tudjátok. Kicsit, lemaradunk, oké? - mosolygott rám Alexa.

Csak mosolyogva bólintottam, majd Felé intettem a fejemet.

- Mi lesz most? - rázott a hideg a gondolattól, hogy el fog menni.

- Nem tudom. Ameddig itt vagy, használjuk ki - mosolygott el halványan.

- Kihasználhattuk volna eddig is... - panaszkodtam, kissé célozgatva, hogy hamarabb is közölhette volna a dolgokat.
- A világ legtökéletesebb időpontjában tudtál meg mindent - suttogta a fülembe.
Inkább ráhagytam a dolgot, hiszen ő tudja, de hát mégis! Elvégre, ha közli, hogy érdeklődik irántam, én ezt viszonzom, és nem tanulok, csak rá gondolok... Na jó, talán igaza van.
Még szorosabban magához húzott, amire kérdőn néztem.
- A többiek is tudják már?
- Nem. Alexa teljesen kiborulna, hiszen Adammel a legjobb - civakodós - barátok. Bár Ad tudja, szerintem látszik is rajta, hogy igyekszik Alexával.
Jogosan mondta, ugyanis ahogy hátranéztem, láttam ahogy - hozzájuk képest - lefojtattak egy teljesen normális beszélgetést.
- Ne legyünk a többiekkel? Ez így olyan feltűnő, tudod.. - pirultam el.
- Az utolsó napjaimat New Heaven-ben veled szeretném eltölteni.
A gyomrom görcsbe rándult a boldogságtól, ugyanakkor a fájdalomtól is.
- Kérlek. Ne említsd. - intettem figyelmességre, mire egy csókot nyomott a homlokomra.

- Kérem Mrs. Meyert, hogy fáradjon ide, és számoljon be a hétvégéjéről. - hívott a táblához Mr. Andrew.
- Máris - mosolyodtam el halványan, majd szónoklatba kezdtem.
- A világ nekem adta a világ legszebb, ugyanakkor, legszomorúbb hétvégéjét - mosolyodtam Davidre.
- Kérem, fejtse ki bővebben, kíváncsivá tett - dörzsölte össze tenyereit a tanár.
- Kissé titokzatos maradnék, ha nem bánja - húztam fel a szemöldököm.
- Természetesen, hisz a maga élete, bocsásson meg, elszaladt velem a ló - mentegetőzött.
- Semmi probléma, Mr. Andrew. - azzal visszasétáltam a padomhoz, ami történetesen Dave mellett volt.
- Miért nem mondtad el? - suttogta.
- Miért mondtam volna el? - kérdeztem furán - Nem akarom, hogy a lányok ezért szekáljanak.
Ekkor mély levegőt vett, és nem értettem, hogy mire készül.
Felállt a padból, és elindult a tábla irányába.
- Khm - köhintett.
"Nem tudom mit tegyek" reakciómban inkább lehajtottam a fejem.
Amikor mindenki tapsolni kezdett, felnéztem.
A táblán ez állt:
- KATHERINE ELIZABETH MEYER, AZ ISKOLÁTOK VALÓSZÍNŰLEG LEGOKOSABB TANULÓJA...
NOS, Ő A BARÁTNŐM. ÉS AKÁRKI AKÁRMIT GONDOL, SZERETEM.

- Köszönöm megértéseteket! - bólintott, majd a port a tanár arcára irányította.
- Beírás lesz a vége ifjú úr. - intette jobb belátásra Davidet.
- Nekem aztán tök mindegy - mosolyodott el féloldalasra, majd leült mellém.
- Miért csináltad? - ért fülig a szám.
- Nem szerethetek egy Katherine nevű lányt? - nézett rám csodálkozva - Honnan veszed, hogy te vagy az?
- Sehonnan. Én Jake-t szeretem. - húztam meg a vállam.
- Ühüm, szóval Jake... - tette a szék háta mögé a kezét - Innentől minden oké, kedves...?
- Madison - intettem le, majd ahogy a csengő megszólalt, bájosan kislisszoltam a teremből.
- Madison - nevetett, ismételve az imént elhangozz lánynevet.

Egész hétvégén azon agyaltam, hogy hogyan kérdezhetném meg ezt a kínos dolgot... Sosem próbáltam erre rátérni, és különösebben nem is foglalkoztatott a téma. De ahogy otthon ült a kanapénkon, míg én ebédet készítettem, a dobozos Fantát iszogatva, és rám várva láttam, nem tudtam elképzelni, hogy ne térjek a dologra.

- David... Valamiről szeretnék veled beszélni - pirultam el.
- Akármiről - vont vállat mosolyogva.
- Hát... Tudod... Én... Nekem még sosem volt előtted barátom. - mondtam neki nehézkesen.
- Éééés? Tudom, hogy nem erre akarsz kilyukadni, ez nem nagy cucc.
Nagy levegőt vettem.
- Le tudod következtetni, hogyha nem volt fiúm, akkor még mit nem csináltam...? - hadartam az egészet.
Ekkor mosolyogni kezdett, majd a mosolyból elfojtott nevetés. A végén már nem bírta visszatartani, és kiszakadt belőle.
- Csönd már Katherine Elizatbeth Meyer! Ha már idehozod a sznob pasikádat, akkor halkabban, mert nem hallom a Pletykafészkeket! - ordított a húgom, mintha ő lenne a ház ura.
- David volt - mondtam unott fejjel, az illetőt bámulva.
- Mi ilyen vicces? - néztem még mindig, csodálkozva.
- Kate, engem nem érdekel, hogy még nem... Eddig se érdekelt, és sose törtem ezen a fejem. Ha te nem, akkor nem. Elvégre 18 éves leszel, a mai világban tökre így kéne működnie. - nyugtatott meg, amitől tényleg egy óriási kő esett le a szívemről.
- Akkor nem haragszol? - kezdtem - az ő hatására - lenyugodni.
- Miért haragudnék rád azért, mert "sértetlen" vagy? - nézett rám érdekesen, de mégis elmosolyodva.
- De el fogsz menni - gondoltam végig - És.. Én itt leszek egyedül, te pedig gyönyörű.... - lepisszegett.
- Nem érdekelnek a gyönyörű lányok. Én téged választottalak, Kate.
Ekkor megöleltem, és a tévéhez fordulva néztük tovább a kedvenc horrorfilmjét, mivel megígértem neki, hogy azt nézünk amit akar.
Anyu és apu is betorpant az ajtón, mire én apu felé futottam, és a nyakába ugrottam.
- Szia kicsim, apropó! Nagyom? - mondta az elején boldogan, majd mikor a nappalira pillantott, meglátta Őt.
 - Ő a barátod? - suttogta, úgy, hogy csak én halljam.
Hála az égnek. Nem kezdte el cikizni. Bár felesleges lett volna, Daven nem lehet mit cikizni.
- Szia anyu - mosolyodtam rá.
- Szia kincsem. Hát ő ki? Valamilyen kis barátod? - nézett csodálkozva, gondolván, ő afféle barátom, mint Ad.
- Hát, ami azt illeti. Ő itt David Hakken - mutattam felé.
- Jaj, te vagy a kis Adamunk testvére? - mosolyodott el anyu - Katy még nem is beszélt rólad - lángolt a szeme.
- Igen, Mrs. Meyer. David vagyok, és én azt hiszem nem olyan okból vagyok itt, amilyenből Adam szokott - célzott.
- Aha. Értem. Gondolom, valami iskolai feladathoz kellesz te. - mondta "megértően" anya, mire apu is helyeslően bólogatott.
- Vagy várj! Lehet, hogy mostantól te leszel az új szomszédunk? Most láttam kilakoltatni a régi vég rongyot. - nevetett a saját viccén apu - De lehet, hogy a környék új pizzafutára vagy? - húzta tovább - nevetve - az idegeimet.
Éppen ekkor sétált le Zoé, aki szokása szerint, szeret beleszólni mindenbe.
- Anya, apa, ő itt David Hakken. Katy barátja. Nem, nem a barátja. A pasija. A sznob pasija - intette le a dolgot, majd rajtam kuncogva felballagott a szobájába.
Zoe Elena Meyer, ez még fájni fog neked!
Azonban legelőször a szüleim értetlen arckifejezéseivel kellett megbirkóznom...

10. rész - A fájdalom bugyra

Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.

Felébredtem. A hajam tövéből fojt az izzadtság. A fürdőbe rohantam, hogy rendbe szedjem magam, mikor naptárra pillantottam. Január 5. 7:10.
A felismerés hosszan végigfutott rajtam, majd a kezembe kaptam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem a számot. 06... Basszus. Ilyen lehetetlenül szétszórtan nem lehet figyelni. Konkrétan semmire. Azt sem tudtam, hol vagyok, - még mindig az álom járt az eszemben. Nem tudtam, hogy kit vesztek el. Sosem volt senki fontos számomra, aki a családi körömön kívül élt. És most itt van nekem a mosolygós Lexám, a mindig komoly, és realista Adam, és ott van Ő, aki nélkül talán létezni sem tudnék.

Az ajtóban vártak, így hárman: Már meg sem lepődtem, hogy David is eljött, biztos nem akart egyedül suliba menni, vagy valami ilyesmi. Az nem lehet, hogy miattam lenne itt.

- Sziasztok! - mosolyodtam el egy nagyon halványat, bár látszódhatott rajtam a feszültség. Meg is kérdezték hogy van-e baj, de én csak tisztáztam a dolgot egy "nincs"-csel. Felkaptam az asztalról a szendvicseim sokaságát, majd a gyümölcslevem, és kitessékelve a házból a többieket, elindultam.
Anyu és apu dolgoznak, húgi pedig manikűröztetni van. Remélem, legalább 2 hétig távol marad, rám férne már egy kis béke, és nyugalom.
- Milyen volt a karácsony? - nézett rám érdeklődően Alexa.
- Borzalmas. Apu megint dolgozott, anyu szétszórt volt, és szénné égette a kajákat. Zoé pedig kötötte magát a saját megállapodásához, miszerint nem veszi ünnepnek a karácsonyt. Tök jó volt, inkább elmentem tanulni. - ráztam meg a fejemet ironikusan.
- Kis stréber - mosolyodott el féloldalasan David, aki bár hozzám szólt - azt hiszem - de a szemembe nem nézett. Kicsit "sem" émelyegtem attól, hogy hozzám beszél. Sokszor tette már, de megszokhatatlanul felemelő érzés az, hogy akár egy pillanatig is gondol rám.
- És, a tietek? - próbáltam én is érdeklődést tanúsítani feléjük.
- Juj! Képzeld, megkaptam a plüssunikornist, amit anyutól kértem! Annyira boldog voltam, ééés annyira édes! - mosolygott örömtelin Alexa.
Ezt a dolgot egy "ez tök klassz, örülök, hogy örülsz"-szel nyugtáztam, majd a fiúk felé fordítottam a fejemet, várván, hogy válaszoljanak.
Ad kezdett bele a mondandójukba.
- Én megkaptam a Sellie, és a Golding könyveimet, úgyhogy elolvasgattam azokat. Apáék rendhagyó módon gyertyákat gyújtottak, és fél óráig ezt a bűzt kellett szagolnunk. Aztán elvonultunk, én személy szerint tanulni, David meg a sajátjához híven jól becsajozott - nevetett, majd oldalba bökte az említettet.
Én annyira nem nevettem rajta, sőt, mi több, a szívembe hasított a fájdalom, és egyre jobban éreztem, hogy ő lesz az, akit elvesztek egyhamar. De nem, nem veszíthetem el... Hiszen nem is az enyém.
Köhintettem egyet, majd illusztrálva, hogy sietnem kell, gyorsabbra vettem a lépteimet. Így Dave is sietősebbre fogta az övéit, mire kérdőn néztem rá.
- Együtt lesz óránk - világosított fel.
- Igaziból nem kell sietni. Csak... Csak nekem, mert le kell adnom az esszémet. - hazudtam, elég bénán.
- Hát, nekem is le kell adnom azt az esszét. - bólogatott komolyságot szimulálva.
- Nincs semmilyen esszé. - mondtam hülyén.
- Tudom. - húzta fel a vállát kicsit.
- Remek.
- Most komolyan Kate, mi a bajod? - nézett rám hülyén.
- Semmi. - mondtam ingerülten.
- Bajod van, úgyhogy mondd el. - késztetett.
- Nem akarok a barátod lenni. - nyögtem ki.
Ekkor hülyén nézett rám, majd lassított, és hagyta, hogy egyedül legyek.
Először nem is értettem, hogy miért, de aztán rájöttem: Rosszul fogalmaztam... A lényeg annyi lett volna, hogy én nem csak a barátja szeretnék lenni. És lám, most azt hiszi, hogy nem bírom. Ó, Katherine Elizabeth Meyer, ne legyél ilyen szerencsétlen, az isten áldjon már meg!

*2 hét múlva*

A 15. nap lesz a mai, hogy David nem reagál velem kapcsolatban semmire. Se üzenet, se Facebook, se MSN, és még akkor sem, ha suliban köszönök neki. A lehető legtávolabb ül mellőlem az órákon, és ez nagyon fáj. Elszúrtam. Nem bírom.
A sírógörcsöm kémia órán teljesedett ki. Zokogtam, és zokogtam. Nem érdekelt, hogy folyamatosan csak azt kántálják, hogy mondjam el, mi a baj.
Nem érdekelt semmi abban a pillanatban. Az, akire leginkább szükségem lett volna, elment mellőlem. Megérdemeltem. Fáj.
Nem bírom tovább.
Egy kész simított végig a hátamon, és mertem remélni, hogy Alexa az, így a kezemmel a fejem előtt rádöntöttem a homlokom vállára. Nagyobb volt, és szélesebb. Bódító illatot árasztott, és mire kinyitottam a szemem, Davet láttam. Átkarolt, és letörölte a könnyeim.
Értetlenül néztem rá.
- Miért vagy most itt? Megbántottalak. - próbáltam bocsánatot kérni.
- A barátom vagy. Még ha én a tied nem is. - mosolyodott el.
- De... - kezdtem bele, de lefogta a számat a tenyerével.
- Sok lesz a betű. - húzta a száját féloldalasra.
Miután konstratáltam a helyzetet, rájöttem, hogy igaza van, így csak befogtam a számat.

Suli után megvárt a kapunál, én pedig mosollyal fogadtam ezt. Rég volt az arcomon már igazi boldogság, és ez rettenetesen jól esett.
- És, milyen volt a mai napod? - érdeklődött.
- Írtam egy kémia dolgozatot, ami ötös lett, meg egy franciát, ami szintén, és... - folytattam volna, ha nem állít meg.
- Túl sok az ötös, már hallani sem akarom - fintorgott, amire elnevettem magam.
A közeli forrócsokisnál vettünk egyet, egyet, amire meg is hívott, és így sétáltunk a havas úton. Deja vu érzés fogott el, de nem értettem, hogy miért.
- És, a tied milyen volt?
- Hülyültünk Nickkel, és fejbe dobtuk Mrs. Andrew-t. - mondta szűkszavúan.
- Mivel? - kíváncsiskodtam.
- Focilabdával - nevetett magán, majd belekortyolt a forrócsokiba.
Kapva a jókedven, előhoztam azt a témát, amitől leginkább félek.
- És, hogy állsz a lányokkal?
- Jól. - mosolyodott el.
Nem firtattam tovább a témát, ha jól, hát jól. Kissé belém hatolt ugyan a fájdalom, de már kezdtem megszokni.
- És te a fiúkkal? - kérdezett vissza, amire egyáltalán nem számítottam.
Elpirult a fejem.
- Sehogy. Tanulok, és barátokkal vagyok. Főleg ebből áll az életem. Vagyis, van egy srác. De ő csak a remény szót képviseli - húztam el a számat, reménykedve, hogy rájön, ha 3. személyben beszélek, attól még mindig David Hakkennek hívják.
Talán, mintha kissé elfancsalodott volna. Lehet, hogy rosszul láttam. Sőt, biztos...
Bólintott egyet, majd tovább sétáltunk a fagyott járdán.
Aztán, hosszas csend után, megkérdezett valamit.
- Hogy hívják a srácot? - fordított szembe magával, majd mélyen a szemembe nézett.
Neeehogy, véletlen hazudni tudjak, kösz, Dave.
- Ééén. Nem tudom - mosolyodtam el, rákvörös fejjel - Vagyis. Bonyolult - hajtottam le a fejemet.
Ekkor megfogta az arcomat, felemelte, és végigsimított rajta.
- Mondd el - kényszerített gyönyörű, mélykék szemeivel.
- Szeretem. Ami azt illeti, mindennél jobban szeretem - mondtam áhítattal, úgy, mintha egyes szám második személyébe beszélnék.
- Én is szeretek valakit. Sosem voltam még szerelmes. A legrosszabb, amikor nem szólsz hozzá hetekig, csak azért, mert egy bántó szót mondott. Ezt az időt arra kellett volna fordítanom, hogy vele lehessek... Nincs már sok... - mondta kínkeservesen, majd tűként hatolt belém a felismerés.
- David... Te...? - néztem rá fájó szemekkel.
- Kérlek, ne mondd ki. Ne nehezítsd meg a helyzetemet, kérlek. - mondta, azt hiszem könnytől(?) csillogó szemekkel. Érdekes volt, káprázatos. Még sosem láttam Őt meghatódni.
- Mivel nehezíteném még?
- Az első naptól fogva a Yalen. Minden pillanatban rád gondolok. A szemeidre, a mosolyodra, Rád. - mondta gyötrődve.
A könnycseppek csak úgy folytak az arcomon.
- Értsd meg, hogy nem lehet. Mindennél jobban akarom, de nem lehet. - mondta, majd a legközelebbi háznak beleütött a falába.
- Miért? - leheltem fájdalmasan a szavakat. A leheletem látszott a hideg levegőben..
- A családom csak egy rövid ideig tartózkodik itt. Azt hittem, hogy idejövök, összeszedek pár csini lányt, majd elhúzok innen, és folytatom máshol. Anyámék körbeutazzák a világot. Ez a lételemük. Ezért élnek. Sosem gondoltam volna, hogy mikor mással vagyok együtt csak te jársz majd a fejemben. Ez az indok, amiért nem akarom elhagyni  New Heaven-t. Érted. - mondta el a dolgokat teljesen érthetetlenül, de én mégis megértettem.
A szavak fájdalmasan hasítottak belém. Amikor azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az, hogy nem beszélünk, nagyot tévedtem.
- Nem lehet.. - suttogtam.
- Nézz a szemembe, jó? - utasított, én pedig bólintottam.
- Sosem mondtam még ki ezt a szót.. - pirult el savanyú mosollyal az arcán.
Áhítattal figyeltem Őt.
- Szeretlek.
Lágy csókot lehelt az arcomra, ami tökéletes volt. Az aromája, a lágysága, a gyengédsége, az illata. Mikor kinyitotta a szemét, megszólalni nem tudtam.
- Nem kellett volna tudnom. Ha nem mondod el, sokkal könnyebben engedlek el. - kezdtem zokogni.
- Nem bírtam nem elmondani. Túl sokat vártam. - ölelt szorosan magához.
Így álltunk, nem törődve az idővel, a fagy hidegben, és fájdalommal teli télben.
Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.

9. rész - Korcsolyázás

Annyira boldog voltam. Átfutott a testemen a melegség, a boldogság, és mégis a hiányérzet. Éjféltájt az órára akadt a szemem. Az alvás nem túlzottan ment, és ekkor kaptam csak észbe: december 23.-a van.
Az eddigi legnagyobb problémáim közé az tartozott, hogy mikorra szerezzük be a karácsonyfát. Most viszont, a szerelmes lelkem másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy legközelebb újévkor látom. Ez annyira felzaklatott, hogy egy percet sem aludtam tovább. Olvastam, átnéztem a jövői tananyagokat, sem mint hogy kipihenjem magam. Eldöntöttem, hogy ha már ennyire ficánkolós kedvemben vagyok, akkor szépen felébresztem Zoét, és megbeszélem vele a karácsonyi teendőimet. Biztos, hogy nem fog nekem örülni, de én annál inkább neki. Vagyis, nem, nem teljesen neki. Inkább annak, hogy valami eltereli a figyelmem D-ről.
- Zoé - suttogtam neki - kelj fel.
- Mi van? - motyogta még csukott szemmel - Megjött a legújabb AVON készletem? - kérdezte reménytelien.
- Hát, ha gondolod, most megjött a Meyer-féle készleted - kacsintottam rá - Szerinted milyen dísz legyen? Arany, vagy ezüst? Esetleg kék? - ábrándoztam, majd leállított.
- Komolyan, Katherine, ezt hajnaltájt kell megbeszélnünk? Amúgy is utálom ezt az ünnepet, és még a kedvedért sem fogok foglalkozni vele. Mellesleg mi ez a nagy érdeklődés? Tavaly simán beérted azokkal a piros kör alakú vackokkal. - finnyáskodott.
- Díszgömbnek hívják Zoé, díszgömbnek. Egyébként azok már tényleg elavultak, úgy gondoltam, be kéne újítanunk. - mosolyodtam el feltartott fejjel.
Erre csak ásított egyet, majd befele fordult, és többet rám se nézett. Csak sóhajtottam egyet, majd kivándoroltam a szobájából, és nekikezdtem a saját készítésű díszek gyártásának. Egészen jól sikerültek, ami  azt illeti, csak csomagolópapír kellett, meg pár tárgy, amit (-értelemszerűen) becsomagolhatok vele. Bár fagyöngyért ki kell szaladni valamerre, de biztosan sok helyen van most, hiszen karácsony szellemében sose maradhat ki.
Hm. Alexa alapjáraton véve eléggé bezsongós típus. Ő biztos szívesen eljönne velem nézelődni kicsit. Anyu amúgy sem valami türelmes személyiség, két percen belül már fújtat, annak ellenére, hogy imád minden vackot megvenni, amiről azt gondolja, hogy majd a jövőben biztosan fontos lesz. De komolyan, vajon ki venné hasznát egy porszívó szívónak? Maximum a neve figyelemreméltó, de egyébként nem sok mindent ér. Egy nagyobb darab porszívóból áll, ami felszívja a kisebb porszívókat. Anyu szerint ez egy nagyon ötletes találmány, ám én ezt sem értékelem, ahogy az ollót vágó papírt, vagy az olyasfajta perselyt, amibe ha belerakod az érmét, azt már többet nem látod. Az ő megszállása persze, imádja a dísztárgyakat.
Már legalább a 33 díszt készítettem, amikor megállt a kezemben az olló, és eldőltem. Arra nem igazán emlékszem, hogy a szőnyegemről hogyan kerültem az ágyamra, de mindenesetre kialudhattam volna magam, ha... Alexa a bűbájos mosolyával nem riaszt fel.
- Szia - pislogott nagyokat.
- Öhm - túrtam bele a hajamba, majd felültem - Hali.
- Látom álmos vagy... Csak gondoltam, elmehetnénk venni néhány díszt karácsonyra, de mint látom, te már saját kezűleg készítettél. Remek lett - mutatott király jelet.
- Köszi. - mosolyodtam el - Ami azt illeti, nekem is ezen járt az eszem a minap. Csak várj itt, amíg fogat mosok, és lefürdök. Nyugodtan gépezhetsz - itt a laptopomra mutattam - vagy ehetsz is, a csokigyűjteményem a második fiókban van. Szóval, a lényeg, hogy maradj itt, 10 perc az egész. Aztán családi reggeli lesz, amihez kifogás nélkül csatlakoznod kell - nevettem rá, majd kinyújtottam a nyelvem, a reakcióját bámulva.
Amikor hátranéztem, már a laptopomat kapcsolta, és utánanézett kicsit a csokijaimnak is. Csak mosolyodtam egyet, és belépve a fürdőbe elvégeztem a dolgomat.
- Finom ez a belga csoki - dicsérte, az egyébként német csokit, gondolom, megtévesztette a "Belgah" felirat.
Mikor kiléptem a fürdőből.
Inkább nem oktattam ki szegényt, csak felvettem egy garbót, egy kék csőnadrágot, a fekete mamuszomat, és még egy dzsekit, majd leindultunk az emeletről.
- Jó reggelt anya - köszöntem neki két puszival tisztázva a reggelt - Apa?
- Sziasztok, édesek. Apa dolgozik, ma végre megkapta a főállást - csillogott anya szeme reménytelien.
- Ez remek - mosolyodtam el, bár annyira nem örültem neki, hogy nem hülyéskedett nekem egy sort...
A reggeli érdekesen telt, ugyanis Alexa nagyon érdeklődő típus. Anyu ezt nagy szívvel fogadta, ő imád csacsogni. Én tolerálom, mert a legjobb barátnőm. Na de, ha a húgom is egy asztalnál ül velünk, akkor ott érdekes dolgok történnek. Folyamatosan "bekussoltatta" szegény lányt, akit csak érdekelte, hogy hány éves, hova jár suliba, és ilyenek. Zoé szokása szerint lepattintotta a családot, miután jóllakott, majd mi is összeszedelődzködtünk.
- Sziasztok - nyomott az arcomra két puszit anyu, majd Lexit is megajándékozta ezzel, miután adott egy kis pénzt.
- Biztos nem kell szendvics? - aggodalmaskodott jó anyám.
- Nem anyu, nem kell, ebből a pénzből megvehetném az egész Mc Donald's-ot. - túloztam kissé. Talán ezt is tőle örököltem.
Csak rám mosolygott, majd kiléptünk az ajtón Alexával.
- Meglepetéssel készültem, előre szólok, hogy ne ijedj meg - csillogott a szeme.
- Előre félek - tettem fel a kezeimet, de mikor a Hakken ház előtt kötöttünk ki, már csak jóra tudtam gondolni. Elvégre Adat kiengedték a kórházból, el is jöhetne velünk.
- Sziasztok - hallottam Alexa szájából, majd azonnal felnéztem a lefele bámulásomból a többes szám miatt. David is ott volt, és mint egy félisten, úgy vándorolt le a lépcsőn. Az illata mennyei volt, ezt meg kell hagynom.
- Sziasztok - köszöntek egyszerre, majd Adat szorosan magamhoz öleltem. Davet nem, attól még kissé tartottam, de ahogy láttam, nem igazán volt mitől.
- És, mi van Keysey-yel? - érdeklődtem séta közben. A tekintetem elkalandozott rajta, majd a szakadó havon. Annyira szép volt, az út közepén, négy fiatal, ketten-ketten. Nem egy sorban sétáltunk, Adék kicsit előrébb tartottak.
- Semmi - fejtette ki bőven a véleményét. - Nem járok vele.
- Mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Nem is szerettem - nevette el magát, ám nem látszott felettébb boldognak.
- Akkor miért voltál vele együtt? - kérdeztem ijedten, akaratom ellenére is.
Erre csak vállat vont.
Innentől nem beszéltünk egy szót sem, és nem, nem bántott meg. Akartam, hogy fogja a kezemet, mert fázik, vagy a derekamnál öleljen át. Csókoljon meg, vagy akármi biztató szót mondjon. Semmi nem tett ezek közül, szokásomhoz - vagy szokásához - híven.
Amikor beléptünk az egyetlen helyi boltba, ami még nyitva volt, semmit sem találtunk, ami használható lehetne. Így hát az utunk hazafele tartott, de előtte beültünk egy kávézóba. Na, ha valahol jól telt a hangulat, akkor ez mindent felülmúlt. Nevettünk, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat.
- Nincs kedvetek elmenni még valahova? - kérdezte Ad. - Mondjuk, korcsolyázni?
- Dehogynem! - vágtuk rá együtt Alexával, majd Dave is bólintott egyet.
Boldog voltam, mert szánt rám egy napot. Jó, oké, nem csak rám szánta a napját, hanem mindannyiunkra.

Jól korcsolyáztam, és segítettem a többieket. David hokizott 3 évet, szóval tudta hogy mi a járás. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna jó, ha őt is segíthetem, ha hozzáérhetek... De beértem azzal is, hogy közösen nevetjük ki a bénázókat. Alexa és Ad annyira jól mutattak egymás mellett. Amikor ezt először említettem Lexinek, kicsit kiakadt, de szerintem valami van köztük.
- Összeillenek - mondta Dave előre bámulva a semmibe, mintha a gondolataimban olvasna.
- Igen - mosolyodtam el.
Ekkor a keze hozzáért az enyémhez, és szorosan egymásba kulcsolódtak. Nem tudtam, hogy mi történik, de mindenesetre - igaz, kissé félénken - viszonoztam ezt.
Így állhattunk legalább tíz percig a jégen, nézve a szerencsétlenségüket, és meg se mozdulva. Röhögtünk, mosolyodtunk, de beszélni nem beszéltünk. Mintha teljesen természetes lenne az, hogy a kezemet fogja.
- Menjünk, lefagy a térdem - mondta Adam két nevetés között, amikor a lábára mutatott, ahonnan Alexa leszakította a farmer részt.
Lexi nagyon nevetett az "ügyességén". Ekkor még mindig nem engedte el a kezemet, és ez feltűnt nekik is.
- Ti...? - kérdezték mindketten kórusban, de nem folytatták. Erre mint akit megrázott volna az áram, Dave elhúzta a kezét. Ó, bárcsak nem szóltak volna bele, istenem...
- Nem - mondtuk egyszerre.
- Hááát, jó - karolt át engem és Alexát Adam, majd elindultunk. Ahogy visszanéztem Davidre,- aki már említette nekem, hogy tovább marad, ugyanis beszélnie kell valakivel - egy keserű mosolyt láttam az arcán, amikor a szemeimbe nézett.
Ezt vehettem rossznak, vagy jónak, de mindenesetre ez a nap egészen jól sült el. Az ágyamban, a melegben, és Őnélküle igazán keserves volt végiggondolni mindezt. De végül is, holnap karácsony, úgyhogy össze kell szednem magam!