3. rész - Ismerkedés

Nekem semmi bajom sincsen a téli napokkal. Pusztán annyi, hogy legalább egy kiló ruhát kell felvennem ahhoz, hogy ne fagyjak agyon. Igen, persze, anyuék visznek a suliba, de ha netalántán nem érnek rá, nekem készen kell állnom arra, hogy busszal menjek haza.

- Anyu, kérlek, siess! - intettem neki, mert már agyamra ment, hogy a 6. szendvicsemet készíti, amikor simán elég lett volna 2, úgysem fér belém sok ennivaló.
- Oké kincsem, de ha a kis barátaid is szeretnének majd enni, akkor legyél udvarias! - intett nekem, mire elmosolyodtam egy kissé. "Anyák".
- Természetesen anyu, udvarias leszek. - intettem rá semmitmondóan, majd Zoera néztem.
- Elkísérsz végre? - kérleltem.
- Dehogy. Sznobszag - öklendezett, illusztrálva, hogy milyen szörnyű a Yale.
- Veszekedő testvérpár. Ezt videóra kell vennem - viccelődött(?) apám, aztán rájöttem, hogy mégsem. Elővett egy kamerát, és próbált elkapni akár egy hisztérikus pillanatot, ahol tépjük egymás haját, példának okáért.
De nem tettük. Ő felviharzott a világába, én pedig a vállamra véve a táskát, indultam ki az ajtón.
- Hékás, várd meg az apád! - mondta apa, aztán mintha, éppen most nézett volna Star Wars-ot, közbeszólt - Muhahahaha, én vagyok az apád! Utasítalak, hogy várj meg! - intett nekem komolyságot sugározva.
- Apu, ezt ne erőltesd - kacsintottam rá, majd visszafordulva elraktam a májkrémes szendvicseim sokaságát, és kiléptem az ajtón, anyuékkal a nyomomban.
Útközben végig az ablakon bámultam kifele, és néztem a lehulló, gyönyörű alakzatba helyezkedő hópelyheket.
Ábrándjaimból az zökkentett ki, hogy apu rám nyitotta a kocsiajtót. Ahogy a hideg, jeges szél az arcomba csapott, azonnal összeremegtem.
Ahogy viszont megláttam Adamot, (a most már hivatalosbeli legjobb barátomat) minden fagyásszéli állapotom alábbhagyott.
- Szia - köszönt nekem nyugodtan.
- Szia - mosolyodtam rá kedvesen, azt hiszem.
Besétáltunk a meleg helységbe, ahol fel kellett mutatnom a kártyám, majd felmehettünk a 2. emeleten található termünkbe.
55. terem. Azt hiszem, átok ide járni.
Nick halálra röhögtetett mindenkit azzal, hogy a 20 mm-es(? nem értek ezekhez a kütyükhöz) fültágítóját beledugta az orrába. Nos, sosem mondtam, hogy gusztusos osztályom van.
Hayley, és Emily éppen kicsiccsentették magukat, én pedig Alexa és Adam mellett ülve ettem a májkrémes szendvicsemet, miközben átolvastam a leckét.
- Túl sokat tanulsz - nézett kerek szemekkel rám Lexi.
- Csak átolvasom. - kacsintottam rá.
- Jelentéktelen - értett egyet Adam is Lexivel.
- Hol van a bátyád, Ad? - kérdeztem tőle "kicsit" sem feltűnően.
- Valószínű, hogy késik. Most, és mint mindig. - szorította kissé ökölbe a kezét.
- Mi a baj? - néztem rá kérdőn.
- Semmi.
Csak megforgattam a szememet, és becsuktam a könyvemet.
Az irodalom Mr. Andrewal nem a legrosszabb óra volt, sőt, mi több, még szerettem is.
David éppen akkor lépett be a terembe, amikor feleltem. Mr. Andrew győzedelmes mosolyra húzta a száját, és a szeme köztem, és Dave között járt. A tenyerem ettől teljesen megizzadt, és köpni nyelni nem tudtam. A tanár leültetett egy 5-el, aminek örültem, annak ellenére, hogy a végén már csak dadogni tudtam.

- Katy, szeretném, ha Davvel együtt az óra után kicsit beszélgethetnénk. - nézett rám mosolyogva a tanár, amire még jobban megijedtem.
- Sietnem kell kémiára - húzta el a száját, afféle "nem érdekel, de azért megyek" fejet vágva David.
- Ami azt illeti, nekem pedig dupla angolra - tettem hozzá, hogy ne legyen olyan kínos. Kissé megbántott.
- Nem, maradtok. - intett nekünk, hogy innen sehova.
Na, erre a beszélgetésre kíváncsi leszek.
Az óra végéig remegő kézzel ültem a padba, és próbáltam koncentrálni. A jegyzetem, amit a füzetbe kellett volna írnom, enyhén szólva lett borzalmas az előzőekhez képest.
Amikor azonban vége lett a 45 percnek, emberei viselkedésen kívüli tevékenységet tanúsítottam. Ez annyit jelentett, hogy konkrétan folyt rólam a víz.
- Katherina, ha megkérhetlek - nézett jelentőségteljesen a szemembe - Segíts Davidnak felzárkózni. Ma, vagy holnap, amikor jó nektek, ahol jó nektek. Nekem teljesen mindegy, de ha nem javít, akkor el kell tanácsolnunk. Remélem, hogy sikerül a küldetés, annak ellenére, hogy nem igazán álltok közeli kapcsolatban - vette észre a tanár is azt a feszültséget, ami köztünk volt. De jó.
Én csak bólintottam egy aprót, majd Alexához mentem, amikor David visszarántott.
- Khm - köhintett egyet - Mikor érsz rá? - nézett bele a szemeibe, gyönyörű  sajátjaival.
- Most - bámultam el, mire egy kissé mintha elmosolyodott volna. Mire feleszméltem, teljesen elöntött a pír.
- Vagyis.. M-ma - dadogtam.
- Oké. - változott át az arckifejezése morcosra, ismét - Akkor ma.
- Alexa, dilemma, S.O.S, vagy nem tudom mivel kifejezni, amit most érzek - borultam szegény lány nyakába.
- David már a középiskolába is ilyen volt. Őt egy lány sem fogta meg, és lehet van egyfajta David-dilemmád, azért remélem, hogy neked összejön. - ölelt szorosan magához, ami most rettentő jól esett.

Az elmúlt 3 órámat végigidegeskedtem, és őszintén megvallva nem vártam a találkozást. Féltem, hogy annyira visszahúzódó lesz, hogy a matekon, és az etikán kívül nem lehet vele semmiről sem beszélni.

- Menjünk. - intett nekem Adam.
- Nem lehet, meg kell várnom a bátyád. - mosolyodtam el kicsit, hogy nyugodtságot tükrözzek, ami egyáltalán nem volt igaz rám.
- Te meg David? - kerekedtek el a szemei - Hogy csábítottad el? - nevetett hülyén.
- Sehogy. Erre elegendő volt Mr. Andrew "bája" is - mondtam neki kelletlenül, mire belőle, és Alexából is kitört a röhögés.
Ahogy kilépett a kémiateremből az említett, elpakolta a cuccait, majd dünnyögve felém irányította magát. Az arckifejezése nem változott, sőt, még rosszabbodott is.
Elővettem a kis tükröm, de most is úgy néztem ki, mint mindig, úgyhogy nem tudom, mi nem tetszett neki annyira...
- Mehetünk? - nézett rám kelletlenül.
- Igen. Anyuék mindjárt itt vannak - néztem az órámra.

10 perc, majd 20.
- Nem tudom hol vannak már - dünnyögtem.
- Őőő.. Motorral jöttem - mutatott a járgányára.
- Gyere már - húzta a száját féloldalas mosolyra, majd megfogta a kezemet.
Olyan selymes, és szívmelengető volt.
Csak elmosolyodtam, aztán a motorjára ültem.
Hátrakulcsoltam a kezemet, és vártam, hogy elinduljunk. De nem tettük.
Hátranézett rám, és elnevette magát.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? - nézett rám, még mindig nevetve.
- Mit? - ráztam meg a vállam.
Csak megfogta a kezemet, és a csípője köré helyezte.
- Erősen, nem vagyok olyan lassú - kacsintott, majd legalább 120-szal hajtani kezdett.
Én természetesen követtem az utasításait, több okból kifolyólag.
Amikor odaértünk a házunk elé, furcsán meredtem rá.
- Te.. Honnan tudod, hogy hol lakok?
Csak megrázta a vállát, és leszállt a motorról. Oké, David, oké.
Bevezettem volna a házba, ahol pechemre senki sem volt, és mivel a kulcsomat nem vittem magammal, mondván anyuék értünk jönnek.
- Hát, úgy látszik ma nem tudunk együtt tanulni. - mondtam neki, mire bólintott.
- Akkor megyek is.. - köhintett egyet, majd visszavette a dzsekijét, és felült a motorjára.
Ahogy elszáguldott, elgondolkodtam.
Mégis, mit csináltam rosszul? 

2. rész - Az első nap

A reggelemet az új órám csörgése szakította félbe. Anyámék szerint fontos, hogy ne a régi, ócska telefonom csörgése szakítsa félbe a reggelemet, hanem ez a diszkrét kütyü.
Nekem aztán tök mindegy, hogy mire kelek, ha a Yale tanulójának mondhatom magam.
Bár, a korán kelés híve sosem voltam - nem is szeretek ilyenkor felkelni - De a tudat, hogy egy álom válik valóra számomra; rögtön felébreszt.
- Komolyan, Katherine. Ez szörnyű. Inkább vegyél fel egy farmert, meg egy laza pólót - csörtetett be Zoe, és utasítgatott kénye-kedve szerint.
Az öltözékem egy blúzból, és egy igen márkás szövetnadrágból állt.
- Szerintem tökéletesen megfelel az alkalomnak. Jó benyomást kell keltenem - mondtam neki nyájasan, majd kiviharoztam a szobából.
A hajamat kontyba fogtam, majd a tükör elé meredtem.
- Ez teljességgel szörnyű - állt meg mellettem - a már piócaként követő - Zoe, és fejét rázva jelezte, hogy borzasztó vagyok - Mint egy titkárnő.
- Köszi a biztatást, majd én is így állok hozzá, amikor egyetemre mész! - fenyegettem őt, - lássuk be - nem éppen ijesztő módon.
- Eszem ágában sincs egyetemre menni. A sok pihent agyú sznob ember közé, akiknek az jelenti a világot, hogy matekból 5,0-re álljanak. Egyszerűen szörnyűnek tartom, hogy még az emberi lények törődésével sem foglalkoznak. Hahó, vegyetek magatoknak életet! - mesélte el nekem hosszasan a szónoklatát, drága édes húgocskám.
Szerintem nem így van.
Attól függetlenül, hogy a tanulást jócskán előtérbe helyezem az életkivitelemben, az nem azt jelenti, hogy nincs életem. Sőt, tulajdonképpen azt, hogy eltervezem milyen is lesz majd.
És, hogy az unokáimnak is büszkén mesélhessek a múltamról.
Nem követtem el hibákat, ön - és környezettudatos voltam, és segítőkész.
Sosem hoztak lázba a bulik, a pasizás, és a többi önbutító folyamatok.
Úgy éreztem, hogy az élet azt jelenti, ha az ember semmilyen hibát nem követ el - ha makulátlan élete van.

A lépcsőn levánszorogva - egy füzettel és egy tollal a kezemben - amit arra szántam, hogy jegyzeteljek - kicsit komás fejjel vártam, hogy anya elkészítse a reggelimet.
- Úgy nézel ki, mint egy titkárnő - nevetett rajtam apa, ezzel Zoe elméletét erősítve.
- Nem vicces - mondtam neki gúnyosan.
- De az - erősítette meg anya is, majd dühömben a szobába rohanva öltöztem át.
Egy farmernadrág, egy egyszerű, kék póló, kiengedett haj, - és egy kis smink.
- Így megteszi? - mentem le a lépcsőn, mire mindhárman bólogattak.
- De ha kirúgnak, a ti hibátok! - förmedtem rájuk.
- Azért csak nem rúgnak ki, mert nem vagy sznob - kacsintott Zoe, majd felcsörtetett az emeletre.
Sosem kedvelte a jeles tanulókat.

- Anyu, hagyd, majd megcsinálom én - kapkodtam - Már 6:45 van, és még sehol sem tartunk - téptem a hajam.
- Kicsim, 7:45-re kell bent lenni - nyugtatgatott apa.
- Ez az! El fogunk késni! - kiabáltam már teljesen kikelve saját magamból.
- 10 perc az út. - ragadt át az idegességem anyára is, és kapkodva becsomagolta a kajámat, és az üdítőmet.
- Mehetünk - szedte össze anyu a telefonját, és a teletömött táskáját.
- Zsír - csapta össze apu a tenyerét, afféle "lehet, hogy én hülye vagyok, de a lányom az én nevemen jár főiskolára" fejjel.
- Zoe, gyere! - kiabált az emeltre apa.
- Nincs kedvem sznobszagot érezni - mondta fintorogva.
- Haha.

Beültünk a kocsiba, és villámgyorsasággal hajtottunk. Nem tudom hogy mért, hiszen még csak 7:00 volt.
Valószínű, hogy miattam siettek ennyire.
Vagy csak először akartak találkozni a dékánúrral, hogy bemutathassák saját magukat.
Ez van, ha a szülők túlságosan is arra törekedjenek, hogy ha már nekik nem, de a gyereküknek makulátlan, és tökéletes életük legyen.
- Jaj, dékánúr, üdvözlöm! - rázott erősen kezet anyu az úrral, és mosolyogva bólogatott minden szavára.
Én csak ott álltam, mintha mindehhez semmi közöm nem lenne. Na de hahó! Ez rólam szól, nem?!
Apu is helyeselt, és próbált tudálékos lenni, de neki ez nem megy.
- Na jó, bemehetnék? - ráztam idegesen a térdemet.
- Természetesen - simított végig a bácsi a hátamon, aki a portánál állt - Kapsz egy személyigazolvány-féleséget, amit minden reggel fel kell majd mutatnod - ez bizonyítja, hogy a Yale tanulója vagy.

Ahogy kimondta ezt a szót, elöntött a boldogság. Most már minden tökéletes lesz - nyugtatgattam magam.

Belépve az ajtón csodálatos látvány tárult elém.
Zenei könyvtár, ami akkora volt, mint körülbelül a mi házunk.
Tanulószoba, uszoda, könyvtár, és annyiféle terem, ahányig elszámolni sem tudok.
Az én osztályom az 55. tanteremben kapott helyet.
Az osztály létszáma 18 - kevesen vagyunk.
Természetesen meglepett, így utánanéztem, hány elsős osztály van ebben a iskolában.
A 16 meg végképp meglepett, ugyanis ennyi 'kicsit' még sosem láttam egy helyen.
Beléptem az aranyozott szegélyű terembe, és 6 diákkal találtam szembe magamat.
Ők gondolom a "koránkelek, hamar itt leszek, hátha megjegyez a dékán" hívei, úgy, mint a szüleim.
Na, ez a ciki.
A névtáblák alapján hamar elkezdtem tanulni a neveket.
Elolvastam a névsort, majd ellenőriztem, hogy az ittlévők közül ki kicsoda, és nyugodtan ültem le egy helyre.
1. Alexa Normans
2. Adam Hakken
3. Benjamin Dobman
4. Boner Williams
5. Charlie Smith
6. David Hakken
7. Edward Styles
8. Emily Backon
9. Greg James
10. Hayley Ilaay
11. Jake Ryan
12. Katherine Meyer
13. Luke Romaan
14. Mason Lockwood
15. Nick Jones
16. Niall Zeed
17. Tom Buffers
18. Sad Feld

Négy lány, és tizennégy fiú. Komoly létszám, az is biztos. Nem tudom, hogy fogok kijönni a többiekkel, de látom, hogy van egy Hayley, tehát őt könnyen megjegyzem majd. És, ha nem vagyok nagyon rosszul látó, akkor lesz egy ikerpáros is: Adam Hakken, és David Hakken.
Hát, remélem nem hasonlítanak majd nagyon, mert kínos lenne úgy odamenni egyikőjükhöz, hogy a másik nevét említem.
Huh, a gondolattól is verejtékezni kezdtem; Lennék ekkora balfék.

A helyemen ülve vártam az osztályfőnökünket, és köröm rágva figyeltem arra, hogy senkinek sem legyek unszimpatikus;
Mint egy jól nevelt lány: Egyenes hát, halvány mosoly, és szép kisugárzás.
Lehet, hogy nem is állt olyan rosszul, ugyanis odajött hozzám egy lány.
- Szia, én Alexa Normans vagyok - nyújtotta a kezét, amit meg is ráztam.
- Katherine Meyer - mosolyodtam el.
- Hova valósi vagy? - mosolygott ő is, teljesen barátságosan.
- Brooklynból jöttem. És te? - érdeklődtem.
- Én is - dobódott fel - Akkor, majd ha kell a segítség valamiben, szívesen fordulhatsz hozzám - kacsintott egyet, majd leült a helyére, látva, hogy a tanár belépett a terembe.
- Sziasztok gyerekek! - csapta össze mosolyogva a tenyerét.
Őszintén szólva, nagyon szimpatikus volt.
- Kezdjük azzal, hogy: Mindenki jelen van? - kérdezte magától, majd hunyorítva számolni kezdett - Ez csak 16. Adam és David Hakken hol van? - nézett ránk mit sem sejtően.
- Há, kéne tudnunk? - nézett körbe Nick, majd mindenki felnevetett.
- Illedelmesebben - rázta meg a mutatóujját Nick felé az osztályfőnökünk.
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Adam, és David, azt hiszem.
Hajuk lezserül összekószálva, illatuk lágyan simogatta a termet, és ingük félig szétgombolva, hanyagul feküdt rajtuk.
Én csak idiótán forgattam össze-vissza a szemeimet, és semmit sem tudtam szólni.
Nem tudtam, hogy miért éreztem a hasamban valami furát, de az okát nem is szerettem volna tudni, így inkább a jegyzetfüzetembe merülve írtam azt, amit a tanár diktált, miután jól leszidta a srácokat.
Ők csak bólintottak egyet, majd helyet foglaltak. Volna, ha lett volna.
Mivel a padok három személyesek voltak, és pechemre mellettem nem ült senki sem, így a tanár ordítva leültette őket mellém.
- Persze csak, ha nem bánod, Katy? - mosolygott Mr. Janes, az osztályfőnök.
- Ne-nem bán-no-nom. - dadogtam, teljesen zavarba jőve.
- Oldalra nézve láttam, ahogy az egyik srác, - azt hiszem Adam - elmosolyodik, és írni kezd.
Én csak előre meredve próbáltam rájönni, hogy mit is jelent az, ha remegnek a lábaim, és azt érzem a legjobbnak, ha most nyomban elhagyom a termet, hogy ne kelljen éreznem ezt az egész testemen keresztül irányító "valamit".
- Honnan jöttél? - kérdezte suttogva a srác, aki feltehetőleg Adam volt.
- Brooklyn - mondtam kicsit kipirulva.
Erre elmosolyodott.
- Nem kell zavarban lenned - nézett rám.
- Nem vagyok zavarban - pásztáztam a földet.
- De, abban vagy - jelentette ki Adam.
- Csak szeretnék figyelni - közöltem.
- Én ebben nem akadályozlak meg. - kacsintott.
- Hát persze, hogy nem. - hagytam rá.
Azonban nem tudtam elkerülni azt a rideg nézést, amit a másik srác tanúsított felém.
- Ő mindig ilyen, hagyd rá - mondta még mindig suttogva Adam, mikor látta, hogy elég idegesítően nézem David-ot.
- Remek - dünnyögtem egyet.
A kicsöngetésnél csak annyit láttam, ahogy kirohan a teremből. Még én éreztem magam ezért kellemetlenül.
Adam mindvégig illedelmesen megvárt, és azt hiszem tök jól összebarátkoztam vele.
- Holnap kémia az első óra. Egy teremben leszünk. - célzott nekem.
- Ülök melléd - mosolyodtam el halványan, majd elköszönésképpen intettem neki, amikor láttam a dudáló autót az iskola előtt.
Beszálltam a kocsiba, és valahol legbelül levakarhatatlan mosoly ült bennem. Azonban a másik felemet rágta az ideg: Miért ilyen rideg David?
- Na, milyen volt az első nap? - zökkentett ki a gondolataimból anya.
- Jó. - zártam le ennyivel a témát.
- Bővebben? Sok volt a sznob? - kérdezősködött Zoe, a rettentő nagy poénját ki nem hagyva.
- Nem, nem voltam sznobok - vetettem rá jelentőségteljes pillantást - Sőt, annál inkább több kedves emberrel találtam szemben magam. Mr. Janes, az osztályfőnök nagyon kedves. És megismertem egy ikerpárt is, na meg Alexát, aki szintén Brooklynban lakik, és megígérte, hogyha segítség kell nekem, szívesen segít - meséltem büszkén.
- Jaj, ez nagyon édes. Akkor lesznek kis barátaid is - ujjongott anyu, mire Zoe, apu, és én is megforgattuk a szemünket.
- És, hogy hívják a csajokat? - kérdezte apu kíváncsian.
- Milyen csajokat? Még csak Alexával lettem jóba. - értetlenkedtem.
- Hát, az ikerpárról beszélek. - értetlenkedett ő is.
- Ja. Ők fiúk. David, és Adam. Adam nagyon kedves velem, amíg David feleannyira sem. Kicsit frusztráló. - mondtam nekik panaszkodva, mire felhúzták a szemöldöküket.
- Most meg mi van?!
- Kicsim, azt mondod, hogy fiú barátaid vannak? - tátotta nagyra anyu a száját.
- Pontosabban egy, igen. - helyesbítettem, és nem értettem, ebben mi az ennyire rejtélyes.
A témát lezártam ennyivel, majd az iskola szabályairól beszélgettünk.
Azon kaptam magam, hogy otthon vagyok, és hulla fáradtan meredek az ágyamra.
Gyorsan végiggondoltam, hogy mi is lesz a dolgom holnap, majd megmosakodtam, és befeküdtem az ágyamba.

Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy miért éreztem azt, amit éreztem.
Elméleteim voltak, de biztos tényem nem.
Meglátjuk, hogy mit hoz a holnap. 

1. rész - Mosoly, és fájdalom

- Katherina! Hé, Katy! - ordibált nekem kezét lengetve előttem Zoe.
- Mi van már? - idegbajoskodtam.
- Megérkezett a felvételilapod, vagy mi a franc! - ugrált örömébe, illusztrálva, hogy tényleg érdekli őt a jövőm.
Lassan, izzadt homlokkal, és remegő kézzel kezdtem tépegetni a lapot. Annyira koncentráltam arra, hogy még a borítéknak se legyen baja, hogy időközben elvágtam az ujjamat.
- Na az ügyes - csattogtatta a tollát türelmetlenül, a mellettem álló Zoe, aki figyelte szerencsétlenkedésem kellős közepét: Immár véres ujjal ügyetlenkedtem, próbálva kinyitni úgy a papírt, hogy az ne legyen koszos.

Egy álom. A jövőm feküdt abban a papírlapban. Minden abba volt, amit elképzeltem az életemről;
Felvesznek a fősulira, ahova jutni szeretnék. New Haven-ben élhetek, és magammal viszem Hayley-t, a legjobb barátnőmet.
Igaz, sosem tartozott a legjobb tanulók közé, de az én kedvemért annyira megerőltette magát, hogy a felvételiben tökéletesen teljesített.
Vártam.
Féltem, hogy nem válik valóra az, amire 9 éves korom óta készülök. Féltem, hogy amit eddig véghezvittem, most kárba megy.
Most, hogy kinyitottam a lapot elkerekedtek a szemeim.
Elolvastam, hogy mi állt benne.

Mrs. Meyer! Maga bekerült iskolánk tanulói közé, ezennel hivatalosan is a Yale tanulója lett. Gratulálunk a szorgalmáért, és a sikerek elérésében sok szerencsét kívánunk. Jó tanulást, és kívánjuk, hogy minél előbb illeszkedjen be iskolánk hagyományai közé! 

Üdvözlettel: A Yale igazgatósága

Danielle Jackson

Nos, a boldogság végigfutott a hátamon is. Drága kishúgom, Zoe, azonban ennyire nem örült. Mindig ellenem volt, és mindig úgy érezte, hogy a tanulás az életem rovására megy. Hogy nem lesznek sosem barátaim, és hogy akik vannak, majd elhagynak egyszer. Hogy mindig egyedül leszek majd, és hogy anyáék rá úgy is büszkék, hogy nem tanul. Úgy gondolja, hogy az élet értelmesebb úgy, hogy nem tűz maga elé sosem célt, csak úgy él. Él a nagyvilágban.
Viszont a tanulás nekem rengeteg mindent jelentett. Tudtam, hogyha megteszem ezeket a lépéseket, ha makulátlan jegyeim vannak, akkor sosem ütközhetek hibákba.
Persze, mindenkinek hibába kell esnie, hogy tanuljon - Én is sikeresem beleestem a hibámba. (...)

- Lehet, hogy a Yale-re jársz, juj de nagy hűhó! - játszotta a "engem nem érdekel" fejét Zoe - De attól még nem lesz életed.
- Képzeld, hogy lesz. Lesz életem, és nélküled is tökéletesen élhetem majd azt - kacsintottam rá - Apu és Anyu azért lesznek büszkék rám, mert tökéletes életem lesz. - hordtam fent az orrom.

Zoe csak felhúzta a vállát, és kiviharzott a nappaliból.

Sosem voltam kérkedő, de ha valaki a tanulás általi rengeteg befektetett munkámból próbált kicsinyes dolgot csinálni, azt nem hagytam.
Felviharoztam a szobámba, és gyorsan átfutottam az iskola második napjára eső anyagot. Szeretném magamból a legjobbat kiváltani, hogy a legjobbnak láthassanak.
A laptopomat bekapcsolva még átfutottam néhány fontos információt az iskola oktatási rendszeréről, majd felhívtam Hayley-t.
- Szia - mondtam neki semmit sejtően.
- Sziaaa - húzta el a szó végét - Na, hogy áll a dolgod a Yalel?
- Felvettek - suttogtam neki, hogy ne keltse belőlem ki azt a sikítási vágyat, amit éreztem akkor.
Visított egyet, ami a tetszését fejezte ki. - Gondolom.
- Anyukádéknak mondtad már? - kérdezte kíváncsian.
- Még nem, hamarosan jönnek haza és mindenről beszámolok nekik. - mosolyodtam el.
- Ez remek. Viszont, meg kéne beszélnünk valamit - sántított.
- Gyere át. - mondtam, azzal lecsapva a telefont.
Hay 2 percre lakott tőlünk, így 5 percen belül hallottam a csöngetését.
Mint egy tank, úgy vánszorgott be a házba, és fáradtan a lépcsőre feküdt, miközben szerteszét rúgta a bakancsait.
- Rakd őket a helyére - utasítottam dühösen - A Yale-n nem lesz lehetőséged ilyeneket csinálni.
- Épp ez az - mosolyodott el - Kihasználom a lehetőségeimet.
- Haha - tettettem vigyorgást.
- Na de komolyan, csak azért jöttem, hogy nem vettek fel - mondta nyugodtsággal, és teljes egyszerűséggel.
- Hogy mi? - akadtak ki a szemeim.
- Jól hallottad - tárta szét a karjait a lépcsőn - Nem. Vettek. Fel - szótagolt, csak is nekem.
- Ennyire nem érdekel, hogy annyit tanultál rá? - néztem rá idegesen, hisz zavart, hogy a munkáját hagyja kárba veszni.
- Csak Carl füzetét másoltam le, amibe minden benne volt. - mondta, de kérdőn néztem rá - Ahj, Kat, ne játszd a hülyét. Lepuskáztam az egészet - mondta teljesded vidámsággal.
- A te jövőd vész kárba - emeltem fel a kezem, azonban megcsapott a tudat: Ha nem jár a Yale-re, nem jön velem New Haven-be sem.
- Nem jössz velem? - vontam kérdőre.
- Mért mennék? Tudod, Kat, te vagy a legjobb barátnőm, de mindkettőnknek van élete. Én itt lakom, Brooklyn-ban, te pedig tanulsz majd, New Haven-ben. Ismerd el, hogy nem sokat fogsz majd hazajárni. Ebben nincs semmi probléma. Néha összefutunk, és beszélgetünk. Te is tudod, ha nem vesznek fel, és nem költözöm oda, akkor nem fogjuk tartani a kapcsolatot rendszeresen. Már minden más lesz, és ezt te is tudhattad volna. Tudtad is, hogy így lesz - nézett Hay mindent tudóan a szemembe, mire én lesütöttem azt, mivel tudtam: Igaza van.
Új élet számomra.
És új élet számára.
Ez sosem az ő élete volt. Mindig én irányítottam. Ő rocker bandát szeretne alapítani, én pedig a Yale-re szeretnék járni. Ő itt maradt a szülőhazánkban, ahol együtt nőttünk fel, én pedig elmegyek New Haven-be, hogy jobb jövőt kínáljak magam elé.
17 év mehet le a dugón. 17 felejthetetlen év törik most ketté.
Hayley szemén két kövér könnycsepp gurult végig - én sem kíméltem magamat.
- Emlékszel, amikor 6 évesen a játszótéren lehülyéztem egy nagymamát, amikor magvakkal etetett egy macskát? - mondta kisírt szemekkel, mégis mosolyogva.
- Igen, hát hogyne - nevettem el magam én is, de a fájdalom bennem bujkált - És arra, amikor 9 évesen először meglátogattuk a Yale-t, és te eldöntötted, hogy ide többet be nem teszed a lábad? Még le is köpted az irodaasztalt, hogy jelt adj a főigazgatóságnak - nevettem el magam, visszagondolva a szép emlékekre.
- Mindenre emlékszem, amit együtt csináltunk. Jó élmény volt, és tudod, hogy te voltál az egyetlen, akiben teljes mértékben megbíztam. Még most is. De tudod, hogy amikor belépsz annak az iskolának a kapuján, ennek vége szakad. A barátságunk azért örökre megmaradt. - mosolyodott el, majd szorosan magához ölelt, amit ha jól emlékszem - utoljára 8 éves koromba tett.
- Szeretlek - szorítottam meg még jobban őt.
- Én is, hidd el - nevette el magát, oldva a feszültségen.
- Na, elég a temetés hangulatból, szerettünk Hayley, szia! - lökte kifele Hay-t Zoe.
A közös köszönési módunkkal búcsúztunk, majd Zoeval találtam szembe magam.
- Most hagyj - néztem rá kelletlenül.
- Nem. - mondta, valószínűleg azért, hogy tovább idegesíthessen.
- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy utálkozz.
Mikor szorosan magához ölelt a testvérem még jobban meglepődtem, mint amikor bejelentették, hogy lesz egy tesóm. Sosem tett ilyet, még akkor sem, amikor születésnapja volt, és megkapta a telefont, amire vágyott. Akkor mindenkit végignyomorgott, csak engem nem. Hm. Érdekes ez a helyzet, de visszaöleltem.
Majd mielőtt még kiélvezhettem a helyzetemet, elengedett.
- Ne élj vissza vele - rontotta el ezt a szép pillanatot - Nem valószínű, hogy meg fog történni még egyszer. Vagy, talán, ha lesz életedben először egy pasid, vagy netalántán elkezdesz cigizni - kacsintott.
- Tudod, hogy az elsőre időm nem lenne, a második pedig fizikailag lehetetlen - mondtam neki elnevetve magam kicsit, amit ő is megmosolyodott.
- Tudom.
Fura, hogy egyes dolgokban neki számít legjobban a véleménye. Van, amiben ő a legfontosabb számomra.
Azt viszont sosem tudom meg, hogy milyen érzéseket táplál a nővére iránt kicsi Zoe.
Gondolatmenetemet anyuék ajtónyitása zavarta meg.
- Anyuuu! - ugortam a nyakába, szegény viszont nem igazán örült nekem: Két zacskó volt a kezében, ahogy apunak is. Bevásárolni voltak. Huh, na az az egyetlen dolog, amit nem ajánlatos anyuval csinálni.
Apun is láttam, a "legközelebb te mész, nem úszod ilyen könnyen meg ám!" pillantását, majd anyu felé néztem kérdő pillantásokkal.
A nappali felé vettük az irányt, ahol Zoe egy új szövetkabátért könyörgött.
- Apu - suttogtam neki, amikor láttam hogy a kanapén feküdve nézi a meccset - amin épp szünet volt.
- He? - nézett rám nem túl intelligensen.
- Bejutottam a Yale-re - mondtam neki nagyon halkan - De Shh... - kezdtem bele, de nem fejezhettem be; Apu örömtáncba kezdett.
- A lányom a Yale-re fog járni! A lányom a Yale-re fog járni! - kántálta hülye táncba kezdve.
Erre Anyu is elcsitult a Zoe-val való veszekedéséből, és egy örömkönny röpült végig az arcán.
- Jaj, kicsim, nagyon büszkék vagyunk rád! - mosolyodott el, majd megölelt.
- Oké, elég a nyáladzásból - mondta Zoe, ezzel újra magára terelve a figyelmet. Ez a szokása.
A terve sikerült, és anyuék egyből a szövetkabát dilemmán bajlódtak.
Ez van, ha a család többgyerekes. Sosem lehet egyen a figyelem akár fél pillanatig sem, mert a másik biztos, hogy figyelemelterelő hadműveletet végez.
Na ja - nevettem el magamat - magamban - Majd olvasni kezdtem a kötelezőt, és miután megvoltam a napi 240 oldalammal, elmentem fürödni, fogat mosni, és az esti vitaminjaimmal együtt álomba szenderültem.

Az éjszaka során persze végig azon kattogott a fejem, hogy vajon milyen lesz a holnap?
Milyen lesz az első napom a Yale-n?
Mért rágom le az ujjamat is az idegességtől, ha mindenre fel vagyok készülve?
Vagy talán mégsem mindenre? Talán a legváratlanabb események elébe nézek?