A legkönnyebb dolog? Sírni, romokba, esetleg depresszióba esni, és még többet sírni. És hogy mi a rettentő nehéz? Felkelni, mosolyogni, és továbblépni. Kínzó, de ez a dolog az, ami leginkább megéri. Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mit, és miként tettem. Nem a legmegfelelőbb dolog volt kihasználni arra a legjobb barátomat, hogy a testvérét választási helyzetbe kényszerítsem. Emellett rátesz egy lapáttal az is, hogy érzek iránta valami "kis" dolgot, ami már belekerült abba a stádiumba, ahonnan nem igazán van kiút. Természetesen javítani lehet rajta, ami azt illeti, jobb is lesz, ha most kicsit visszavonulok. Egyébként sem vagyok feltűnősködő, nem is értem, mi ütött belém. A szerelem nyila ennyire nem lehet szeleburdi, nem?
Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom. Alexa az.
- Szia, elindultál már? - kérdeztem érdeklődön, ugyanis reggel nem igazán szokott hívni, csak akkor, ha nem állok a megszokott oszlopnál, a megszokott időben, ami most valószínű., hogy nem fog sikerülni, ugyanis Zoéék nincsenek itthon. Se anya, se apa. Zoéval sok probléma van, erre utal a korán reggeli igazgatóhoz való menetelük.
- Siess nagyon! Adamnek balesete volt - zökkentett ki a kenyér vajazásából, majd megállt bennem a vér.
- Hova menjek? - kérdeztem kétségbeesetten.
- A legközelebbi metrónál találkozunk, nagyon siess, minél hamarabb érjünk oda - azzal rám csapta a telefont.
Megmondom őszintén, Alexát sosem láttam még idegesen, ő mindig az a mosolygós, szeleburdi kislány volt, és most, hogy ijedt, komoly, és bágyadt volt, teljesen elöntött az adrenalin az izgulástól. Természetesen nem tétováztam, összeszedtem a cuccomat, és a mai nap volt életem első napja, hogy magasról tojtam az iskolára.
Az ajtót úgy csuktam be, hogy két háztömbnyire is hallhatták, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. A jéghideg levegő az arcomba csapott, a hajam a számban, a lábaim ki-kibicsaklottak, és a kabátom vagy tízszer a sárba esett. Természetesen ez annyira érdekelt, minthogy a csúszós jégen egy párszor pofára estem már: semennyire. A lényeg annyi volt, hogy ott legyek a metrónál, és láthassam Adamet. A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy fogalmam sem volt a súlyosságáról, sőt, mi több, arról sem, hogy mi történt vele.
Rosszul éreztem magam amiatt, hogy olyan csúnyán kihasználtam, és amiatt, amiért még nem békültünk ki. Nem tudhattam, hogy mit hoz a mai nap számomra, és visszasírom a tegnapi nagy dilemmámat, hogy vajon mit gondol most rólam David. Jelen esetben ez semmit sem számított. A legfontosabb, hogy Ad jól legyen, és semmi komplikáció ne lépjen fel.
Ahogy a szememen végigfutottak a könnycseppek, szinte azonnal jéghideggé váltak a kipirult arcomon.
Alig vártam már, hogy odaérjünk, és amikor megláttam a metróállomást, még jobban rohantam mint addig. A legfélelmetesebb az egészben Alexa arckifejezése volt.
- Minden oké? - kérdeztem tőle félve, bár a választ tudhattam volna előre is..
- Az enyhe túlzás lenne - ölelt meg köszönésképp, majd megnéztük a járatokat.
- Ahj - türelmetlenkedett - Még tíz perc. -jártatta az egyik lábát a másikra.
- Honnan tudod, hogy mi történt, és mégis hogyan történt? - törtem meg a csendet egy idő után, amikor már nem bírtam várni, a kíváncsiságom elfogott.
- A suli felé tartottam épp, és már hívni akartalak, hogy siess, de ekkor meghallottam, hogy két kocsi karambolozott. Úgy is megrázott az eset, de mikor láttam, ahogy az apja kiszáll a kocsiból, és kétségbeesetten hívja a mentőket, azonnal rosszul lettem. Hívtalak, és most itt vagyok - emlékezett vissza a kedvemért.
- És David? Ő is ott volt? - kérdeztem totál ledermedve. Nem viselném el, ha baja esne.
- Nem, David mindig egyedül megy iskolába, az apja nélkül. Most is így tette, és jól is járt vele. Bárcsak Ad is később indult volna, mindenki nyugodt lenne.. - sajnálkozott.
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna, ha - simítottam végig a vállán - Megtörtént, és ezen nem lehet változtatni. Csak reménykedjünk, hogy minden oké vele. - s ahogy kimondtam az utolsó szót, már láttuk a metrót.
Az út rettentő messze volt a legközelebbi kórházhoz, aminek a címét Hayley adta meg, úgyhogy végig is idegeskedtem. Alexa a rosszabbik változat, ő csak azzal tudja lenyugtatni magát, ha zenét hallgat, és dúdol, mint valami félnótás. De engem nem igazán érintett meg, ahogy az sem, hogy mindenki minket néz. Ahogy kiszállhattunk a járműből, sprinteltünk is a kórházig.
- Kérem - lihegtem a portásnak, majd észrevettem, hogy még nem igazán van hangom, így Alexa folytatta, több-kevesebb sikerrel.
- Jelenleg műtik Mr. Hakken-t, kérem, várjanak kicsit - intett minket le a portás gúnnyal az arcán, ami felettébb nem tetszett, és ami még fel is idegesített, hogy műtik..
- Mi lehet olyan súlyos? - kérdezősködött Lexa.
- Tudnom kéne? - förmedtem rá - Jaj, bocsáss meg, csak tudod, nagyon betett ez a dolog. - fogtam a fejem.
- Nekem is, ne aggódj. Nem haragszom, a reakciód jelen esetben elég normális - veregette meg a vállam biztatásképen.
Elmosolyodtam, (már amennyire ilyen helyzetben lehet) és vártam a fejleményeket. Csak vártunk, és vártunk, mire nem történt semmi.
Ekkor lépett be Dave is, akinek életében először láttam kétségbeesett kifejezést az arcán.
- Tudsz valamit? - hallottam Alexa susmorgását Davehez.
Kizártam mindent, amit akkor hallottam, és mindent, amit akkor tehettem. Engedtem, hogy átjárjon a fájdalom, és, hogy két hét után, végre igazán sírhassak. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi.
(Zene)
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, ami végigsimított, és biztonságot nyújtott. Tudtam, hogy ki keze, de véletlen sem fordultam volna utána. Csak jól esett, csak érezni akartam még, és még... Azt sugározta, hogy minden jó lesz, hogy Adet hamarosan láthatom, és hogy.. A legfontosabb, amit ez a kéz nyújtott? Szeretetet. Éreztette velem, hogy fontos vagyok. A jelenlegi idegösszeomlásom határán ez nagyon sokat segített, így nem érdekelt, hogy mit gondol az illető, hozzábújtam. Így voltunk tehát, David és Én, Én és David.
- Minden rendbe fog jönni, ne aggódj - suttogta.
Csak bólintottam egyet, majd lecsuktam a szemeim. Kezei végigsimítottak a hajamon, a nyakamig. Ott megálltak, és babrálni kezdte a nyakláncomat, majd egy dalt kezdett dúdolni. Erre ölébe hajtottam a fejemet, és elaludtam.
Halk neszre nyitottam szemeim. Bent voltunk Adamnél, én David ölében, Alexa mellettem, és fogta a kezemet. Ad aludt, és mindenki remegve ült a lehető legközelebb hozzá.
- Az orvos azt mondta, hogy minden rendben lesz - mondta egy rettentő ismerős hang.
- Apa? - kérdeztem félkómásan.
Sosem volt még ilyen komoly, és ez megrémített.
- Itt vagyok, drágám - simított végig a hajamon.
Elmosolyodtam.
- Ha van valami, azonnal hívj, és bejövök. De most sietnem kell, Zoé megint bajba keveredett - ráncolta a homlokát, majd az enyémre nyomva egy csókot kiviharzott.
- Zoé balhés lány? - kérdezte David.
- Hát, ha úgy vesszük, balhés, igen - bólintottam neki. - De te jócskán felülmúlod.
Erre csak elmosolyodott, majd a plafont pásztázta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen történik velem, és Ővele, így kissé megrémített a helyzet.
- Valami gond van? - vette észre derűtlen arckifejezésemet Alexa is, mire David is rám sandított.
- Semmi gond - ráztam meg a fejemet, majd felültem.
A csend már nagyon bántotta a fülemet, és pont jó pillanatban nyitotta ki a szemét Ad. Mindannyian, akik ott ültünk, a Hakken családdal együtt, körülálltuk szegényt.
- Jól vagyok - mosolygott, kissé bágyadt tekintettel - Bár, azért élvezem a figyelmet.
Erre mindenki kuncogott egy halkat, majd miután lazán megöleltem, és lövelltem felé egy "bocsánat, amit tettem" szemet, ezt meg is értette, és szerintem megbocsátott, amitől egy kő esett le a szívemről.
- Eljött az idő, hogy távozzanak - mondta nem túl kedvesen az ápolónő - Már 6 órája bent tartózkodnak, ez már egy alaphatár - tessékelt ki minket.
- Szia - suttogtam neki, majd végigsimítottam a kezén.
Mindenki elköszönt már, és én, meg Alexa a kabátunkat vettük a folyosón.
- Szerencsénk volt - mosolyodott el.
- Nagyon nagy szerencsénk - vágtam vissza.
Láttam, ahogy David egy szia-t tátogva néz vissza rám, majd távozik a családjával.
- Életem legjobb, és legrosszabb napja - sziszegtem magamnak.
- Ez bizonyos - simított végig a hátamon Alexa, ezek szerint meghallva gondolataim.
(zene)
Alexa elkísért a házunkig, majd felcammogva az emeletre lefeküdtem aludni. Ruhástól, koszosan, mégis boldogan...
2012. december 25., kedd
2012. december 15., szombat
7. rész - Hiba
Reggel, hulla fáradtan, kócos hajjal, és félholtan, sosem számítottam volna arra, hogy a húgom lesz az első értelmes gondolatom.
De most, kivételesen így sült el a dolog, szóval egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Tudtam, hogy nem alszik, mert ilyenkor legalább három óráig rendezgeti a haját. Így turbósebességgel rohantam hozzá.
De most, kivételesen így sült el a dolog, szóval egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Tudtam, hogy nem alszik, mert ilyenkor legalább három óráig rendezgeti a haját. Így turbósebességgel rohantam hozzá.
Amikor ijedt fejjel berontottam, először neki is átváltott az arckifejezése önelégültből "baj van?" fejszerkezetűre. De csak egy pillanatig, ugyanis ismer. Ami nekem borzasztó nagy probléma, ő azon nevet. Most, én, a hülye elkezdtem neki ecsetelni a problémáimat.
- Bizsereg a gyomrom ha rá gondolok, és mosolygok. Szörnyű ez az érzés. Még a tanulásra sem tudok koncentrálni - nyafogtam, pont úgy, mikor ő nem kap meg valamit.
- Bizsereg a gyomrom ha rá gondolok, és mosolygok. Szörnyű ez az érzés. Még a tanulásra sem tudok koncentrálni - nyafogtam, pont úgy, mikor ő nem kap meg valamit.
Ahogy vártam, nagy viháncolásban tört ki.
- Ahj, Katherine, igazán kimondhatnád már végre. Szerelmes vagy! - nevetett, az ujjával mutogatva rám, ezzel körülbelül egy ötéves agyi szintjével rendelkezhetett.
- Nem. - kezdtem el emelgetni az állam, mint valami idióta - Nem lehetek szerelmes. Azt se tudom milyen az - álltam ki az igazamért.
- Istenem, most mondtad el, hogy mit érzel - csapott a fejére, majd kitoloncolt a szobájából.
De ne már! Én nem akarok szerelmes lenni! Ez teljesen várhatott volna az egyetem utánra is.
- Mindig is úgy terveztem, hogy 28 éves koromban házasodok, 29 évesen gyerekeket szülök, és legalább 58 éves koromig dolgozom, hogy a család tudjon miből élni. - meséltem szegény Lexának, aki értetlen fejjel meredt rám.
- Viszont ez ellen nem tudsz mit tenni - eszmélt fel, a valószínűleg akkor lefagyott Alexa.
- Viszont ez ellen nem tudsz mit tenni - eszmélt fel, a valószínűleg akkor lefagyott Alexa.
- De tudok - ellenkeztem - Nem kéne többet látnom Davidet. - mondtam neki mosolyogva, úgy, mintha valami olyan dolgot mondtam volna, ami okos. De ez nem volt az, Davidet akkor is látom, ha nem akarom.
- Várj, Dave az? - düllesztette ki a szemét.
- Hát.. - pirultam el - Talán. Miért? - néztem rá kérdőn.
- Hát... Daveért sok mindenki oda van, és... - kezdett bele, de közbevágtam.
- Hát.. - pirultam el - Talán. Miért? - néztem rá kérdőn.
- Hát... Daveért sok mindenki oda van, és... - kezdett bele, de közbevágtam.
- Térj a lényegre!
- Öhm... Lehet, hogy van valakije - hajtotta le a fejét, mire összeszűkült a szemem csalódottságomban.
Csak mosolyogtam, majd tovább sétáltunk a havas úton. Nem is értettem, mekkora bolondság már az, hogy én szerelmes vagyok. A francokat, én nem vagyok szerelmes - hitegettem magamat, de amikor Alexa furán nézett rám, inkább elkezdtem valami olyasféléről beszélni, aminek semmi köze Őhozzá.
Persze észrevette, hogy nem minden oké, és szorosan magához ölelt. Ez jelen esetben nagyon jól esett.
Csak mosolyogtam, majd tovább sétáltunk a havas úton. Nem is értettem, mekkora bolondság már az, hogy én szerelmes vagyok. A francokat, én nem vagyok szerelmes - hitegettem magamat, de amikor Alexa furán nézett rám, inkább elkezdtem valami olyasféléről beszélni, aminek semmi köze Őhozzá.
Persze észrevette, hogy nem minden oké, és szorosan magához ölelt. Ez jelen esetben nagyon jól esett.
- Amúgy, boldog születésnapot - mondta mosolyogva, majd kezembe nyomott egy lapot.
Ekkor pattant be: Hoppá, elvileg nekem születésnapom van ma. Szerencse, hogy anyuék reggel nem voltak otthon, akkora csetepaté lett volna... Hű, de utálom a felhajtást..
- Köszönöm, Lexi, nagyon gyönyörű ez a rajz. De ha megkérhetlek, ne híreszteld a szülinapom, jó? - néztem rá szívességet kérve.
- Természetesen. - mosolygott, majd beléptünk az iskola kapuján.
- És mondd, mi az a L.B.M.? - néztem rá kérdőn, mikor éppen a kabátomból próbáltam kibújni, majd a garbóm igazgattam.
- Legjobb barátnők mindörökké - kacsintott.
- Legjobb barátnők mindörökké - kacsintott.
Elmosolyodtam. Hát, életem első igaz barátja. Örülök, hogy így alakult. Annak azonban kevésbé, hogy ebben a pillanatban láttam meg Davidet. Csak rám nézett, majd elment mellettem.
Hát jó, az egy dolog, hogy nem igazán csíp, de ezt tapintatosabban is kifejezhette volna...
- Katherine, örömmel jelentem, hogy megnyerted a szép kiejtési versenyt. Így továbbjutsz a kerületire - mondta az osztályfőnöki órán Mr. Andrew, mire megtapsoltak - Ja, és ha jól tudom, ma van a születésnapod - kacsintott, mire a fejemre csaptam. Ez kellett még, köszönöm tanár úr! Elvégre mindenkinek tudnia kell.
- Jaaaj, Kate, ez tök jó dolog, ne izélj már - lökdösött Alexa.
- Aha, utálom a születésnapot. Bár, volt már jó tapasztalatom vele kapcsolatban. - pirultam el kicsit, amikor David üzenetére gondoltam.
- Boldogat Lexa! - dobtak meg két papírral Niall és Nick, amire oda volt firkantva: "A mai házi megoldások nem kellenek, de csak mert szülinapos vagy! Haha"
- Remek, tehát ma nem dolgozok mások helyett - mutattam király jelet, a nemtetszésemet kifejezve.
Ezek természetesen halálra nevették magukat a rohadt nagy poénjukon, de én eléggé le voltam hangolódva.
A többi óra viszonylag nyugiban telt, Alexa rajzolgatott nekem, Adam nem is jött ma be, Nickék teljesen elvoltak a videó játékkal, Emily szokás szerint elvolt a sminkes kis világába, én pedig ültem, és vártam a csodát. Csak 7 óránk volt ma, úgyhogy hamar mehettem haza.
Egyszerűen remek, szakadó esőben hazafele császkálni. Főleg, hogy Alexát elvitte az apukája hozzájuk, és bár felajánlották, hogy elvisznek, inkább egyedül akartam lenni. Természetesen ez a tervem sem vált valóra, ugyanis valaki megérintette a vállam. Olyasvalaki, akire álmomban sem számítottam volna...
- Boldog szülinapot - mosolygott rám azzal a féloldalas mosolyával David, amitől teljesen elolvadtam. Szó szerint, mivel, ha nem fog meg, talán pofára esem.
- Kösz - mosolyodtam el - Mindkettőért.
- Igazán nincs mit - húzta fel a vállát, majd a zsebére tette a kezét - Ha még áll az alku, valamikor megoldhatnánk azt a tanulósdit, nem? - nézett rám már komolyan úgy, amitől elolvadok. Csak bólintottam egyet.
- Neked mikor jó?
- Neked mikor jó?
- Hát, sokat kell tanulnom - mentegetőztem - De ha gondolod, most is jó. Úgy is szeretném látni Adat. - mondtam neki mosolyogva - Már kicsit hiányzik a bátyád.
- Ja, ja - köhintett - Persze. Hiányzik - ízlelgette a szót - Akkor, mondjuk most? Csak hívom a barátnőmet, Kaysey-t, oké? - mosolygott rám angyalian.
Erre teljesen lekókadt fejjel vártam ott, ahol megbeszéltük, hogy viszont találkozzunk. Szóval Alexának igaza volt. Pedig már komolyan kezdtem úgy érezni, hogy szerelmes vagyok...
Amikor erre jöttek, elöntött a féltékenység. Pedig én nem ilyen vagyok, kikérem magamnak... A lány tökéletesen szép volt, és erre még rátett egy lapáttal David. Átkarolta, majd pontosan előttem megcsókolta. Úgy éreztem, hogy egy két lábon járó csődtömeg vagyok. Valahogy vissza kellett vágnom. Ahrg, ezek szerint a húgomtól is tanulok egyet-s mást.
Ahogy odaértünk támadt egy remek tervem. Azonban minden darabokra hullott, amikor megláttam azt a rettenetesen nagy házat. Olyan gyönyörű volt, hogy majdnem elájultam. Ekkor betessékelt Dave, majd felkísért Adhez.
- Beszélgessetek - kacsintott, majd elment Kayseyyel.
- Sziaaa - öleltem szorosan magamhoz Adat, aki éppen olvasott az ágyában. Annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
- Hát, hali - mosolyodott el kissé.
- Megtennél értem valamit? - tértem egyből a kínos részre.
- Talán - kacsintott rám.
- Megcsókolsz David előtt? - néztem rá óriási szívességet kérve.
- Hát.. Ő.. Minek? - zavarodott össze.
- Kérlek - könyörögtem.
- Hát, oké - egyezett bele.
Ezzel egy kő esett le a szívemről, majd észhez kapva felhívtam anyut, hogy kicsit tanulok a barátaimmal.
Amikor a nappaliba mentem Addal, éppen akkor jött ki David is.
- Kaysey? - néztem rá csodálkozva.
- Elment - húzta meg a vállát.
- Hát, oké. Akkor tanulhatnánk? - húztam el a szám, mintha ezzel szívességet tennék neki.
- Ja, aha - mondta - Hozom is a könyveket.
Ekkor hirtelen megcsókolt Adam. Sosem csókolóztam még, de annyira nem is volt szörnyű dolog. Bár megszólalásig hasonlítottak, Davidtől éreztem volna pár pillangót, az aztán biztos.
Ekkor mintha ökölbe szorult volna a keze, majd elengedte azt, és felment az emeletre.
- Köszönöm - suttogtam Adnak, aki a "dolga" elvégzése után csak bólintott egyet, majd felment a szobájába.
Én csak ott ültem, és vártam, hogy lejöjjön David.
Amikor megláttam, hogy baktat lefele, mosolyogva ránéztem.
- Jársz Adammal? - nézett rám komolyan.
Na ez az, amire végképp nem számítottam volna.
- Én.. - rögtönöztem - Igen. Járok Adammal - bólintottam.
- Értem - bólintott egyet.
- Baj van? - néztem rá ijedt fejjel. Azt hittem, hogy ez nem igazán érdekli őt.
- Dehogyis. Csak nincs időnk tanulni. Jön át Kaysey, szóval... Jobb, ha most mész. - nyitott nekem ajtót.
- Igazad van - mosolyodtam bele az arcába, körülbelül két centiméter távolságból - Egy szörnyeteg vagyok - kacsintottam, majd kiviharozva vettem csak észre, hogy mit műveltem.
Ez nem én vagyok. Ez Zoe. Mi történik velem?
Adam a legjobb barátom, és kihasználom. Akit szeretek(?!) azzal pedig úgy bánok, mint egy húscafattal.
Hazaérve, rám vallva kisírt szemmel okítottam ki Zoet.
- Boldog szülinapot - mosolyodott el, de nem értettem.
- Féltékennyé tettél egy srácot, csak azért, mert olyan voltál, mint amilyennek lenned kellett. Miattam voltál ilyen, és kicsit, asszem, de csak icipicit - illusztrálta - büszke vagyok rád.
- Hát, én nem vagyok büszke magamra! - csapkodtam, mint a hülye. Teljesen jogosan utáltam magam. Ami akkor történt, az egyáltalán nem én voltam...
- Hát, én nem vagyok büszke magamra! - csapkodtam, mint a hülye. Teljesen jogosan utáltam magam. Ami akkor történt, az egyáltalán nem én voltam...
Ekkor hallottam, hogy lent a "Happy Birthday To You" ment, így levánszorogtam, és megkezdődhettek életem utolsó percei...
A szülinapom csődtömeg, a legjobb barátom utál, a srác akit szeretek még jobban, és a húgom azt hiszi, hogy most okos volt. Nem mellesleg, a szüleim tíz évesnek kezelnek. Remek élet, nem?
És minden csap most kezdődik...
2012. december 11., kedd
6. rész - Hiányérzet
Na hát, ha tegnap azt gondoltam, hogy szörnyen hideg van, akkor tévedtem. Ahogy félkómásan kinéztem az ablakon, összeszűkített szemmel - ami talán azért volt, mert nem tudtam jobban kinyitni - figyeltem, ahogy szakad a hó. Olyan mennyiség hullott le, amit még Brooklyn nem valószínű, hogy látott. Ugyanis ahol én lakom, nem gyakoriak a hóesések. Ezen a télen viszont, legalább háromszor esett már.
- Remélem, hogyha ennyi hó esik, az megmarad karácsonyig - mondtam Zoénak, aki éppen a hajával babrált. Elég idegbetegnek tűnt, a csomó miatt a hajában, úgyhogy meg sem akartam várni a még inkább idegbeteg válaszát, de sajnos hallanom kellett...
- Ne várj fehér karácsonyt. A karácsony nemhogy fehér nem lesz, de még boldog sem. - mondta szemöldökhúzogatással.
- Azért, mert szerinted a karácsony csak egy puccos, és pénzpazarló ünnep, szerintem igazán van értelme. A család együtt van, a kandalló mellett, és csirkeszárnyat eszeget sült krumplival, miközben nézi a szakadó havat. - álmodoztam, amit sikeresen elrontott Zoe.
- Ne is álmodozz! Arról nem is beszélve, hogy nincs is kandallónk - nevetett lenézően.
- Drága húgom, igazán értékelem az együttérzésed, és a segítséged is, de nem igazán van szükségem a tanácsaidra. Ja, és a kandalló. Majd beszerzünk egyet. Az idei karácsony igenis tökéletes lesz! - emeltem magasba az orromat, majd visszagondolva arra, hogy milyenek voltak az eddigiek... Zoénak talán igaza van.
Az eddigi karácsonyaink úgy zajlottak, hogy apu a tévé előtt nézte a Star Wars-ot, anyu sütötte a - nem éppen finom - specialitásait, amik szokás szerint szénné égtek, Zoé a mindennapi teendőit végezte, ugyanis utálja a karácsonyt, én pedig vért izzadtam azért, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Karácsonyfát állítottam, becsomagoltam az ajándékokat. Elég nagy baj volt már az is, hogy mindenki szétszórt volt, de az még rátett egy lapáttal, hogy egy centiméter hó sem hullott. Így a karácsonyi hangulat teljesen ki volt lőve. Tehát, ilyen egy Meyer karácsony. Szétszórt.
Mivel ma anyuék korán indultak megvenni a díszeket - az én tiszteletemre - ezért sétálva kellett suliba mennem. Utálom, hogy most, hogy havazik, belefúj a jeges szél az arcomba, és ez ellen még a sapka, sál, és kesztyű sem segíthet. Nem beszélve arról, hogy a hajam összeborzolódik. Bah. Tél...
Útközben csatlakozott hozzám Alexa, mert egy saroknyira lakik tőlem, így megtehetjük a hosszú utat a suliig. Kár, hogy a Hakken család háza táján még nem voltam, szívesen mennék Adammal is a suliba.
- Hallod, nagyon király dolog történt velem - kezdte ecsetelni nekem Lexi - Apu, aki most éppen Olaszországban van, eldöntötte, hogy karácsonykor velünk ünnepel. 6 év után - mondta csillogó szemekkel.
- Ez remek. Akkor neked szép karácsonyod lesz - mosolyodtam el szemrehányóan.
- Mért? - csodálkozott - Neked együtt élnek a szüleid nem?
- De. De tudod nálunk a karácsony sosem az igazi. Senkinek sem igazán fontos, csak nekem. Szeretek ajándékozni, igazi szeretettel. Ők nem igazán ezek a dolgok hívei, így elvisznek egy könyvesboltba, és kapok minimum 10 könyvet. Ezzel elintézik a karácsonyt. Ami a kaját illeti - nevettem el magam - Arról inkább nem is ejtek szót.
- Uh, hát ez nem valami király - húzta el a száját.
- Nem, nem az. - mosolyodtam el. Hogyan vehették fel ezt a lányt a Yale-re? - nevettem magamban tovább, és amikor rákérdezett, hogy min vihorászok, csak annyit mondtam: A kifejezéseidtől frászt kapok. Erre csak meghúzta a vállát, és bevett a szájába két darab Huba Bubát. Imádja ezeket a színes, és ízes, rágható cuccokat.
- Sok van még hátra? - nézett rám félrehúzott szájjal.
- Hát, maximum, 2 perc, és a suli előtt vagyunk, de ha magad elé néznél, akkor látnád, hogy ott van előtted Yale felirat, okoska - paskoltam meg a fejét, mire feleszmélt.
- Tényleg - mosolyodott el boldogan, én meg csak megráztam a fejem.
Ekkor már Adat is megláttuk, aki egyik lábáról a másikra ugrált, gondolom azért, hogy ezzel melegítse magát. Közben fújta a meleg levegőt a szájából, ami pont úgy hatott, mintha éppen kifújta volna a cigi füstjét. Először meg is ijedtem, de aztán feleszméltem: Hé, tél van.
Ahogy meglátott, elmosolyodott, majd odasétált hozzám.
- Hogy vagy ma?
- A tegnapi Davides akció után, szerinted hogy? - mosolyodtam el - Egyébként, jött ma iskolába?
- Kéne tudnom? Nem ápolok vele fényes kapcsolatot, azt se tudom, hogy mikor kel. - húzta fel a vállát.
- Ő - köhintettem - Nem együtt laksz vele?
- De. De ez nem jelenti azt, hogy látom is. - nézett rám értetlenül.
Elgondolkodtam. Én is egy házban lakok Zoéval, és mindennap látom, ha akarom, ha nem... Mivel egy házban nem lehet úgy meglenni, hogy ne lásd a többi lakót nap mint nap, nem?
Ahogy meglátta az értetlenkedő fejemet, inkább betessékelt az iskolába, gondolván halálra fagytam. Hát, oké Ad, oké.
Az első két óra matek volt, a Nick által elnevezett Mr. Match nevű tanárral. Igazán találó név, amin legalább fél órát nevetett az osztály. A történelem tanárunk nevét ki nem tudnátok találni... Hát természetesen Mrs. History. Igazán szellemes közösség.
- Na szóval, Mr. Match, azt az egyenletet mérlegelv segítségével kell megoldani? - bambult ki a fejéből Niall, mire mindenki szakadni kezdett a röhögéstől.
- Először is: Mr. Matt vagyok, és nem, kisfiam, a mérlegelvet körülbelül az általános vége felé vehette, úgyhogy a saját agyi szintjével vissza is mehet oda. - intett neki - az ezek szerinti - Mr. Matt.
- Most nagyon megbántott. Bedurciztam - mondta álsírást tettetve, mire mindenki nevetni kezdett, szimplán a tanár legyintette le, és kezdte írni a táblára az egyenletet.
Komolyan, ennél jobb osztályt nem is kaphattam volna. Hayley gitározik órán, Emily sminkeli magát, Adam olvas, Alexa rajzol, és várjunk csak. Hé, David megint nincs bent...
Innentől kezdve nem igazán érdekelt, hogy ki mit csinál a teremben, csak bambultam ki a fejemből, és jegyzeteltem. Irodalom órán az osztályfőnököm megkért, hogy jelentkezzek a szép kiejtési versenyen, amit a iskola könyvtárában rendeznek.
- Természetesen elmegyek, tanár úr - mosolyodtam el biztatóan.
- Megtisztelnéd iskolánkat.
Újból villantottam egy mosolyt, majd inkább kimentem a teremből, ugyanis kezdett kellemetlenné válni a csend.
A folyosón szerencsére nem lökött fel senki, mint a gimnáziumban, és az általánosban. Ott mindig csúfoltak, hogy szeretném elérni a céljaim, és hogy jól tanulok. Sosem voltam magabiztos, viszont a tanulásban mindig. Így adódott, hogy egy talpraesetlen-talpraesett lány lettem. Na igen, ez az, ami igazán hülyén hangzik.
A ház előtt elköszöntem Adtől, és Alexától, akik szíveskedtek hazakísérni engem, majd berontottam az ajtón. Szó szerint berontottam, ugyanis majdnem hanyatt vágódtam.
- Na, lányom, óvatosabban - intett anyu rám.
- Bocsánat - nevettem végül magamon. Hát, aki szerencsétlen születik, az az is marad.
- Zoe? - próbáltam érdeklődésemet kelteni a téma iránt, de nem igazán ment. Boldog lettem volna, ha nincs itthon, legalább nyugton tudok tanulni.
- Nincs itthon. Vidd el tőle a laptopot, és tanulj. Aztán, csirkemellfilé lesz a vacsora, gyere le enni - simított végig az arcomon anyu. Csak bólintottam, és indultam volna fel, amikor megérkezett apu.
- Jaj, kis Katy.. Hoztam neked ajándékot. - mosolyodott el apu huncutan, amiből már láttam, hogy az ajándék nem lesz kézzelfogható - Holnap megkapod. - dörzsölte össze a tenyerét.
Hát persze. holnap van a szülinapom. Ennyire elfelejteni valamit? - képtelenség.
Azért, nem nagyon hatott meg, inkább felmentem az emeletre, és elkezdtem tanulni. Este hatig, ami azt illeti, majd a vacsora után pizsamába bújtam, bepakoltam, és addig olvastam, amíg bele nem aludtam.
- Remélem, hogyha ennyi hó esik, az megmarad karácsonyig - mondtam Zoénak, aki éppen a hajával babrált. Elég idegbetegnek tűnt, a csomó miatt a hajában, úgyhogy meg sem akartam várni a még inkább idegbeteg válaszát, de sajnos hallanom kellett...
- Ne várj fehér karácsonyt. A karácsony nemhogy fehér nem lesz, de még boldog sem. - mondta szemöldökhúzogatással.
- Azért, mert szerinted a karácsony csak egy puccos, és pénzpazarló ünnep, szerintem igazán van értelme. A család együtt van, a kandalló mellett, és csirkeszárnyat eszeget sült krumplival, miközben nézi a szakadó havat. - álmodoztam, amit sikeresen elrontott Zoe.
- Ne is álmodozz! Arról nem is beszélve, hogy nincs is kandallónk - nevetett lenézően.
- Drága húgom, igazán értékelem az együttérzésed, és a segítséged is, de nem igazán van szükségem a tanácsaidra. Ja, és a kandalló. Majd beszerzünk egyet. Az idei karácsony igenis tökéletes lesz! - emeltem magasba az orromat, majd visszagondolva arra, hogy milyenek voltak az eddigiek... Zoénak talán igaza van.
Az eddigi karácsonyaink úgy zajlottak, hogy apu a tévé előtt nézte a Star Wars-ot, anyu sütötte a - nem éppen finom - specialitásait, amik szokás szerint szénné égtek, Zoé a mindennapi teendőit végezte, ugyanis utálja a karácsonyt, én pedig vért izzadtam azért, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Karácsonyfát állítottam, becsomagoltam az ajándékokat. Elég nagy baj volt már az is, hogy mindenki szétszórt volt, de az még rátett egy lapáttal, hogy egy centiméter hó sem hullott. Így a karácsonyi hangulat teljesen ki volt lőve. Tehát, ilyen egy Meyer karácsony. Szétszórt.
Mivel ma anyuék korán indultak megvenni a díszeket - az én tiszteletemre - ezért sétálva kellett suliba mennem. Utálom, hogy most, hogy havazik, belefúj a jeges szél az arcomba, és ez ellen még a sapka, sál, és kesztyű sem segíthet. Nem beszélve arról, hogy a hajam összeborzolódik. Bah. Tél...
Útközben csatlakozott hozzám Alexa, mert egy saroknyira lakik tőlem, így megtehetjük a hosszú utat a suliig. Kár, hogy a Hakken család háza táján még nem voltam, szívesen mennék Adammal is a suliba.
- Hallod, nagyon király dolog történt velem - kezdte ecsetelni nekem Lexi - Apu, aki most éppen Olaszországban van, eldöntötte, hogy karácsonykor velünk ünnepel. 6 év után - mondta csillogó szemekkel.
- Ez remek. Akkor neked szép karácsonyod lesz - mosolyodtam el szemrehányóan.
- Mért? - csodálkozott - Neked együtt élnek a szüleid nem?
- De. De tudod nálunk a karácsony sosem az igazi. Senkinek sem igazán fontos, csak nekem. Szeretek ajándékozni, igazi szeretettel. Ők nem igazán ezek a dolgok hívei, így elvisznek egy könyvesboltba, és kapok minimum 10 könyvet. Ezzel elintézik a karácsonyt. Ami a kaját illeti - nevettem el magam - Arról inkább nem is ejtek szót.
- Uh, hát ez nem valami király - húzta el a száját.
- Nem, nem az. - mosolyodtam el. Hogyan vehették fel ezt a lányt a Yale-re? - nevettem magamban tovább, és amikor rákérdezett, hogy min vihorászok, csak annyit mondtam: A kifejezéseidtől frászt kapok. Erre csak meghúzta a vállát, és bevett a szájába két darab Huba Bubát. Imádja ezeket a színes, és ízes, rágható cuccokat.
- Sok van még hátra? - nézett rám félrehúzott szájjal.
- Hát, maximum, 2 perc, és a suli előtt vagyunk, de ha magad elé néznél, akkor látnád, hogy ott van előtted Yale felirat, okoska - paskoltam meg a fejét, mire feleszmélt.
- Tényleg - mosolyodott el boldogan, én meg csak megráztam a fejem.
Ekkor már Adat is megláttuk, aki egyik lábáról a másikra ugrált, gondolom azért, hogy ezzel melegítse magát. Közben fújta a meleg levegőt a szájából, ami pont úgy hatott, mintha éppen kifújta volna a cigi füstjét. Először meg is ijedtem, de aztán feleszméltem: Hé, tél van.
Ahogy meglátott, elmosolyodott, majd odasétált hozzám.
- Hogy vagy ma?
- A tegnapi Davides akció után, szerinted hogy? - mosolyodtam el - Egyébként, jött ma iskolába?
- Kéne tudnom? Nem ápolok vele fényes kapcsolatot, azt se tudom, hogy mikor kel. - húzta fel a vállát.
- Ő - köhintettem - Nem együtt laksz vele?
- De. De ez nem jelenti azt, hogy látom is. - nézett rám értetlenül.
Elgondolkodtam. Én is egy házban lakok Zoéval, és mindennap látom, ha akarom, ha nem... Mivel egy házban nem lehet úgy meglenni, hogy ne lásd a többi lakót nap mint nap, nem?
Ahogy meglátta az értetlenkedő fejemet, inkább betessékelt az iskolába, gondolván halálra fagytam. Hát, oké Ad, oké.
Az első két óra matek volt, a Nick által elnevezett Mr. Match nevű tanárral. Igazán találó név, amin legalább fél órát nevetett az osztály. A történelem tanárunk nevét ki nem tudnátok találni... Hát természetesen Mrs. History. Igazán szellemes közösség.
- Na szóval, Mr. Match, azt az egyenletet mérlegelv segítségével kell megoldani? - bambult ki a fejéből Niall, mire mindenki szakadni kezdett a röhögéstől.
- Először is: Mr. Matt vagyok, és nem, kisfiam, a mérlegelvet körülbelül az általános vége felé vehette, úgyhogy a saját agyi szintjével vissza is mehet oda. - intett neki - az ezek szerinti - Mr. Matt.
- Most nagyon megbántott. Bedurciztam - mondta álsírást tettetve, mire mindenki nevetni kezdett, szimplán a tanár legyintette le, és kezdte írni a táblára az egyenletet.
Komolyan, ennél jobb osztályt nem is kaphattam volna. Hayley gitározik órán, Emily sminkeli magát, Adam olvas, Alexa rajzol, és várjunk csak. Hé, David megint nincs bent...
Innentől kezdve nem igazán érdekelt, hogy ki mit csinál a teremben, csak bambultam ki a fejemből, és jegyzeteltem. Irodalom órán az osztályfőnököm megkért, hogy jelentkezzek a szép kiejtési versenyen, amit a iskola könyvtárában rendeznek.
- Természetesen elmegyek, tanár úr - mosolyodtam el biztatóan.
- Megtisztelnéd iskolánkat.
Újból villantottam egy mosolyt, majd inkább kimentem a teremből, ugyanis kezdett kellemetlenné válni a csend.
A folyosón szerencsére nem lökött fel senki, mint a gimnáziumban, és az általánosban. Ott mindig csúfoltak, hogy szeretném elérni a céljaim, és hogy jól tanulok. Sosem voltam magabiztos, viszont a tanulásban mindig. Így adódott, hogy egy talpraesetlen-talpraesett lány lettem. Na igen, ez az, ami igazán hülyén hangzik.
A ház előtt elköszöntem Adtől, és Alexától, akik szíveskedtek hazakísérni engem, majd berontottam az ajtón. Szó szerint berontottam, ugyanis majdnem hanyatt vágódtam.
- Na, lányom, óvatosabban - intett anyu rám.
- Bocsánat - nevettem végül magamon. Hát, aki szerencsétlen születik, az az is marad.
- Zoe? - próbáltam érdeklődésemet kelteni a téma iránt, de nem igazán ment. Boldog lettem volna, ha nincs itthon, legalább nyugton tudok tanulni.
- Nincs itthon. Vidd el tőle a laptopot, és tanulj. Aztán, csirkemellfilé lesz a vacsora, gyere le enni - simított végig az arcomon anyu. Csak bólintottam, és indultam volna fel, amikor megérkezett apu.
- Jaj, kis Katy.. Hoztam neked ajándékot. - mosolyodott el apu huncutan, amiből már láttam, hogy az ajándék nem lesz kézzelfogható - Holnap megkapod. - dörzsölte össze a tenyerét.
Hát persze. holnap van a szülinapom. Ennyire elfelejteni valamit? - képtelenség.
Azért, nem nagyon hatott meg, inkább felmentem az emeletre, és elkezdtem tanulni. Este hatig, ami azt illeti, majd a vacsora után pizsamába bújtam, bepakoltam, és addig olvastam, amíg bele nem aludtam.
2012. december 6., csütörtök
5. rész - Üzenet
Havas hétfői nap. Brrr. Kiráz tőle a hideg. Szó - vagy nem - szerint. A reggeleim mindig szörnyűek, mellékesen azért, mert a húgom nem tud normálisan ébreszteni.
- Katherine! Keljél már fel, de komolyan - rángatott, mintha egy játékszer lennék.
Nagy nehezen, de fel is keltem, és álmos fejjel álltam a tükör elé. Huh, jobb is, hogy minden reggel megnézem magam.Úgy néztem ki, mint egy mosott rongy. Rám fért a sok-sok krém, és most biztos, hogy nem állt volna jól a kiengedett haj, úgyhogy inkább összefogtam. Kulturáltabb, és nőiesebb. Természetesen nem ez volt a célom, de mint mondtam, a hajam kész romokban állt. Az öltözékem egy csőnadrág, és jó kis szőrmés csizmából, egy garbóból, még vagy 3 pulóverból, és a mályva színű kabátomból állt, ami anyu szerint kihangsúlyozza a szép alakom. Haha. Szép alak, ugyan már! Sosem szerettem. Elől lapos, hátul deszka. Tökéletes nőideál, aha.
- Kicsim, mára elég lesz 6 szendvics? - nézett rám reményteli arccal anyu - Bár, gondoltam a májkrémes nem a kedvenced, inkább szalámisat csináltam.
Erre csak elmosolyodtam, és bólintottam egyet. Azzal már rég leállhattam volna vitázni, hogy 6 szendvics, hiszen annyit nem eszem meg. A második, hogy utálom a szalámit. De ez anyu, én így szeretem.
- Elvigyelek? - vetett rám apu jelentőségteljes pillantást, és igazából meglepődtem, ugyanis ma még nem ejtett el egy szörnyű poént sem.
- Ha megtennéd. - mosolyogtam rá.
- Megtenném, de nem teszem! - nevetett a saját viccén, majd a derekamnál fogva kivezetett, és őszintén örültem, hogy nem kell bent lennem a házba. Anyu tesz-vesz, Zoe pedig hisztizik, hogy nincs meg az alapozója, és szidja szegényt, hogy miért született pattanásos fejjel.
- Kislányom.. - kezdte kissé vörös fejjel apa - Ugye.. Te.. Nem.. Tudod.. Szóval.. Nincs.. Barátod.. Akivel jársz? - mondta végig akadozva a mondatát.
- Apa - nevettem, majd a vállára tettem a kezem - Nincs, megnyugodhatsz. Majd értesítelek.
- Ó! Itt már gondok vannak. Eddig mindig úgy gondoltad, hogy sosem lesz barátod... - játszotta a csalódottat.
- Apu. Ne aggódj ennyire, elvégre 17 éves vagyok, még van rengeteg időm. De tudod, én is, mint minden más normális ember, felnövök, gyerekeim lesznek, és gyerekeim nem lehetnek férj nélkül. Ami azt jelenti, hogy lesz egy társam, egy barátom, és pasim valaha - értsd ahogy akarod. Remélem annyira nem ijedtél most meg - mondtam neki, mert láttam rajta, hogy kidüllednek a szemei.
- Minden oké. - bólintott egyet határozottan, majd gyorsabban kezdett hajtani.
Inkább rá sem rántottam, hogy azon megsértődött; egyszer majd felnövök. Ő is így tett, nem? - kérdeztem magamban, majd el is mosolyodtam, mikor megtaláltam a választ; nem, apu még mindig nem nőtt fel.
Ahogy kiléptem a kocsiból, megcsapott a hideg, téli idő, a hajam belecsapott az arcomba, a fejem pedig eltorzult. Igaz, hogy tegnap 3 órát tanultam, és addig ültem a könyv előtt, amíg bele nem vertem a fejembe az anyagot - ergo mindent tudok, és mindenre fel vagyok készülve - ma mégsem vártam a sulit. Oké, hogy a Yale, de ma nem. Ma nem éreztem úgy, hogy ez az én napom lesz.
Adam máris rohant, és látva, hogy nincs jó kedvem, próbált felvidítani.
- Figyelj, ezt kapd ki - mutatott valami kütyüre - Tegnap kaptam. Olvasógép. Ha gondolod, kölcsönadhatom... Rá kell tölteni a könyv tartalmát, és már olvashatod is - ajánlotta fel kedvesen az - mint kiderült - olvasógépét.
- Köszönöm, Ad, de azt hiszem ez nem sokat javít a kedvemen - mondtam hanyagul - Nem igazán vagyok jól, és pluszba, hogy ma emelt angolból, franciából, és irodalomból is dolgozat lesz, nem mellesleg dupla olasz lesz, ami nem az erősségem, és hisztis is vagyok. - fejtettem ki a problémáimat addigra már eltorzult fejjel.
- Hát. Ez gáz. Nekünk ma csak földrajzból van - mutatott afféle "király" jelet. Na hát. Ettől nem lett jobb kedvem.
Attól pedig végképp nem, ahogy láttam Davidet bejönni, összekuszált hajjal, fekete gatyában, párosítva deszkás cipővel, és egy lezser kabáttal. Hogyan vegyük el a lányok eszét? Így.
A legjobban mégis az zavart, hogy rám sem hederített. Csak nevetett a bandájával, és jól érezte magát.
- Hé, Kat, tudod, mennyire szeretlek, ugye? - nézett rám csillogó szemekkel Nick.
- Mit szeretnél? - húztam fel a szemöldököm.
- Csak.. Hát tudod, egymás mellett ülünk informatikán, és a leckémet ellopta a kutyám. És megette. Odaadnád, kérleeeek? - könyörgött.
- Béna duma, de tessék - nevettem, majd előrántottam a füzetemet a táskámból.
Eközben valaki kezét éreztem magamon, de "meglepő" módon nem David volt. Alexa mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Szia - mosolyodtam rá, mintha minden oké lenne.
- Hali - mutatott békét két ujjával.
- Ez nagyon trendi - nevettem, majd a csöngő hallatán bevánszorogtam a terembe.
Ott már minden káosz volt, Nick, Niall, és a többi srác az ablak pereméről beszedett hóval dobálózott, Alexa rajzolgatta a kedvenc bandájának, az One Directionnek egy képét, Ad éppen az olvasógépén olvasta a Hajnalhasadást - kicsit nevettem rajta, mert nem igazán ilyen srác, de nagy nehezen rávettem, hogy kezdje el a könyvsorozatot. Azóta nem tudja letenni.
Én pedig itt ültem a helyemen, és olvastam a Kezünkben a jövőnk c. könyvet.
Mr. Andrew ekkor lépett be a terembe, szegény kétségbeesett fejet vágva. Ugyanis mindent beborított a hó. Mintha nyitva lettek volna az ablakok. Természetesen Nickék angyalian mosolyogtak. Akkor annyira már nem, amikor a tanár feje rákvörösből bíbor lilává vált.
- Most. Takarítsatok. Ki. - szótagolt, hátha érthetőbbé válik.
Ekkor mindenki csak nevetett, gondolom, kieszeltek valamit.
Akkor meg is tudtam, hogy mi az, amikor bejött John, a másik osztály "strébere". Ő engedelmeskedett nekik, és összetakarított az osztály helyett.
- Ez nem volt szép, nem értem mért kell bántani szegényt - jegyeztem meg Alexának, aki hevesen bólogatott.
- Szerintem korrekt. Ő kitakarít, mi nem bántjuk. - vont vállat Niall.
- Szerintem meg nem korrekt - értett egyet velem(?!) David.
Erre csak elmosolyodtam, és ez így ment mind a 7 órámon keresztül. Mosolyogtam, mint a vadalma, és nem nagyon törődtem a külvilággal. Igen, gyerekesen hangzik, hogy ilyentől rettentő boldog vagyok, de így volt.
Hazaérve tanultam, majd olvastam, és gondoltam felnézek az internetre. Van ez az MSN, amire regisztrálva vagyok, és ahol az osztályom minden tagja regisztrálva van. David (kijelentkezve) - hagyjatok egyedül. i want this, just! thanx! lol, Adam (elfoglalt) - olvasógép. hm, remek feltalálás., Nick (elérhető) - írjanak a jó csajok, Niallel fogadjuk őket egy kamerázásra! ;D, Niall (kijelentezve) - muhahaha, rock and roll!, Alexa (elérhető) - Niall Horan <3, Louis Tomlinson <3, Harry Styles <3, Liam Payne <3, Zayn Malik <3, One Direction <3 4ever <3.
Mint fontosabbak, őket jelöltem kedvenceknek. A többi sráccal, ill. lánnyal nem voltam túlságosan jóban, mondhatni semlegesen...
A merengésemet egy kicsi, narancssárga ablak villogása szakította félbe.
David üzent neked.
A szívem... Mintha... Lehetetlen.
David üzenete:
Hali
Kathy üzenete:
Szia.
David üzenete:
Boldog szülinapot.
Kathy üzenete:
Csütörtökön lesz :)
David üzenete:
Tudom.
Kathy üzenete:
De honnan? :O
David üzenete:
Az mind1. Na lépek. Jó8.
Kathy üzenete:
Neked is jó8. :)
Ezután éltem életem legszebb perceit. Az oké, hogy írt, mert például elkérhette volna a házi feladatot is, de nem... Ő azért írt, mert szülinapom lesz. Ráadásul csak csütörtökön. Ó, és milyen jó lenne, ha a szájából is hallhatnám. Na de, én teljesen megelégszem ezzel is, és nem követek holmi ábrándokat.
Azt hiszem, ennyire még sosem voltam boldog. Ekkor felugrott Ad, és Alexa ablaka is.
Boldogan nyitottam fel a kamerázást, és kezdtem mindkettőjüknek ecsetelni a nagy hírt.
- Katherine! Keljél már fel, de komolyan - rángatott, mintha egy játékszer lennék.
Nagy nehezen, de fel is keltem, és álmos fejjel álltam a tükör elé. Huh, jobb is, hogy minden reggel megnézem magam.Úgy néztem ki, mint egy mosott rongy. Rám fért a sok-sok krém, és most biztos, hogy nem állt volna jól a kiengedett haj, úgyhogy inkább összefogtam. Kulturáltabb, és nőiesebb. Természetesen nem ez volt a célom, de mint mondtam, a hajam kész romokban állt. Az öltözékem egy csőnadrág, és jó kis szőrmés csizmából, egy garbóból, még vagy 3 pulóverból, és a mályva színű kabátomból állt, ami anyu szerint kihangsúlyozza a szép alakom. Haha. Szép alak, ugyan már! Sosem szerettem. Elől lapos, hátul deszka. Tökéletes nőideál, aha.
- Kicsim, mára elég lesz 6 szendvics? - nézett rám reményteli arccal anyu - Bár, gondoltam a májkrémes nem a kedvenced, inkább szalámisat csináltam.
Erre csak elmosolyodtam, és bólintottam egyet. Azzal már rég leállhattam volna vitázni, hogy 6 szendvics, hiszen annyit nem eszem meg. A második, hogy utálom a szalámit. De ez anyu, én így szeretem.
- Elvigyelek? - vetett rám apu jelentőségteljes pillantást, és igazából meglepődtem, ugyanis ma még nem ejtett el egy szörnyű poént sem.
- Ha megtennéd. - mosolyogtam rá.
- Megtenném, de nem teszem! - nevetett a saját viccén, majd a derekamnál fogva kivezetett, és őszintén örültem, hogy nem kell bent lennem a házba. Anyu tesz-vesz, Zoe pedig hisztizik, hogy nincs meg az alapozója, és szidja szegényt, hogy miért született pattanásos fejjel.
- Kislányom.. - kezdte kissé vörös fejjel apa - Ugye.. Te.. Nem.. Tudod.. Szóval.. Nincs.. Barátod.. Akivel jársz? - mondta végig akadozva a mondatát.
- Apa - nevettem, majd a vállára tettem a kezem - Nincs, megnyugodhatsz. Majd értesítelek.
- Ó! Itt már gondok vannak. Eddig mindig úgy gondoltad, hogy sosem lesz barátod... - játszotta a csalódottat.
- Apu. Ne aggódj ennyire, elvégre 17 éves vagyok, még van rengeteg időm. De tudod, én is, mint minden más normális ember, felnövök, gyerekeim lesznek, és gyerekeim nem lehetnek férj nélkül. Ami azt jelenti, hogy lesz egy társam, egy barátom, és pasim valaha - értsd ahogy akarod. Remélem annyira nem ijedtél most meg - mondtam neki, mert láttam rajta, hogy kidüllednek a szemei.
- Minden oké. - bólintott egyet határozottan, majd gyorsabban kezdett hajtani.
Inkább rá sem rántottam, hogy azon megsértődött; egyszer majd felnövök. Ő is így tett, nem? - kérdeztem magamban, majd el is mosolyodtam, mikor megtaláltam a választ; nem, apu még mindig nem nőtt fel.
Ahogy kiléptem a kocsiból, megcsapott a hideg, téli idő, a hajam belecsapott az arcomba, a fejem pedig eltorzult. Igaz, hogy tegnap 3 órát tanultam, és addig ültem a könyv előtt, amíg bele nem vertem a fejembe az anyagot - ergo mindent tudok, és mindenre fel vagyok készülve - ma mégsem vártam a sulit. Oké, hogy a Yale, de ma nem. Ma nem éreztem úgy, hogy ez az én napom lesz.
Adam máris rohant, és látva, hogy nincs jó kedvem, próbált felvidítani.
- Figyelj, ezt kapd ki - mutatott valami kütyüre - Tegnap kaptam. Olvasógép. Ha gondolod, kölcsönadhatom... Rá kell tölteni a könyv tartalmát, és már olvashatod is - ajánlotta fel kedvesen az - mint kiderült - olvasógépét.
- Köszönöm, Ad, de azt hiszem ez nem sokat javít a kedvemen - mondtam hanyagul - Nem igazán vagyok jól, és pluszba, hogy ma emelt angolból, franciából, és irodalomból is dolgozat lesz, nem mellesleg dupla olasz lesz, ami nem az erősségem, és hisztis is vagyok. - fejtettem ki a problémáimat addigra már eltorzult fejjel.
- Hát. Ez gáz. Nekünk ma csak földrajzból van - mutatott afféle "király" jelet. Na hát. Ettől nem lett jobb kedvem.
Attól pedig végképp nem, ahogy láttam Davidet bejönni, összekuszált hajjal, fekete gatyában, párosítva deszkás cipővel, és egy lezser kabáttal. Hogyan vegyük el a lányok eszét? Így.
A legjobban mégis az zavart, hogy rám sem hederített. Csak nevetett a bandájával, és jól érezte magát.
- Hé, Kat, tudod, mennyire szeretlek, ugye? - nézett rám csillogó szemekkel Nick.
- Mit szeretnél? - húztam fel a szemöldököm.
- Csak.. Hát tudod, egymás mellett ülünk informatikán, és a leckémet ellopta a kutyám. És megette. Odaadnád, kérleeeek? - könyörgött.
- Béna duma, de tessék - nevettem, majd előrántottam a füzetemet a táskámból.
Eközben valaki kezét éreztem magamon, de "meglepő" módon nem David volt. Alexa mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Szia - mosolyodtam rá, mintha minden oké lenne.
- Hali - mutatott békét két ujjával.
- Ez nagyon trendi - nevettem, majd a csöngő hallatán bevánszorogtam a terembe.
Ott már minden káosz volt, Nick, Niall, és a többi srác az ablak pereméről beszedett hóval dobálózott, Alexa rajzolgatta a kedvenc bandájának, az One Directionnek egy képét, Ad éppen az olvasógépén olvasta a Hajnalhasadást - kicsit nevettem rajta, mert nem igazán ilyen srác, de nagy nehezen rávettem, hogy kezdje el a könyvsorozatot. Azóta nem tudja letenni.
Én pedig itt ültem a helyemen, és olvastam a Kezünkben a jövőnk c. könyvet.
Mr. Andrew ekkor lépett be a terembe, szegény kétségbeesett fejet vágva. Ugyanis mindent beborított a hó. Mintha nyitva lettek volna az ablakok. Természetesen Nickék angyalian mosolyogtak. Akkor annyira már nem, amikor a tanár feje rákvörösből bíbor lilává vált.
- Most. Takarítsatok. Ki. - szótagolt, hátha érthetőbbé válik.
Ekkor mindenki csak nevetett, gondolom, kieszeltek valamit.
Akkor meg is tudtam, hogy mi az, amikor bejött John, a másik osztály "strébere". Ő engedelmeskedett nekik, és összetakarított az osztály helyett.
- Ez nem volt szép, nem értem mért kell bántani szegényt - jegyeztem meg Alexának, aki hevesen bólogatott.
- Szerintem korrekt. Ő kitakarít, mi nem bántjuk. - vont vállat Niall.
- Szerintem meg nem korrekt - értett egyet velem(?!) David.
Erre csak elmosolyodtam, és ez így ment mind a 7 órámon keresztül. Mosolyogtam, mint a vadalma, és nem nagyon törődtem a külvilággal. Igen, gyerekesen hangzik, hogy ilyentől rettentő boldog vagyok, de így volt.
Hazaérve tanultam, majd olvastam, és gondoltam felnézek az internetre. Van ez az MSN, amire regisztrálva vagyok, és ahol az osztályom minden tagja regisztrálva van. David (kijelentkezve) - hagyjatok egyedül. i want this, just! thanx! lol, Adam (elfoglalt) - olvasógép. hm, remek feltalálás., Nick (elérhető) - írjanak a jó csajok, Niallel fogadjuk őket egy kamerázásra! ;D, Niall (kijelentezve) - muhahaha, rock and roll!, Alexa (elérhető) - Niall Horan <3, Louis Tomlinson <3, Harry Styles <3, Liam Payne <3, Zayn Malik <3, One Direction <3 4ever <3.
Mint fontosabbak, őket jelöltem kedvenceknek. A többi sráccal, ill. lánnyal nem voltam túlságosan jóban, mondhatni semlegesen...
A merengésemet egy kicsi, narancssárga ablak villogása szakította félbe.
David üzent neked.
A szívem... Mintha... Lehetetlen.
David üzenete:
Hali
Kathy üzenete:
Szia.
David üzenete:
Boldog szülinapot.
Kathy üzenete:
Csütörtökön lesz :)
David üzenete:
Tudom.
Kathy üzenete:
De honnan? :O
David üzenete:
Az mind1. Na lépek. Jó8.
Kathy üzenete:
Neked is jó8. :)
Ezután éltem életem legszebb perceit. Az oké, hogy írt, mert például elkérhette volna a házi feladatot is, de nem... Ő azért írt, mert szülinapom lesz. Ráadásul csak csütörtökön. Ó, és milyen jó lenne, ha a szájából is hallhatnám. Na de, én teljesen megelégszem ezzel is, és nem követek holmi ábrándokat.
Azt hiszem, ennyire még sosem voltam boldog. Ekkor felugrott Ad, és Alexa ablaka is.
Boldogan nyitottam fel a kamerázást, és kezdtem mindkettőjüknek ecsetelni a nagy hírt.
2012. december 2., vasárnap
4. rész - Kikapcsolódás
Egész éjszaka nem aludtam. Csak forgolódtam, és halálra izzadtam magam. A spongyabobos pizsamámba, - amit kikérek magamnak, 8 évesen kaptam, és nem nőttem sokat azóta - már teljesen bemelegedtem, és úgy éreztem, hogy most ugrok ki az ablakon.
Egyébként, miután tegnap David elhajtott, anyuék hazaértek, és - megtiszteltetésként - bemehettem a házba. Elmeséltem az esetet, mire ilyen véleményekkel találtam szembe magam:
"Kicsim, hagyjad. Majd rájön, milyen tökéletes is vagy te.." - anyu.
"Ki ez a szumóbajnok?" - apu.
"Sznobok. Sznob mindenhol. Tudhattad volna, az ég szerelmére Katherine, hogy ez lesz." - Zoe.
Tehát, a biztató jellegű kommentárok alábbhagyhatnak egy darabig.
Mivel szombat van, gondoltam takarítok, tanulok, és a további unalmas dolgaimmal teszek-veszek. Amikor megcsörrent a telefonom, és érdekes meredtem a képernyőre.
- Szia Alexa, valami gond van? - kérdeztem tőle ijedten, ugyanis vagy 6-szor csörgetett, mire felvettem.
- Ja semmi - nevetett - Csak gondoltam, ha már hétvége van, találkozhatnánk, vagy valami.
- Tetszik az ötlet - mosolyodtam el magamban - Hol, mikor, és merre? - zsongtam be.
- Hát, ha gondolod nem kell szaladgálnunk. A Brooklyni könyvtárak remekelnek. - mondta feldobódva.
- Remek. Akkor mondjuk, fél 12, a gyorsbüfénél? Be kell hogy kapjak valamit! - fogtam a hasamat aggodalmasan, ami már fél órája dörmögött, afféle "adj enni, nem akarok meghalni" stílusban.
- Ja, oda tényleg be kéne ugranunk. Meghalok az éhségtől - értett egyet ő is, majd lecsapta a telefont.
- Na, akkor elmentem, jó? - kaptam a telefonom után, majd zsebre dugtam, és kérdőn anyura néztem.
- Ha apádnak nincs ellene kifogása - nézett apura.
- Menjen a kis elveszett bárány, találja meg a helyét - kacsintott rám, majd röhögött a nem éppen viccesnek nevezhető poénján.
Út közben eszembe jutott, hogy Ad is jöhetne velünk.
- Hát, programom az nincs, szóval sietek. Tehát a kínai előtt fél 12? - érdeklődött.
- Pontosan - mosolyodtam el, majd lecsaptam a telefont.
Ugyan még csak 11:13 volt, Alexa ott volt olyan korán, mint én.
- Hát te? - kérdeztem tőle furcsállón.
- Én is ezt akartam megtudni - mosolyodott el.
- Egyébként, én azért jöttem, hogy lefessem a tájat. Az egyetlen, amihez érzékem van, az a rajzolás. - avatott be a "kulisszák mögé".
- Á, így már minden világos.
- És te? Milyen volt David Hakkennel tanulni? - dobódott fel, de meg is lepődtem, hogy nem hívtam fel éjszaka közepén, sírva, hogy elhajtott.
- Csak elment. - mosolyodtam el, mint aki teljesen belenyugodott - Nem érdeklem.
Végigsimított a hátamon nyugtatásképpen, majd Adam is megérkezett.
- Indulunk? - dörzsölgette a tenyerét.
- Induljunk. - mondtuk egyszerre Lexivel, amire felnevettünk.
A könyvtári délutánunk nagyon jól telt. Kivettem Jay Asher és Carolyn Mackler könyvét, a Kezünkben a jövőnk címmel.
A tartalma nagyon tetszett, úgyhogy tudtam, hogy nekem teremtették. Valahogy minden könyvvel így vagyok, és nem tudok leállni. Könyvfóbia?! Á, remek.
Ahogy hazaértem, úgy döntöttem, hogy ideje igazán elbeszélgetnem a húgommal. Azonban anyuéknak mindig is kíváncsiskodó formájuk volt, ez most sem változott.
- Milyen volt a délutánod a kis barátaiddal? - nézett rám csillogó szemekkel anyu.
- Nagyon jó volt. Kölcsönöztem is ki könyvet, de voltunk a Starbucks-ba, és gyorsétteremben is. - daráltam le gyorsan, majd meg sem várta a válaszukat, felfutottam Zoehoz.
Félénken bekopogtam a kidekorált ajtóján.
- Ha anya vagy, akkor most pont ne gyere, ha apa, akkor jöhetsz, mert mutatni akarok valamit, ha pedig Katherine, akkor nem akarok sznobokról tárgyalni - jelentette ki a fal mögül ridegen.
- Kat vagyok, és azt akarom, hogy beengedj. - vettem át a határozott énemet.
- Gyere - mondta lomhán, mintha csak szívességet tenne nekem.
- Ne mondd, hogy a David kölyökről van szó. - bámult rám hülyén.
- Hát - pirultam el kissé - Csak nem értem őt.
- Tanultál ma már eleget? - nézett rám úgy, mintha nem ettem volna egy hete semmit sem.
- Igen, sőt kitakarítottam a szobám, szórakoztam, mindent megtettem, hogy ne rá gondoljak, de nem megy - törtem ki hisztirohamokban. - Elsőnek rideg volt, majd kedves, és nyílt, majd zárkózott, és nem tudom, hogy mit szeretne. Hogy legyünk jóban, vagy hogy soha többet ne beszéljünk.
- Nos, Katherine, nagyon megtisztelő, hogy tőlem kérsz segítséget, ebben a bugyuta "segítség, sosem voltam még szerelmes" helyzetedben, azonban ez a te dolgod. Old meg, ahogy akarod, de rám ne sózd ezt a szemetet, mert aki a nővéremet megbántja, azzal nem foglalkozok. - mondta határozottan, ám ez mégis nagyon jól esett, amit valószínűleg láthatott, mert be is szólt - Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy törődöm veled, csupán annyit, hogy ez a te harcod, és számomra ez az ember jelentéktelen. - jelentette ki teljes egyszerűséggel, majd kitoloncolt a szobájából.
Oké, tisztázzuk. Van egy legjobb barátnőm, és egy legjobb barátom. A családom szeret engem, és a rideg, mégis kis érzésekkel megáldott húgom törődik velem. A nagyszüleim néha-néha küldenek egy képeslapot Los Angelesből. Ha ezt összegezzük, nincs is olyan szerencsétlen életem.
De a fenébe is, hogyan verjem ki a fejemből Davidet? Én sosem gondoltam, hogy szükségem lesz valamiben a megerőltetésre, de be kell valljam, ha már másoknak nem, de legalább magamnak: Ha meglátom azt a srácot, valamit megmozgat bennem.
És, amikor csak a mai napra gondolok, egy dolog jár az eszemben: Mért van még csak szombat? Hétfőt szeretnék... Hogy újra láthassam Őt.
Egyébként, miután tegnap David elhajtott, anyuék hazaértek, és - megtiszteltetésként - bemehettem a házba. Elmeséltem az esetet, mire ilyen véleményekkel találtam szembe magam:
"Kicsim, hagyjad. Majd rájön, milyen tökéletes is vagy te.." - anyu.
"Ki ez a szumóbajnok?" - apu.
"Sznobok. Sznob mindenhol. Tudhattad volna, az ég szerelmére Katherine, hogy ez lesz." - Zoe.
Tehát, a biztató jellegű kommentárok alábbhagyhatnak egy darabig.
Mivel szombat van, gondoltam takarítok, tanulok, és a további unalmas dolgaimmal teszek-veszek. Amikor megcsörrent a telefonom, és érdekes meredtem a képernyőre.
- Szia Alexa, valami gond van? - kérdeztem tőle ijedten, ugyanis vagy 6-szor csörgetett, mire felvettem.
- Ja semmi - nevetett - Csak gondoltam, ha már hétvége van, találkozhatnánk, vagy valami.
- Tetszik az ötlet - mosolyodtam el magamban - Hol, mikor, és merre? - zsongtam be.
- Hát, ha gondolod nem kell szaladgálnunk. A Brooklyni könyvtárak remekelnek. - mondta feldobódva.
- Remek. Akkor mondjuk, fél 12, a gyorsbüfénél? Be kell hogy kapjak valamit! - fogtam a hasamat aggodalmasan, ami már fél órája dörmögött, afféle "adj enni, nem akarok meghalni" stílusban.
- Ja, oda tényleg be kéne ugranunk. Meghalok az éhségtől - értett egyet ő is, majd lecsapta a telefont.
- Na, akkor elmentem, jó? - kaptam a telefonom után, majd zsebre dugtam, és kérdőn anyura néztem.
- Ha apádnak nincs ellene kifogása - nézett apura.
- Menjen a kis elveszett bárány, találja meg a helyét - kacsintott rám, majd röhögött a nem éppen viccesnek nevezhető poénján.
Út közben eszembe jutott, hogy Ad is jöhetne velünk.
- Hát, programom az nincs, szóval sietek. Tehát a kínai előtt fél 12? - érdeklődött.
- Pontosan - mosolyodtam el, majd lecsaptam a telefont.
Ugyan még csak 11:13 volt, Alexa ott volt olyan korán, mint én.
- Hát te? - kérdeztem tőle furcsállón.
- Én is ezt akartam megtudni - mosolyodott el.
- Egyébként, én azért jöttem, hogy lefessem a tájat. Az egyetlen, amihez érzékem van, az a rajzolás. - avatott be a "kulisszák mögé".
- Á, így már minden világos.
- És te? Milyen volt David Hakkennel tanulni? - dobódott fel, de meg is lepődtem, hogy nem hívtam fel éjszaka közepén, sírva, hogy elhajtott.
- Csak elment. - mosolyodtam el, mint aki teljesen belenyugodott - Nem érdeklem.
Végigsimított a hátamon nyugtatásképpen, majd Adam is megérkezett.
- Indulunk? - dörzsölgette a tenyerét.
- Induljunk. - mondtuk egyszerre Lexivel, amire felnevettünk.
A könyvtári délutánunk nagyon jól telt. Kivettem Jay Asher és Carolyn Mackler könyvét, a Kezünkben a jövőnk címmel.
A tartalma nagyon tetszett, úgyhogy tudtam, hogy nekem teremtették. Valahogy minden könyvvel így vagyok, és nem tudok leállni. Könyvfóbia?! Á, remek.
Ahogy hazaértem, úgy döntöttem, hogy ideje igazán elbeszélgetnem a húgommal. Azonban anyuéknak mindig is kíváncsiskodó formájuk volt, ez most sem változott.
- Milyen volt a délutánod a kis barátaiddal? - nézett rám csillogó szemekkel anyu.
- Nagyon jó volt. Kölcsönöztem is ki könyvet, de voltunk a Starbucks-ba, és gyorsétteremben is. - daráltam le gyorsan, majd meg sem várta a válaszukat, felfutottam Zoehoz.
Félénken bekopogtam a kidekorált ajtóján.
- Ha anya vagy, akkor most pont ne gyere, ha apa, akkor jöhetsz, mert mutatni akarok valamit, ha pedig Katherine, akkor nem akarok sznobokról tárgyalni - jelentette ki a fal mögül ridegen.
- Kat vagyok, és azt akarom, hogy beengedj. - vettem át a határozott énemet.
- Gyere - mondta lomhán, mintha csak szívességet tenne nekem.
- Ne mondd, hogy a David kölyökről van szó. - bámult rám hülyén.
- Hát - pirultam el kissé - Csak nem értem őt.
- Tanultál ma már eleget? - nézett rám úgy, mintha nem ettem volna egy hete semmit sem.
- Igen, sőt kitakarítottam a szobám, szórakoztam, mindent megtettem, hogy ne rá gondoljak, de nem megy - törtem ki hisztirohamokban. - Elsőnek rideg volt, majd kedves, és nyílt, majd zárkózott, és nem tudom, hogy mit szeretne. Hogy legyünk jóban, vagy hogy soha többet ne beszéljünk.
- Nos, Katherine, nagyon megtisztelő, hogy tőlem kérsz segítséget, ebben a bugyuta "segítség, sosem voltam még szerelmes" helyzetedben, azonban ez a te dolgod. Old meg, ahogy akarod, de rám ne sózd ezt a szemetet, mert aki a nővéremet megbántja, azzal nem foglalkozok. - mondta határozottan, ám ez mégis nagyon jól esett, amit valószínűleg láthatott, mert be is szólt - Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy törődöm veled, csupán annyit, hogy ez a te harcod, és számomra ez az ember jelentéktelen. - jelentette ki teljes egyszerűséggel, majd kitoloncolt a szobájából.
Oké, tisztázzuk. Van egy legjobb barátnőm, és egy legjobb barátom. A családom szeret engem, és a rideg, mégis kis érzésekkel megáldott húgom törődik velem. A nagyszüleim néha-néha küldenek egy képeslapot Los Angelesből. Ha ezt összegezzük, nincs is olyan szerencsétlen életem.
De a fenébe is, hogyan verjem ki a fejemből Davidet? Én sosem gondoltam, hogy szükségem lesz valamiben a megerőltetésre, de be kell valljam, ha már másoknak nem, de legalább magamnak: Ha meglátom azt a srácot, valamit megmozgat bennem.
És, amikor csak a mai napra gondolok, egy dolog jár az eszemben: Mért van még csak szombat? Hétfőt szeretnék... Hogy újra láthassam Őt.
2012. november 29., csütörtök
3. rész - Ismerkedés
Nekem semmi bajom sincsen a téli napokkal. Pusztán annyi, hogy legalább egy kiló ruhát kell felvennem ahhoz, hogy ne fagyjak agyon. Igen, persze, anyuék visznek a suliba, de ha netalántán nem érnek rá, nekem készen kell állnom arra, hogy busszal menjek haza.
- Anyu, kérlek, siess! - intettem neki, mert már agyamra ment, hogy a 6. szendvicsemet készíti, amikor simán elég lett volna 2, úgysem fér belém sok ennivaló.
- Oké kincsem, de ha a kis barátaid is szeretnének majd enni, akkor legyél udvarias! - intett nekem, mire elmosolyodtam egy kissé. "Anyák".
- Természetesen anyu, udvarias leszek. - intettem rá semmitmondóan, majd Zoera néztem.
- Elkísérsz végre? - kérleltem.
- Dehogy. Sznobszag - öklendezett, illusztrálva, hogy milyen szörnyű a Yale.
- Veszekedő testvérpár. Ezt videóra kell vennem - viccelődött(?) apám, aztán rájöttem, hogy mégsem. Elővett egy kamerát, és próbált elkapni akár egy hisztérikus pillanatot, ahol tépjük egymás haját, példának okáért.
De nem tettük. Ő felviharzott a világába, én pedig a vállamra véve a táskát, indultam ki az ajtón.
- Hékás, várd meg az apád! - mondta apa, aztán mintha, éppen most nézett volna Star Wars-ot, közbeszólt - Muhahahaha, én vagyok az apád! Utasítalak, hogy várj meg! - intett nekem komolyságot sugározva.
- Apu, ezt ne erőltesd - kacsintottam rá, majd visszafordulva elraktam a májkrémes szendvicseim sokaságát, és kiléptem az ajtón, anyuékkal a nyomomban.
Útközben végig az ablakon bámultam kifele, és néztem a lehulló, gyönyörű alakzatba helyezkedő hópelyheket.
Ábrándjaimból az zökkentett ki, hogy apu rám nyitotta a kocsiajtót. Ahogy a hideg, jeges szél az arcomba csapott, azonnal összeremegtem.
Ahogy viszont megláttam Adamot, (a most már hivatalosbeli legjobb barátomat) minden fagyásszéli állapotom alábbhagyott.
- Szia - köszönt nekem nyugodtan.
- Szia - mosolyodtam rá kedvesen, azt hiszem.
Besétáltunk a meleg helységbe, ahol fel kellett mutatnom a kártyám, majd felmehettünk a 2. emeleten található termünkbe.
55. terem. Azt hiszem, átok ide járni.
Nick halálra röhögtetett mindenkit azzal, hogy a 20 mm-es(? nem értek ezekhez a kütyükhöz) fültágítóját beledugta az orrába. Nos, sosem mondtam, hogy gusztusos osztályom van.
Hayley, és Emily éppen kicsiccsentették magukat, én pedig Alexa és Adam mellett ülve ettem a májkrémes szendvicsemet, miközben átolvastam a leckét.
- Túl sokat tanulsz - nézett kerek szemekkel rám Lexi.
- Csak átolvasom. - kacsintottam rá.
- Jelentéktelen - értett egyet Adam is Lexivel.
- Hol van a bátyád, Ad? - kérdeztem tőle "kicsit" sem feltűnően.
- Valószínű, hogy késik. Most, és mint mindig. - szorította kissé ökölbe a kezét.
- Mi a baj? - néztem rá kérdőn.
- Semmi.
Csak megforgattam a szememet, és becsuktam a könyvemet.
Az irodalom Mr. Andrewal nem a legrosszabb óra volt, sőt, mi több, még szerettem is.
David éppen akkor lépett be a terembe, amikor feleltem. Mr. Andrew győzedelmes mosolyra húzta a száját, és a szeme köztem, és Dave között járt. A tenyerem ettől teljesen megizzadt, és köpni nyelni nem tudtam. A tanár leültetett egy 5-el, aminek örültem, annak ellenére, hogy a végén már csak dadogni tudtam.
- Katy, szeretném, ha Davvel együtt az óra után kicsit beszélgethetnénk. - nézett rám mosolyogva a tanár, amire még jobban megijedtem.
- Sietnem kell kémiára - húzta el a száját, afféle "nem érdekel, de azért megyek" fejet vágva David.
- Ami azt illeti, nekem pedig dupla angolra - tettem hozzá, hogy ne legyen olyan kínos. Kissé megbántott.
- Nem, maradtok. - intett nekünk, hogy innen sehova.
Na, erre a beszélgetésre kíváncsi leszek.
Az óra végéig remegő kézzel ültem a padba, és próbáltam koncentrálni. A jegyzetem, amit a füzetbe kellett volna írnom, enyhén szólva lett borzalmas az előzőekhez képest.
Amikor azonban vége lett a 45 percnek, emberei viselkedésen kívüli tevékenységet tanúsítottam. Ez annyit jelentett, hogy konkrétan folyt rólam a víz.
- Katherina, ha megkérhetlek - nézett jelentőségteljesen a szemembe - Segíts Davidnak felzárkózni. Ma, vagy holnap, amikor jó nektek, ahol jó nektek. Nekem teljesen mindegy, de ha nem javít, akkor el kell tanácsolnunk. Remélem, hogy sikerül a küldetés, annak ellenére, hogy nem igazán álltok közeli kapcsolatban - vette észre a tanár is azt a feszültséget, ami köztünk volt. De jó.
Én csak bólintottam egy aprót, majd Alexához mentem, amikor David visszarántott.
- Khm - köhintett egyet - Mikor érsz rá? - nézett bele a szemeibe,gyönyörű sajátjaival.
- Most - bámultam el, mire egy kissé mintha elmosolyodott volna. Mire feleszméltem, teljesen elöntött a pír.
- Vagyis.. M-ma - dadogtam.
- Oké. - változott át az arckifejezése morcosra, ismét - Akkor ma.
- Alexa, dilemma, S.O.S, vagy nem tudom mivel kifejezni, amit most érzek - borultam szegény lány nyakába.
- David már a középiskolába is ilyen volt. Őt egy lány sem fogta meg, és lehet van egyfajta David-dilemmád, azért remélem, hogy neked összejön. - ölelt szorosan magához, ami most rettentő jól esett.
Az elmúlt 3 órámat végigidegeskedtem, és őszintén megvallva nem vártam a találkozást. Féltem, hogy annyira visszahúzódó lesz, hogy a matekon, és az etikán kívül nem lehet vele semmiről sem beszélni.
- Menjünk. - intett nekem Adam.
- Nem lehet, meg kell várnom a bátyád. - mosolyodtam el kicsit, hogy nyugodtságot tükrözzek, ami egyáltalán nem volt igaz rám.
- Te meg David? - kerekedtek el a szemei - Hogy csábítottad el? - nevetett hülyén.
- Sehogy. Erre elegendő volt Mr. Andrew "bája" is - mondtam neki kelletlenül, mire belőle, és Alexából is kitört a röhögés.
Ahogy kilépett a kémiateremből az említett, elpakolta a cuccait, majd dünnyögve felém irányította magát. Az arckifejezése nem változott, sőt, még rosszabbodott is.
Elővettem a kis tükröm, de most is úgy néztem ki, mint mindig, úgyhogy nem tudom, mi nem tetszett neki annyira...
- Mehetünk? - nézett rám kelletlenül.
- Igen. Anyuék mindjárt itt vannak - néztem az órámra.
10 perc, majd 20.
- Nem tudom hol vannak már - dünnyögtem.
- Őőő.. Motorral jöttem - mutatott a járgányára.
- Gyere már - húzta a száját féloldalas mosolyra, majd megfogta a kezemet.
Olyan selymes, és szívmelengető volt.
Csak elmosolyodtam, aztán a motorjára ültem.
Hátrakulcsoltam a kezemet, és vártam, hogy elinduljunk. De nem tettük.
Hátranézett rám, és elnevette magát.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? - nézett rám, még mindig nevetve.
- Mit? - ráztam meg a vállam.
Csak megfogta a kezemet, és a csípője köré helyezte.
- Erősen, nem vagyok olyan lassú - kacsintott, majd legalább 120-szal hajtani kezdett.
Én természetesen követtem az utasításait, több okból kifolyólag.
Amikor odaértünk a házunk elé, furcsán meredtem rá.
- Te.. Honnan tudod, hogy hol lakok?
Csak megrázta a vállát, és leszállt a motorról. Oké, David, oké.
Bevezettem volna a házba, ahol pechemre senki sem volt, és mivel a kulcsomat nem vittem magammal, mondván anyuék értünk jönnek.
- Hát, úgy látszik ma nem tudunk együtt tanulni. - mondtam neki, mire bólintott.
- Akkor megyek is.. - köhintett egyet, majd visszavette a dzsekijét, és felült a motorjára.
Ahogy elszáguldott, elgondolkodtam.
Mégis, mit csináltam rosszul?
- Anyu, kérlek, siess! - intettem neki, mert már agyamra ment, hogy a 6. szendvicsemet készíti, amikor simán elég lett volna 2, úgysem fér belém sok ennivaló.
- Oké kincsem, de ha a kis barátaid is szeretnének majd enni, akkor legyél udvarias! - intett nekem, mire elmosolyodtam egy kissé. "Anyák".
- Természetesen anyu, udvarias leszek. - intettem rá semmitmondóan, majd Zoera néztem.
- Elkísérsz végre? - kérleltem.
- Dehogy. Sznobszag - öklendezett, illusztrálva, hogy milyen szörnyű a Yale.
- Veszekedő testvérpár. Ezt videóra kell vennem - viccelődött(?) apám, aztán rájöttem, hogy mégsem. Elővett egy kamerát, és próbált elkapni akár egy hisztérikus pillanatot, ahol tépjük egymás haját, példának okáért.
De nem tettük. Ő felviharzott a világába, én pedig a vállamra véve a táskát, indultam ki az ajtón.
- Hékás, várd meg az apád! - mondta apa, aztán mintha, éppen most nézett volna Star Wars-ot, közbeszólt - Muhahahaha, én vagyok az apád! Utasítalak, hogy várj meg! - intett nekem komolyságot sugározva.
- Apu, ezt ne erőltesd - kacsintottam rá, majd visszafordulva elraktam a májkrémes szendvicseim sokaságát, és kiléptem az ajtón, anyuékkal a nyomomban.
Útközben végig az ablakon bámultam kifele, és néztem a lehulló, gyönyörű alakzatba helyezkedő hópelyheket.
Ábrándjaimból az zökkentett ki, hogy apu rám nyitotta a kocsiajtót. Ahogy a hideg, jeges szél az arcomba csapott, azonnal összeremegtem.
Ahogy viszont megláttam Adamot, (a most már hivatalosbeli legjobb barátomat) minden fagyásszéli állapotom alábbhagyott.
- Szia - köszönt nekem nyugodtan.
- Szia - mosolyodtam rá kedvesen, azt hiszem.
Besétáltunk a meleg helységbe, ahol fel kellett mutatnom a kártyám, majd felmehettünk a 2. emeleten található termünkbe.
55. terem. Azt hiszem, átok ide járni.
Nick halálra röhögtetett mindenkit azzal, hogy a 20 mm-es(? nem értek ezekhez a kütyükhöz) fültágítóját beledugta az orrába. Nos, sosem mondtam, hogy gusztusos osztályom van.
Hayley, és Emily éppen kicsiccsentették magukat, én pedig Alexa és Adam mellett ülve ettem a májkrémes szendvicsemet, miközben átolvastam a leckét.
- Túl sokat tanulsz - nézett kerek szemekkel rám Lexi.
- Csak átolvasom. - kacsintottam rá.
- Jelentéktelen - értett egyet Adam is Lexivel.
- Hol van a bátyád, Ad? - kérdeztem tőle "kicsit" sem feltűnően.
- Valószínű, hogy késik. Most, és mint mindig. - szorította kissé ökölbe a kezét.
- Mi a baj? - néztem rá kérdőn.
- Semmi.
Csak megforgattam a szememet, és becsuktam a könyvemet.
Az irodalom Mr. Andrewal nem a legrosszabb óra volt, sőt, mi több, még szerettem is.
David éppen akkor lépett be a terembe, amikor feleltem. Mr. Andrew győzedelmes mosolyra húzta a száját, és a szeme köztem, és Dave között járt. A tenyerem ettől teljesen megizzadt, és köpni nyelni nem tudtam. A tanár leültetett egy 5-el, aminek örültem, annak ellenére, hogy a végén már csak dadogni tudtam.
- Katy, szeretném, ha Davvel együtt az óra után kicsit beszélgethetnénk. - nézett rám mosolyogva a tanár, amire még jobban megijedtem.
- Sietnem kell kémiára - húzta el a száját, afféle "nem érdekel, de azért megyek" fejet vágva David.
- Ami azt illeti, nekem pedig dupla angolra - tettem hozzá, hogy ne legyen olyan kínos. Kissé megbántott.
- Nem, maradtok. - intett nekünk, hogy innen sehova.
Na, erre a beszélgetésre kíváncsi leszek.
Az óra végéig remegő kézzel ültem a padba, és próbáltam koncentrálni. A jegyzetem, amit a füzetbe kellett volna írnom, enyhén szólva lett borzalmas az előzőekhez képest.
Amikor azonban vége lett a 45 percnek, emberei viselkedésen kívüli tevékenységet tanúsítottam. Ez annyit jelentett, hogy konkrétan folyt rólam a víz.
- Katherina, ha megkérhetlek - nézett jelentőségteljesen a szemembe - Segíts Davidnak felzárkózni. Ma, vagy holnap, amikor jó nektek, ahol jó nektek. Nekem teljesen mindegy, de ha nem javít, akkor el kell tanácsolnunk. Remélem, hogy sikerül a küldetés, annak ellenére, hogy nem igazán álltok közeli kapcsolatban - vette észre a tanár is azt a feszültséget, ami köztünk volt. De jó.
Én csak bólintottam egy aprót, majd Alexához mentem, amikor David visszarántott.
- Khm - köhintett egyet - Mikor érsz rá? - nézett bele a szemeibe,
- Most - bámultam el, mire egy kissé mintha elmosolyodott volna. Mire feleszméltem, teljesen elöntött a pír.
- Vagyis.. M-ma - dadogtam.
- Oké. - változott át az arckifejezése morcosra, ismét - Akkor ma.
- Alexa, dilemma, S.O.S, vagy nem tudom mivel kifejezni, amit most érzek - borultam szegény lány nyakába.
- David már a középiskolába is ilyen volt. Őt egy lány sem fogta meg, és lehet van egyfajta David-dilemmád, azért remélem, hogy neked összejön. - ölelt szorosan magához, ami most rettentő jól esett.
Az elmúlt 3 órámat végigidegeskedtem, és őszintén megvallva nem vártam a találkozást. Féltem, hogy annyira visszahúzódó lesz, hogy a matekon, és az etikán kívül nem lehet vele semmiről sem beszélni.
- Menjünk. - intett nekem Adam.
- Nem lehet, meg kell várnom a bátyád. - mosolyodtam el kicsit, hogy nyugodtságot tükrözzek, ami egyáltalán nem volt igaz rám.
- Te meg David? - kerekedtek el a szemei - Hogy csábítottad el? - nevetett hülyén.
- Sehogy. Erre elegendő volt Mr. Andrew "bája" is - mondtam neki kelletlenül, mire belőle, és Alexából is kitört a röhögés.
Ahogy kilépett a kémiateremből az említett, elpakolta a cuccait, majd dünnyögve felém irányította magát. Az arckifejezése nem változott, sőt, még rosszabbodott is.
Elővettem a kis tükröm, de most is úgy néztem ki, mint mindig, úgyhogy nem tudom, mi nem tetszett neki annyira...
- Mehetünk? - nézett rám kelletlenül.
- Igen. Anyuék mindjárt itt vannak - néztem az órámra.
10 perc, majd 20.
- Nem tudom hol vannak már - dünnyögtem.
- Őőő.. Motorral jöttem - mutatott a járgányára.
- Gyere már - húzta a száját féloldalas mosolyra, majd megfogta a kezemet.
Olyan selymes, és szívmelengető volt.
Csak elmosolyodtam, aztán a motorjára ültem.
Hátrakulcsoltam a kezemet, és vártam, hogy elinduljunk. De nem tettük.
Hátranézett rám, és elnevette magát.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? - nézett rám, még mindig nevetve.
- Mit? - ráztam meg a vállam.
Csak megfogta a kezemet, és a csípője köré helyezte.
- Erősen, nem vagyok olyan lassú - kacsintott, majd legalább 120-szal hajtani kezdett.
Én természetesen követtem az utasításait, több okból kifolyólag.
Amikor odaértünk a házunk elé, furcsán meredtem rá.
- Te.. Honnan tudod, hogy hol lakok?
Csak megrázta a vállát, és leszállt a motorról. Oké, David, oké.
Bevezettem volna a házba, ahol pechemre senki sem volt, és mivel a kulcsomat nem vittem magammal, mondván anyuék értünk jönnek.
- Hát, úgy látszik ma nem tudunk együtt tanulni. - mondtam neki, mire bólintott.
- Akkor megyek is.. - köhintett egyet, majd visszavette a dzsekijét, és felült a motorjára.
Ahogy elszáguldott, elgondolkodtam.
Mégis, mit csináltam rosszul?
2012. november 25., vasárnap
2. rész - Az első nap
A reggelemet az új órám csörgése szakította félbe. Anyámék szerint fontos, hogy ne a régi, ócska telefonom csörgése szakítsa félbe a reggelemet, hanem ez a diszkrét kütyü.
Nekem aztán tök mindegy, hogy mire kelek, ha a Yale tanulójának mondhatom magam.
Bár, a korán kelés híve sosem voltam - nem is szeretek ilyenkor felkelni - De a tudat, hogy egy álom válik valóra számomra; rögtön felébreszt.
- Komolyan, Katherine. Ez szörnyű. Inkább vegyél fel egy farmert, meg egy laza pólót - csörtetett be Zoe, és utasítgatott kénye-kedve szerint.
Az öltözékem egy blúzból, és egy igen márkás szövetnadrágból állt.
- Szerintem tökéletesen megfelel az alkalomnak. Jó benyomást kell keltenem - mondtam neki nyájasan, majd kiviharoztam a szobából.
A hajamat kontyba fogtam, majd a tükör elé meredtem.
- Ez teljességgel szörnyű - állt meg mellettem - a már piócaként követő - Zoe, és fejét rázva jelezte, hogy borzasztó vagyok - Mint egy titkárnő.
- Köszi a biztatást, majd én is így állok hozzá, amikor egyetemre mész! - fenyegettem őt, - lássuk be - nem éppen ijesztő módon.
- Eszem ágában sincs egyetemre menni. A sok pihent agyú sznob ember közé, akiknek az jelenti a világot, hogy matekból 5,0-re álljanak. Egyszerűen szörnyűnek tartom, hogy még az emberi lények törődésével sem foglalkoznak. Hahó, vegyetek magatoknak életet! - mesélte el nekem hosszasan a szónoklatát, drága édes húgocskám.
Szerintem nem így van.
Attól függetlenül, hogy a tanulást jócskán előtérbe helyezem az életkivitelemben, az nem azt jelenti, hogy nincs életem. Sőt, tulajdonképpen azt, hogy eltervezem milyen is lesz majd.
És, hogy az unokáimnak is büszkén mesélhessek a múltamról.
Nem követtem el hibákat, ön - és környezettudatos voltam, és segítőkész.
Sosem hoztak lázba a bulik, a pasizás, és a többi önbutító folyamatok.
Úgy éreztem, hogy az élet azt jelenti, ha az ember semmilyen hibát nem követ el - ha makulátlan élete van.
A lépcsőn levánszorogva - egy füzettel és egy tollal a kezemben - amit arra szántam, hogy jegyzeteljek - kicsit komás fejjel vártam, hogy anya elkészítse a reggelimet.
- Úgy nézel ki, mint egy titkárnő - nevetett rajtam apa, ezzel Zoe elméletét erősítve.
- Nem vicces - mondtam neki gúnyosan.
- De az - erősítette meg anya is, majd dühömben a szobába rohanva öltöztem át.
Egy farmernadrág, egy egyszerű, kék póló, kiengedett haj, - és egy kis smink.
- Így megteszi? - mentem le a lépcsőn, mire mindhárman bólogattak.
- De ha kirúgnak, a ti hibátok! - förmedtem rájuk.
- Azért csak nem rúgnak ki, mert nem vagy sznob - kacsintott Zoe, majd felcsörtetett az emeletre.
Sosem kedvelte a jeles tanulókat.
- Anyu, hagyd, majd megcsinálom én - kapkodtam - Már 6:45 van, és még sehol sem tartunk - téptem a hajam.
- Kicsim, 7:45-re kell bent lenni - nyugtatgatott apa.
- Ez az! El fogunk késni! - kiabáltam már teljesen kikelve saját magamból.
- 10 perc az út. - ragadt át az idegességem anyára is, és kapkodva becsomagolta a kajámat, és az üdítőmet.
- Mehetünk - szedte össze anyu a telefonját, és a teletömött táskáját.
- Zsír - csapta össze apu a tenyerét, afféle "lehet, hogy én hülye vagyok, de a lányom az én nevemen jár főiskolára" fejjel.
- Zoe, gyere! - kiabált az emeltre apa.
- Nincs kedvem sznobszagot érezni - mondta fintorogva.
- Haha.
Beültünk a kocsiba, és villámgyorsasággal hajtottunk. Nem tudom hogy mért, hiszen még csak 7:00 volt.
Valószínű, hogy miattam siettek ennyire.
Vagy csak először akartak találkozni a dékánúrral, hogy bemutathassák saját magukat.
Ez van, ha a szülők túlságosan is arra törekedjenek, hogy ha már nekik nem, de a gyereküknek makulátlan, és tökéletes életük legyen.
- Jaj, dékánúr, üdvözlöm! - rázott erősen kezet anyu az úrral, és mosolyogva bólogatott minden szavára.
Én csak ott álltam, mintha mindehhez semmi közöm nem lenne. Na de hahó! Ez rólam szól, nem?!
Apu is helyeselt, és próbált tudálékos lenni, de neki ez nem megy.
- Na jó, bemehetnék? - ráztam idegesen a térdemet.
- Természetesen - simított végig a bácsi a hátamon, aki a portánál állt - Kapsz egy személyigazolvány-féleséget, amit minden reggel fel kell majd mutatnod - ez bizonyítja, hogy a Yale tanulója vagy.
Ahogy kimondta ezt a szót, elöntött a boldogság. Most már minden tökéletes lesz - nyugtatgattam magam.
Belépve az ajtón csodálatos látvány tárult elém.
Zenei könyvtár, ami akkora volt, mint körülbelül a mi házunk.
Tanulószoba, uszoda, könyvtár, és annyiféle terem, ahányig elszámolni sem tudok.
Az én osztályom az 55. tanteremben kapott helyet.
Az osztály létszáma 18 - kevesen vagyunk.
Természetesen meglepett, így utánanéztem, hány elsős osztály van ebben a iskolában.
A 16 meg végképp meglepett, ugyanis ennyi 'kicsit' még sosem láttam egy helyen.
Beléptem az aranyozott szegélyű terembe, és 6 diákkal találtam szembe magamat.
Ők gondolom a "koránkelek, hamar itt leszek, hátha megjegyez a dékán" hívei, úgy, mint a szüleim.
Na, ez a ciki.
A névtáblák alapján hamar elkezdtem tanulni a neveket.
Elolvastam a névsort, majd ellenőriztem, hogy az ittlévők közül ki kicsoda, és nyugodtan ültem le egy helyre.
1. Alexa Normans
2. Adam Hakken
3. Benjamin Dobman
4. Boner Williams
5. Charlie Smith
6. David Hakken
7. Edward Styles
8. Emily Backon
9. Greg James
10. Hayley Ilaay
11. Jake Ryan
12. Katherine Meyer
13. Luke Romaan
14. Mason Lockwood
15. Nick Jones
16. Niall Zeed
17. Tom Buffers
18. Sad Feld
Négy lány, és tizennégy fiú. Komoly létszám, az is biztos. Nem tudom, hogy fogok kijönni a többiekkel, de látom, hogy van egy Hayley, tehát őt könnyen megjegyzem majd. És, ha nem vagyok nagyon rosszul látó, akkor lesz egy ikerpáros is: Adam Hakken, és David Hakken.
Hát, remélem nem hasonlítanak majd nagyon, mert kínos lenne úgy odamenni egyikőjükhöz, hogy a másik nevét említem.
Huh, a gondolattól is verejtékezni kezdtem; Lennék ekkora balfék.
A helyemen ülve vártam az osztályfőnökünket, és köröm rágva figyeltem arra, hogy senkinek sem legyek unszimpatikus;
Mint egy jól nevelt lány: Egyenes hát, halvány mosoly, és szép kisugárzás.
Lehet, hogy nem is állt olyan rosszul, ugyanis odajött hozzám egy lány.
- Szia, én Alexa Normans vagyok - nyújtotta a kezét, amit meg is ráztam.
- Katherine Meyer - mosolyodtam el.
- Hova valósi vagy? - mosolygott ő is, teljesen barátságosan.
- Brooklynból jöttem. És te? - érdeklődtem.
- Én is - dobódott fel - Akkor, majd ha kell a segítség valamiben, szívesen fordulhatsz hozzám - kacsintott egyet, majd leült a helyére, látva, hogy a tanár belépett a terembe.
- Sziasztok gyerekek! - csapta össze mosolyogva a tenyerét.
Őszintén szólva, nagyon szimpatikus volt.
- Kezdjük azzal, hogy: Mindenki jelen van? - kérdezte magától, majd hunyorítva számolni kezdett - Ez csak 16. Adam és David Hakken hol van? - nézett ránk mit sem sejtően.
- Há, kéne tudnunk? - nézett körbe Nick, majd mindenki felnevetett.
- Illedelmesebben - rázta meg a mutatóujját Nick felé az osztályfőnökünk.
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Adam, és David, azt hiszem.
Hajuk lezserül összekószálva, illatuk lágyan simogatta a termet, és ingük félig szétgombolva, hanyagul feküdt rajtuk.
Én csak idiótán forgattam össze-vissza a szemeimet, és semmit sem tudtam szólni.
Nem tudtam, hogy miért éreztem a hasamban valami furát, de az okát nem is szerettem volna tudni, így inkább a jegyzetfüzetembe merülve írtam azt, amit a tanár diktált, miután jól leszidta a srácokat.
Ők csak bólintottak egyet, majd helyet foglaltak. Volna, ha lett volna.
Mivel a padok három személyesek voltak, és pechemre mellettem nem ült senki sem, így a tanár ordítva leültette őket mellém.
- Persze csak, ha nem bánod, Katy? - mosolygott Mr. Janes, az osztályfőnök.
- Ne-nem bán-no-nom. - dadogtam, teljesen zavarba jőve.
- Oldalra nézve láttam, ahogy az egyik srác, - azt hiszem Adam - elmosolyodik, és írni kezd.
Én csak előre meredve próbáltam rájönni, hogy mit is jelent az, ha remegnek a lábaim, és azt érzem a legjobbnak, ha most nyomban elhagyom a termet, hogy ne kelljen éreznem ezt az egész testemen keresztül irányító "valamit".
- Honnan jöttél? - kérdezte suttogva a srác, aki feltehetőleg Adam volt.
- Brooklyn - mondtam kicsit kipirulva.
Erre elmosolyodott.
- Nem kell zavarban lenned - nézett rám.
- Nem vagyok zavarban - pásztáztam a földet.
- De, abban vagy - jelentette ki Adam.
- Csak szeretnék figyelni - közöltem.
- Én ebben nem akadályozlak meg. - kacsintott.
- Hát persze, hogy nem. - hagytam rá.
Azonban nem tudtam elkerülni azt a rideg nézést, amit a másik srác tanúsított felém.
- Ő mindig ilyen, hagyd rá - mondta még mindig suttogva Adam, mikor látta, hogy elég idegesítően nézem David-ot.
- Remek - dünnyögtem egyet.
A kicsöngetésnél csak annyit láttam, ahogy kirohan a teremből. Még én éreztem magam ezért kellemetlenül.
Adam mindvégig illedelmesen megvárt, és azt hiszem tök jól összebarátkoztam vele.
- Holnap kémia az első óra. Egy teremben leszünk. - célzott nekem.
- Ülök melléd - mosolyodtam el halványan, majd elköszönésképpen intettem neki, amikor láttam a dudáló autót az iskola előtt.
Beszálltam a kocsiba, és valahol legbelül levakarhatatlan mosoly ült bennem. Azonban a másik felemet rágta az ideg: Miért ilyen rideg David?
- Na, milyen volt az első nap? - zökkentett ki a gondolataimból anya.
- Jó. - zártam le ennyivel a témát.
- Bővebben? Sok volt a sznob? - kérdezősködött Zoe, a rettentő nagy poénját ki nem hagyva.
- Nem, nem voltam sznobok - vetettem rá jelentőségteljes pillantást - Sőt, annál inkább több kedves emberrel találtam szemben magam. Mr. Janes, az osztályfőnök nagyon kedves. És megismertem egy ikerpárt is, na meg Alexát, aki szintén Brooklynban lakik, és megígérte, hogyha segítség kell nekem, szívesen segít - meséltem büszkén.
- Jaj, ez nagyon édes. Akkor lesznek kis barátaid is - ujjongott anyu, mire Zoe, apu, és én is megforgattuk a szemünket.
- És, hogy hívják a csajokat? - kérdezte apu kíváncsian.
- Milyen csajokat? Még csak Alexával lettem jóba. - értetlenkedtem.
- Hát, az ikerpárról beszélek. - értetlenkedett ő is.
- Ja. Ők fiúk. David, és Adam. Adam nagyon kedves velem, amíg David feleannyira sem. Kicsit frusztráló. - mondtam nekik panaszkodva, mire felhúzták a szemöldöküket.
- Most meg mi van?!
- Kicsim, azt mondod, hogy fiú barátaid vannak? - tátotta nagyra anyu a száját.
- Pontosabban egy, igen. - helyesbítettem, és nem értettem, ebben mi az ennyire rejtélyes.
A témát lezártam ennyivel, majd az iskola szabályairól beszélgettünk.
Azon kaptam magam, hogy otthon vagyok, és hulla fáradtan meredek az ágyamra.
Gyorsan végiggondoltam, hogy mi is lesz a dolgom holnap, majd megmosakodtam, és befeküdtem az ágyamba.
Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy miért éreztem azt, amit éreztem.
Elméleteim voltak, de biztos tényem nem.
Meglátjuk, hogy mit hoz a holnap.
Nekem aztán tök mindegy, hogy mire kelek, ha a Yale tanulójának mondhatom magam.
Bár, a korán kelés híve sosem voltam - nem is szeretek ilyenkor felkelni - De a tudat, hogy egy álom válik valóra számomra; rögtön felébreszt.
- Komolyan, Katherine. Ez szörnyű. Inkább vegyél fel egy farmert, meg egy laza pólót - csörtetett be Zoe, és utasítgatott kénye-kedve szerint.
Az öltözékem egy blúzból, és egy igen márkás szövetnadrágból állt.
- Szerintem tökéletesen megfelel az alkalomnak. Jó benyomást kell keltenem - mondtam neki nyájasan, majd kiviharoztam a szobából.
A hajamat kontyba fogtam, majd a tükör elé meredtem.
- Ez teljességgel szörnyű - állt meg mellettem - a már piócaként követő - Zoe, és fejét rázva jelezte, hogy borzasztó vagyok - Mint egy titkárnő.
- Köszi a biztatást, majd én is így állok hozzá, amikor egyetemre mész! - fenyegettem őt, - lássuk be - nem éppen ijesztő módon.
- Eszem ágában sincs egyetemre menni. A sok pihent agyú sznob ember közé, akiknek az jelenti a világot, hogy matekból 5,0-re álljanak. Egyszerűen szörnyűnek tartom, hogy még az emberi lények törődésével sem foglalkoznak. Hahó, vegyetek magatoknak életet! - mesélte el nekem hosszasan a szónoklatát, drága édes húgocskám.
Szerintem nem így van.
Attól függetlenül, hogy a tanulást jócskán előtérbe helyezem az életkivitelemben, az nem azt jelenti, hogy nincs életem. Sőt, tulajdonképpen azt, hogy eltervezem milyen is lesz majd.
És, hogy az unokáimnak is büszkén mesélhessek a múltamról.
Nem követtem el hibákat, ön - és környezettudatos voltam, és segítőkész.
Sosem hoztak lázba a bulik, a pasizás, és a többi önbutító folyamatok.
Úgy éreztem, hogy az élet azt jelenti, ha az ember semmilyen hibát nem követ el - ha makulátlan élete van.
A lépcsőn levánszorogva - egy füzettel és egy tollal a kezemben - amit arra szántam, hogy jegyzeteljek - kicsit komás fejjel vártam, hogy anya elkészítse a reggelimet.
- Úgy nézel ki, mint egy titkárnő - nevetett rajtam apa, ezzel Zoe elméletét erősítve.
- Nem vicces - mondtam neki gúnyosan.
- De az - erősítette meg anya is, majd dühömben a szobába rohanva öltöztem át.
Egy farmernadrág, egy egyszerű, kék póló, kiengedett haj, - és egy kis smink.
- Így megteszi? - mentem le a lépcsőn, mire mindhárman bólogattak.
- De ha kirúgnak, a ti hibátok! - förmedtem rájuk.
- Azért csak nem rúgnak ki, mert nem vagy sznob - kacsintott Zoe, majd felcsörtetett az emeletre.
Sosem kedvelte a jeles tanulókat.
- Anyu, hagyd, majd megcsinálom én - kapkodtam - Már 6:45 van, és még sehol sem tartunk - téptem a hajam.
- Kicsim, 7:45-re kell bent lenni - nyugtatgatott apa.
- Ez az! El fogunk késni! - kiabáltam már teljesen kikelve saját magamból.
- 10 perc az út. - ragadt át az idegességem anyára is, és kapkodva becsomagolta a kajámat, és az üdítőmet.
- Mehetünk - szedte össze anyu a telefonját, és a teletömött táskáját.
- Zsír - csapta össze apu a tenyerét, afféle "lehet, hogy én hülye vagyok, de a lányom az én nevemen jár főiskolára" fejjel.
- Zoe, gyere! - kiabált az emeltre apa.
- Nincs kedvem sznobszagot érezni - mondta fintorogva.
- Haha.
Beültünk a kocsiba, és villámgyorsasággal hajtottunk. Nem tudom hogy mért, hiszen még csak 7:00 volt.
Valószínű, hogy miattam siettek ennyire.
Vagy csak először akartak találkozni a dékánúrral, hogy bemutathassák saját magukat.
Ez van, ha a szülők túlságosan is arra törekedjenek, hogy ha már nekik nem, de a gyereküknek makulátlan, és tökéletes életük legyen.
- Jaj, dékánúr, üdvözlöm! - rázott erősen kezet anyu az úrral, és mosolyogva bólogatott minden szavára.
Én csak ott álltam, mintha mindehhez semmi közöm nem lenne. Na de hahó! Ez rólam szól, nem?!
Apu is helyeselt, és próbált tudálékos lenni, de neki ez nem megy.
- Na jó, bemehetnék? - ráztam idegesen a térdemet.
- Természetesen - simított végig a bácsi a hátamon, aki a portánál állt - Kapsz egy személyigazolvány-féleséget, amit minden reggel fel kell majd mutatnod - ez bizonyítja, hogy a Yale tanulója vagy.
Ahogy kimondta ezt a szót, elöntött a boldogság. Most már minden tökéletes lesz - nyugtatgattam magam.
Belépve az ajtón csodálatos látvány tárult elém.
Zenei könyvtár, ami akkora volt, mint körülbelül a mi házunk.
Tanulószoba, uszoda, könyvtár, és annyiféle terem, ahányig elszámolni sem tudok.
Az én osztályom az 55. tanteremben kapott helyet.
Az osztály létszáma 18 - kevesen vagyunk.
Természetesen meglepett, így utánanéztem, hány elsős osztály van ebben a iskolában.
A 16 meg végképp meglepett, ugyanis ennyi 'kicsit' még sosem láttam egy helyen.
Beléptem az aranyozott szegélyű terembe, és 6 diákkal találtam szembe magamat.
Ők gondolom a "koránkelek, hamar itt leszek, hátha megjegyez a dékán" hívei, úgy, mint a szüleim.
Na, ez a ciki.
A névtáblák alapján hamar elkezdtem tanulni a neveket.
Elolvastam a névsort, majd ellenőriztem, hogy az ittlévők közül ki kicsoda, és nyugodtan ültem le egy helyre.
1. Alexa Normans
2. Adam Hakken
3. Benjamin Dobman
4. Boner Williams
5. Charlie Smith
6. David Hakken
7. Edward Styles
8. Emily Backon
9. Greg James
10. Hayley Ilaay
11. Jake Ryan
12. Katherine Meyer
13. Luke Romaan
14. Mason Lockwood
15. Nick Jones
16. Niall Zeed
17. Tom Buffers
18. Sad Feld
Négy lány, és tizennégy fiú. Komoly létszám, az is biztos. Nem tudom, hogy fogok kijönni a többiekkel, de látom, hogy van egy Hayley, tehát őt könnyen megjegyzem majd. És, ha nem vagyok nagyon rosszul látó, akkor lesz egy ikerpáros is: Adam Hakken, és David Hakken.
Hát, remélem nem hasonlítanak majd nagyon, mert kínos lenne úgy odamenni egyikőjükhöz, hogy a másik nevét említem.
Huh, a gondolattól is verejtékezni kezdtem; Lennék ekkora balfék.
A helyemen ülve vártam az osztályfőnökünket, és köröm rágva figyeltem arra, hogy senkinek sem legyek unszimpatikus;
Mint egy jól nevelt lány: Egyenes hát, halvány mosoly, és szép kisugárzás.
Lehet, hogy nem is állt olyan rosszul, ugyanis odajött hozzám egy lány.
- Szia, én Alexa Normans vagyok - nyújtotta a kezét, amit meg is ráztam.
- Katherine Meyer - mosolyodtam el.
- Hova valósi vagy? - mosolygott ő is, teljesen barátságosan.
- Brooklynból jöttem. És te? - érdeklődtem.
- Én is - dobódott fel - Akkor, majd ha kell a segítség valamiben, szívesen fordulhatsz hozzám - kacsintott egyet, majd leült a helyére, látva, hogy a tanár belépett a terembe.
- Sziasztok gyerekek! - csapta össze mosolyogva a tenyerét.
Őszintén szólva, nagyon szimpatikus volt.
- Kezdjük azzal, hogy: Mindenki jelen van? - kérdezte magától, majd hunyorítva számolni kezdett - Ez csak 16. Adam és David Hakken hol van? - nézett ránk mit sem sejtően.
- Há, kéne tudnunk? - nézett körbe Nick, majd mindenki felnevetett.
- Illedelmesebben - rázta meg a mutatóujját Nick felé az osztályfőnökünk.
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Adam, és David, azt hiszem.
Hajuk lezserül összekószálva, illatuk lágyan simogatta a termet, és ingük félig szétgombolva, hanyagul feküdt rajtuk.
Én csak idiótán forgattam össze-vissza a szemeimet, és semmit sem tudtam szólni.
Nem tudtam, hogy miért éreztem a hasamban valami furát, de az okát nem is szerettem volna tudni, így inkább a jegyzetfüzetembe merülve írtam azt, amit a tanár diktált, miután jól leszidta a srácokat.
Ők csak bólintottak egyet, majd helyet foglaltak. Volna, ha lett volna.
Mivel a padok három személyesek voltak, és pechemre mellettem nem ült senki sem, így a tanár ordítva leültette őket mellém.
- Persze csak, ha nem bánod, Katy? - mosolygott Mr. Janes, az osztályfőnök.
- Ne-nem bán-no-nom. - dadogtam, teljesen zavarba jőve.
- Oldalra nézve láttam, ahogy az egyik srác, - azt hiszem Adam - elmosolyodik, és írni kezd.
Én csak előre meredve próbáltam rájönni, hogy mit is jelent az, ha remegnek a lábaim, és azt érzem a legjobbnak, ha most nyomban elhagyom a termet, hogy ne kelljen éreznem ezt az egész testemen keresztül irányító "valamit".
- Honnan jöttél? - kérdezte suttogva a srác, aki feltehetőleg Adam volt.
- Brooklyn - mondtam kicsit kipirulva.
Erre elmosolyodott.
- Nem kell zavarban lenned - nézett rám.
- Nem vagyok zavarban - pásztáztam a földet.
- De, abban vagy - jelentette ki Adam.
- Csak szeretnék figyelni - közöltem.
- Én ebben nem akadályozlak meg. - kacsintott.
- Hát persze, hogy nem. - hagytam rá.
Azonban nem tudtam elkerülni azt a rideg nézést, amit a másik srác tanúsított felém.
- Ő mindig ilyen, hagyd rá - mondta még mindig suttogva Adam, mikor látta, hogy elég idegesítően nézem David-ot.
- Remek - dünnyögtem egyet.
A kicsöngetésnél csak annyit láttam, ahogy kirohan a teremből. Még én éreztem magam ezért kellemetlenül.
Adam mindvégig illedelmesen megvárt, és azt hiszem tök jól összebarátkoztam vele.
- Holnap kémia az első óra. Egy teremben leszünk. - célzott nekem.
- Ülök melléd - mosolyodtam el halványan, majd elköszönésképpen intettem neki, amikor láttam a dudáló autót az iskola előtt.
Beszálltam a kocsiba, és valahol legbelül levakarhatatlan mosoly ült bennem. Azonban a másik felemet rágta az ideg: Miért ilyen rideg David?
- Na, milyen volt az első nap? - zökkentett ki a gondolataimból anya.
- Jó. - zártam le ennyivel a témát.
- Bővebben? Sok volt a sznob? - kérdezősködött Zoe, a rettentő nagy poénját ki nem hagyva.
- Nem, nem voltam sznobok - vetettem rá jelentőségteljes pillantást - Sőt, annál inkább több kedves emberrel találtam szemben magam. Mr. Janes, az osztályfőnök nagyon kedves. És megismertem egy ikerpárt is, na meg Alexát, aki szintén Brooklynban lakik, és megígérte, hogyha segítség kell nekem, szívesen segít - meséltem büszkén.
- Jaj, ez nagyon édes. Akkor lesznek kis barátaid is - ujjongott anyu, mire Zoe, apu, és én is megforgattuk a szemünket.
- És, hogy hívják a csajokat? - kérdezte apu kíváncsian.
- Milyen csajokat? Még csak Alexával lettem jóba. - értetlenkedtem.
- Hát, az ikerpárról beszélek. - értetlenkedett ő is.
- Ja. Ők fiúk. David, és Adam. Adam nagyon kedves velem, amíg David feleannyira sem. Kicsit frusztráló. - mondtam nekik panaszkodva, mire felhúzták a szemöldöküket.
- Most meg mi van?!
- Kicsim, azt mondod, hogy fiú barátaid vannak? - tátotta nagyra anyu a száját.
- Pontosabban egy, igen. - helyesbítettem, és nem értettem, ebben mi az ennyire rejtélyes.
A témát lezártam ennyivel, majd az iskola szabályairól beszélgettünk.
Azon kaptam magam, hogy otthon vagyok, és hulla fáradtan meredek az ágyamra.
Gyorsan végiggondoltam, hogy mi is lesz a dolgom holnap, majd megmosakodtam, és befeküdtem az ágyamba.
Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy miért éreztem azt, amit éreztem.
Elméleteim voltak, de biztos tényem nem.
Meglátjuk, hogy mit hoz a holnap.
2012. november 22., csütörtök
1. rész - Mosoly, és fájdalom
- Katherina! Hé, Katy! - ordibált nekem kezét lengetve előttem Zoe.
- Mi van már? - idegbajoskodtam.
- Megérkezett a felvételilapod, vagy mi a franc! - ugrált örömébe, illusztrálva, hogy tényleg érdekli őt a jövőm.
Lassan, izzadt homlokkal, és remegő kézzel kezdtem tépegetni a lapot. Annyira koncentráltam arra, hogy még a borítéknak se legyen baja, hogy időközben elvágtam az ujjamat.
- Na az ügyes - csattogtatta a tollát türelmetlenül, a mellettem álló Zoe, aki figyelte szerencsétlenkedésem kellős közepét: Immár véres ujjal ügyetlenkedtem, próbálva kinyitni úgy a papírt, hogy az ne legyen koszos.
Egy álom. A jövőm feküdt abban a papírlapban. Minden abba volt, amit elképzeltem az életemről;
Felvesznek a fősulira, ahova jutni szeretnék. New Haven-ben élhetek, és magammal viszem Hayley-t, a legjobb barátnőmet.
Igaz, sosem tartozott a legjobb tanulók közé, de az én kedvemért annyira megerőltette magát, hogy a felvételiben tökéletesen teljesített.
Vártam.
Féltem, hogy nem válik valóra az, amire 9 éves korom óta készülök. Féltem, hogy amit eddig véghezvittem, most kárba megy.
Most, hogy kinyitottam a lapot elkerekedtek a szemeim.
Elolvastam, hogy mi állt benne.
Mrs. Meyer! Maga bekerült iskolánk tanulói közé, ezennel hivatalosan is a Yale tanulója lett. Gratulálunk a szorgalmáért, és a sikerek elérésében sok szerencsét kívánunk. Jó tanulást, és kívánjuk, hogy minél előbb illeszkedjen be iskolánk hagyományai közé!
Üdvözlettel: A Yale igazgatósága
Danielle Jackson
Nos, a boldogság végigfutott a hátamon is. Drága kishúgom, Zoe, azonban ennyire nem örült. Mindig ellenem volt, és mindig úgy érezte, hogy a tanulás az életem rovására megy. Hogy nem lesznek sosem barátaim, és hogy akik vannak, majd elhagynak egyszer. Hogy mindig egyedül leszek majd, és hogy anyáék rá úgy is büszkék, hogy nem tanul. Úgy gondolja, hogy az élet értelmesebb úgy, hogy nem tűz maga elé sosem célt, csak úgy él. Él a nagyvilágban.
Viszont a tanulás nekem rengeteg mindent jelentett. Tudtam, hogyha megteszem ezeket a lépéseket, ha makulátlan jegyeim vannak, akkor sosem ütközhetek hibákba.
Persze, mindenkinek hibába kell esnie, hogy tanuljon - Én is sikeresem beleestem a hibámba. (...)
- Lehet, hogy a Yale-re jársz, juj de nagy hűhó! - játszotta a "engem nem érdekel" fejét Zoe - De attól még nem lesz életed.
- Képzeld, hogy lesz. Lesz életem, és nélküled is tökéletesen élhetem majd azt - kacsintottam rá - Apu és Anyu azért lesznek büszkék rám, mert tökéletes életem lesz. - hordtam fent az orrom.
Zoe csak felhúzta a vállát, és kiviharzott a nappaliból.
Sosem voltam kérkedő, de ha valaki a tanulás általi rengeteg befektetett munkámból próbált kicsinyes dolgot csinálni, azt nem hagytam.
Felviharoztam a szobámba, és gyorsan átfutottam az iskola második napjára eső anyagot. Szeretném magamból a legjobbat kiváltani, hogy a legjobbnak láthassanak.
A laptopomat bekapcsolva még átfutottam néhány fontos információt az iskola oktatási rendszeréről, majd felhívtam Hayley-t.
- Szia - mondtam neki semmit sejtően.
- Sziaaa - húzta el a szó végét - Na, hogy áll a dolgod a Yalel?
- Felvettek - suttogtam neki, hogy ne keltse belőlem ki azt a sikítási vágyat, amit éreztem akkor.
Visított egyet, ami a tetszését fejezte ki. - Gondolom.
- Anyukádéknak mondtad már? - kérdezte kíváncsian.
- Még nem, hamarosan jönnek haza és mindenről beszámolok nekik. - mosolyodtam el.
- Ez remek. Viszont, meg kéne beszélnünk valamit - sántított.
- Gyere át. - mondtam, azzal lecsapva a telefont.
Hay 2 percre lakott tőlünk, így 5 percen belül hallottam a csöngetését.
Mint egy tank, úgy vánszorgott be a házba, és fáradtan a lépcsőre feküdt, miközben szerteszét rúgta a bakancsait.
- Rakd őket a helyére - utasítottam dühösen - A Yale-n nem lesz lehetőséged ilyeneket csinálni.
- Épp ez az - mosolyodott el - Kihasználom a lehetőségeimet.
- Haha - tettettem vigyorgást.
- Na de komolyan, csak azért jöttem, hogy nem vettek fel - mondta nyugodtsággal, és teljes egyszerűséggel.
- Hogy mi? - akadtak ki a szemeim.
- Jól hallottad - tárta szét a karjait a lépcsőn - Nem. Vettek. Fel - szótagolt, csak is nekem.
- Ennyire nem érdekel, hogy annyit tanultál rá? - néztem rá idegesen, hisz zavart, hogy a munkáját hagyja kárba veszni.
- Csak Carl füzetét másoltam le, amibe minden benne volt. - mondta, de kérdőn néztem rá - Ahj, Kat, ne játszd a hülyét. Lepuskáztam az egészet - mondta teljesded vidámsággal.
- A te jövőd vész kárba - emeltem fel a kezem, azonban megcsapott a tudat: Ha nem jár a Yale-re, nem jön velem New Haven-be sem.
- Nem jössz velem? - vontam kérdőre.
- Mért mennék? Tudod, Kat, te vagy a legjobb barátnőm, de mindkettőnknek van élete. Én itt lakom, Brooklyn-ban, te pedig tanulsz majd, New Haven-ben. Ismerd el, hogy nem sokat fogsz majd hazajárni. Ebben nincs semmi probléma. Néha összefutunk, és beszélgetünk. Te is tudod, ha nem vesznek fel, és nem költözöm oda, akkor nem fogjuk tartani a kapcsolatot rendszeresen. Már minden más lesz, és ezt te is tudhattad volna. Tudtad is, hogy így lesz - nézett Hay mindent tudóan a szemembe, mire én lesütöttem azt, mivel tudtam: Igaza van.
Új élet számomra.
És új élet számára.
Ez sosem az ő élete volt. Mindig én irányítottam. Ő rocker bandát szeretne alapítani, én pedig a Yale-re szeretnék járni. Ő itt maradt a szülőhazánkban, ahol együtt nőttünk fel, én pedig elmegyek New Haven-be, hogy jobb jövőt kínáljak magam elé.
17 év mehet le a dugón. 17 felejthetetlen év törik most ketté.
Hayley szemén két kövér könnycsepp gurult végig - én sem kíméltem magamat.
- Emlékszel, amikor 6 évesen a játszótéren lehülyéztem egy nagymamát, amikor magvakkal etetett egy macskát? - mondta kisírt szemekkel, mégis mosolyogva.
- Igen, hát hogyne - nevettem el magam én is, de a fájdalom bennem bujkált - És arra, amikor 9 évesen először meglátogattuk a Yale-t, és te eldöntötted, hogy ide többet be nem teszed a lábad? Még le is köpted az irodaasztalt, hogy jelt adj a főigazgatóságnak - nevettem el magam, visszagondolva a szép emlékekre.
- Mindenre emlékszem, amit együtt csináltunk. Jó élmény volt, és tudod, hogy te voltál az egyetlen, akiben teljes mértékben megbíztam. Még most is. De tudod, hogy amikor belépsz annak az iskolának a kapuján, ennek vége szakad. A barátságunk azért örökre megmaradt. - mosolyodott el, majd szorosan magához ölelt, amit ha jól emlékszem - utoljára 8 éves koromba tett.
- Szeretlek - szorítottam meg még jobban őt.
- Én is, hidd el - nevette el magát, oldva a feszültségen.
- Na, elég a temetés hangulatból, szerettünk Hayley, szia! - lökte kifele Hay-t Zoe.
A közös köszönési módunkkal búcsúztunk, majd Zoeval találtam szembe magam.
- Most hagyj - néztem rá kelletlenül.
- Nem. - mondta, valószínűleg azért, hogy tovább idegesíthessen.
- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy utálkozz.
Mikor szorosan magához ölelt a testvérem még jobban meglepődtem, mint amikor bejelentették, hogy lesz egy tesóm. Sosem tett ilyet, még akkor sem, amikor születésnapja volt, és megkapta a telefont, amire vágyott. Akkor mindenkit végignyomorgott, csak engem nem. Hm. Érdekes ez a helyzet, de visszaöleltem.
Majd mielőtt még kiélvezhettem a helyzetemet, elengedett.
- Ne élj vissza vele - rontotta el ezt a szép pillanatot - Nem valószínű, hogy meg fog történni még egyszer. Vagy, talán, ha lesz életedben először egy pasid, vagy netalántán elkezdesz cigizni - kacsintott.
- Tudod, hogy az elsőre időm nem lenne, a második pedig fizikailag lehetetlen - mondtam neki elnevetve magam kicsit, amit ő is megmosolyodott.
- Tudom.
Fura, hogy egyes dolgokban neki számít legjobban a véleménye. Van, amiben ő a legfontosabb számomra.
Azt viszont sosem tudom meg, hogy milyen érzéseket táplál a nővére iránt kicsi Zoe.
Gondolatmenetemet anyuék ajtónyitása zavarta meg.
- Anyuuu! - ugortam a nyakába, szegény viszont nem igazán örült nekem: Két zacskó volt a kezében, ahogy apunak is. Bevásárolni voltak. Huh, na az az egyetlen dolog, amit nem ajánlatos anyuval csinálni.
Apun is láttam, a "legközelebb te mész, nem úszod ilyen könnyen meg ám!" pillantását, majd anyu felé néztem kérdő pillantásokkal.
A nappali felé vettük az irányt, ahol Zoe egy új szövetkabátért könyörgött.
- Apu - suttogtam neki, amikor láttam hogy a kanapén feküdve nézi a meccset - amin épp szünet volt.
- He? - nézett rám nem túl intelligensen.
- Bejutottam a Yale-re - mondtam neki nagyon halkan - De Shh... - kezdtem bele, de nem fejezhettem be; Apu örömtáncba kezdett.
- A lányom a Yale-re fog járni! A lányom a Yale-re fog járni! - kántálta hülye táncba kezdve.
Erre Anyu is elcsitult a Zoe-val való veszekedéséből, és egy örömkönny röpült végig az arcán.
- Jaj, kicsim, nagyon büszkék vagyunk rád! - mosolyodott el, majd megölelt.
- Oké, elég a nyáladzásból - mondta Zoe, ezzel újra magára terelve a figyelmet. Ez a szokása.
A terve sikerült, és anyuék egyből a szövetkabát dilemmán bajlódtak.
Ez van, ha a család többgyerekes. Sosem lehet egyen a figyelem akár fél pillanatig sem, mert a másik biztos, hogy figyelemelterelő hadműveletet végez.
Na ja - nevettem el magamat - magamban - Majd olvasni kezdtem a kötelezőt, és miután megvoltam a napi 240 oldalammal, elmentem fürödni, fogat mosni, és az esti vitaminjaimmal együtt álomba szenderültem.
Az éjszaka során persze végig azon kattogott a fejem, hogy vajon milyen lesz a holnap?
Milyen lesz az első napom a Yale-n?
Mért rágom le az ujjamat is az idegességtől, ha mindenre fel vagyok készülve?
Vagy talán mégsem mindenre? Talán a legváratlanabb események elébe nézek?
- Mi van már? - idegbajoskodtam.
- Megérkezett a felvételilapod, vagy mi a franc! - ugrált örömébe, illusztrálva, hogy tényleg érdekli őt a jövőm.
Lassan, izzadt homlokkal, és remegő kézzel kezdtem tépegetni a lapot. Annyira koncentráltam arra, hogy még a borítéknak se legyen baja, hogy időközben elvágtam az ujjamat.
- Na az ügyes - csattogtatta a tollát türelmetlenül, a mellettem álló Zoe, aki figyelte szerencsétlenkedésem kellős közepét: Immár véres ujjal ügyetlenkedtem, próbálva kinyitni úgy a papírt, hogy az ne legyen koszos.
Egy álom. A jövőm feküdt abban a papírlapban. Minden abba volt, amit elképzeltem az életemről;
Felvesznek a fősulira, ahova jutni szeretnék. New Haven-ben élhetek, és magammal viszem Hayley-t, a legjobb barátnőmet.
Igaz, sosem tartozott a legjobb tanulók közé, de az én kedvemért annyira megerőltette magát, hogy a felvételiben tökéletesen teljesített.
Vártam.
Féltem, hogy nem válik valóra az, amire 9 éves korom óta készülök. Féltem, hogy amit eddig véghezvittem, most kárba megy.
Most, hogy kinyitottam a lapot elkerekedtek a szemeim.
Elolvastam, hogy mi állt benne.
Mrs. Meyer! Maga bekerült iskolánk tanulói közé, ezennel hivatalosan is a Yale tanulója lett. Gratulálunk a szorgalmáért, és a sikerek elérésében sok szerencsét kívánunk. Jó tanulást, és kívánjuk, hogy minél előbb illeszkedjen be iskolánk hagyományai közé!
Üdvözlettel: A Yale igazgatósága
Danielle Jackson
Nos, a boldogság végigfutott a hátamon is. Drága kishúgom, Zoe, azonban ennyire nem örült. Mindig ellenem volt, és mindig úgy érezte, hogy a tanulás az életem rovására megy. Hogy nem lesznek sosem barátaim, és hogy akik vannak, majd elhagynak egyszer. Hogy mindig egyedül leszek majd, és hogy anyáék rá úgy is büszkék, hogy nem tanul. Úgy gondolja, hogy az élet értelmesebb úgy, hogy nem tűz maga elé sosem célt, csak úgy él. Él a nagyvilágban.
Viszont a tanulás nekem rengeteg mindent jelentett. Tudtam, hogyha megteszem ezeket a lépéseket, ha makulátlan jegyeim vannak, akkor sosem ütközhetek hibákba.
Persze, mindenkinek hibába kell esnie, hogy tanuljon - Én is sikeresem beleestem a hibámba. (...)
- Lehet, hogy a Yale-re jársz, juj de nagy hűhó! - játszotta a "engem nem érdekel" fejét Zoe - De attól még nem lesz életed.
- Képzeld, hogy lesz. Lesz életem, és nélküled is tökéletesen élhetem majd azt - kacsintottam rá - Apu és Anyu azért lesznek büszkék rám, mert tökéletes életem lesz. - hordtam fent az orrom.
Zoe csak felhúzta a vállát, és kiviharzott a nappaliból.
Sosem voltam kérkedő, de ha valaki a tanulás általi rengeteg befektetett munkámból próbált kicsinyes dolgot csinálni, azt nem hagytam.
Felviharoztam a szobámba, és gyorsan átfutottam az iskola második napjára eső anyagot. Szeretném magamból a legjobbat kiváltani, hogy a legjobbnak láthassanak.
A laptopomat bekapcsolva még átfutottam néhány fontos információt az iskola oktatási rendszeréről, majd felhívtam Hayley-t.
- Szia - mondtam neki semmit sejtően.
- Sziaaa - húzta el a szó végét - Na, hogy áll a dolgod a Yalel?
- Felvettek - suttogtam neki, hogy ne keltse belőlem ki azt a sikítási vágyat, amit éreztem akkor.
Visított egyet, ami a tetszését fejezte ki. - Gondolom.
- Anyukádéknak mondtad már? - kérdezte kíváncsian.
- Még nem, hamarosan jönnek haza és mindenről beszámolok nekik. - mosolyodtam el.
- Ez remek. Viszont, meg kéne beszélnünk valamit - sántított.
- Gyere át. - mondtam, azzal lecsapva a telefont.
Hay 2 percre lakott tőlünk, így 5 percen belül hallottam a csöngetését.
Mint egy tank, úgy vánszorgott be a házba, és fáradtan a lépcsőre feküdt, miközben szerteszét rúgta a bakancsait.
- Rakd őket a helyére - utasítottam dühösen - A Yale-n nem lesz lehetőséged ilyeneket csinálni.
- Épp ez az - mosolyodott el - Kihasználom a lehetőségeimet.
- Haha - tettettem vigyorgást.
- Na de komolyan, csak azért jöttem, hogy nem vettek fel - mondta nyugodtsággal, és teljes egyszerűséggel.
- Hogy mi? - akadtak ki a szemeim.
- Jól hallottad - tárta szét a karjait a lépcsőn - Nem. Vettek. Fel - szótagolt, csak is nekem.
- Ennyire nem érdekel, hogy annyit tanultál rá? - néztem rá idegesen, hisz zavart, hogy a munkáját hagyja kárba veszni.
- Csak Carl füzetét másoltam le, amibe minden benne volt. - mondta, de kérdőn néztem rá - Ahj, Kat, ne játszd a hülyét. Lepuskáztam az egészet - mondta teljesded vidámsággal.
- A te jövőd vész kárba - emeltem fel a kezem, azonban megcsapott a tudat: Ha nem jár a Yale-re, nem jön velem New Haven-be sem.
- Nem jössz velem? - vontam kérdőre.
- Mért mennék? Tudod, Kat, te vagy a legjobb barátnőm, de mindkettőnknek van élete. Én itt lakom, Brooklyn-ban, te pedig tanulsz majd, New Haven-ben. Ismerd el, hogy nem sokat fogsz majd hazajárni. Ebben nincs semmi probléma. Néha összefutunk, és beszélgetünk. Te is tudod, ha nem vesznek fel, és nem költözöm oda, akkor nem fogjuk tartani a kapcsolatot rendszeresen. Már minden más lesz, és ezt te is tudhattad volna. Tudtad is, hogy így lesz - nézett Hay mindent tudóan a szemembe, mire én lesütöttem azt, mivel tudtam: Igaza van.
Új élet számomra.
És új élet számára.
Ez sosem az ő élete volt. Mindig én irányítottam. Ő rocker bandát szeretne alapítani, én pedig a Yale-re szeretnék járni. Ő itt maradt a szülőhazánkban, ahol együtt nőttünk fel, én pedig elmegyek New Haven-be, hogy jobb jövőt kínáljak magam elé.
17 év mehet le a dugón. 17 felejthetetlen év törik most ketté.
Hayley szemén két kövér könnycsepp gurult végig - én sem kíméltem magamat.
- Emlékszel, amikor 6 évesen a játszótéren lehülyéztem egy nagymamát, amikor magvakkal etetett egy macskát? - mondta kisírt szemekkel, mégis mosolyogva.
- Igen, hát hogyne - nevettem el magam én is, de a fájdalom bennem bujkált - És arra, amikor 9 évesen először meglátogattuk a Yale-t, és te eldöntötted, hogy ide többet be nem teszed a lábad? Még le is köpted az irodaasztalt, hogy jelt adj a főigazgatóságnak - nevettem el magam, visszagondolva a szép emlékekre.
- Mindenre emlékszem, amit együtt csináltunk. Jó élmény volt, és tudod, hogy te voltál az egyetlen, akiben teljes mértékben megbíztam. Még most is. De tudod, hogy amikor belépsz annak az iskolának a kapuján, ennek vége szakad. A barátságunk azért örökre megmaradt. - mosolyodott el, majd szorosan magához ölelt, amit ha jól emlékszem - utoljára 8 éves koromba tett.
- Szeretlek - szorítottam meg még jobban őt.
- Én is, hidd el - nevette el magát, oldva a feszültségen.
- Na, elég a temetés hangulatból, szerettünk Hayley, szia! - lökte kifele Hay-t Zoe.
A közös köszönési módunkkal búcsúztunk, majd Zoeval találtam szembe magam.
- Most hagyj - néztem rá kelletlenül.
- Nem. - mondta, valószínűleg azért, hogy tovább idegesíthessen.
- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy utálkozz.
Mikor szorosan magához ölelt a testvérem még jobban meglepődtem, mint amikor bejelentették, hogy lesz egy tesóm. Sosem tett ilyet, még akkor sem, amikor születésnapja volt, és megkapta a telefont, amire vágyott. Akkor mindenkit végignyomorgott, csak engem nem. Hm. Érdekes ez a helyzet, de visszaöleltem.
Majd mielőtt még kiélvezhettem a helyzetemet, elengedett.
- Ne élj vissza vele - rontotta el ezt a szép pillanatot - Nem valószínű, hogy meg fog történni még egyszer. Vagy, talán, ha lesz életedben először egy pasid, vagy netalántán elkezdesz cigizni - kacsintott.
- Tudod, hogy az elsőre időm nem lenne, a második pedig fizikailag lehetetlen - mondtam neki elnevetve magam kicsit, amit ő is megmosolyodott.
- Tudom.
Fura, hogy egyes dolgokban neki számít legjobban a véleménye. Van, amiben ő a legfontosabb számomra.
Azt viszont sosem tudom meg, hogy milyen érzéseket táplál a nővére iránt kicsi Zoe.
Gondolatmenetemet anyuék ajtónyitása zavarta meg.
- Anyuuu! - ugortam a nyakába, szegény viszont nem igazán örült nekem: Két zacskó volt a kezében, ahogy apunak is. Bevásárolni voltak. Huh, na az az egyetlen dolog, amit nem ajánlatos anyuval csinálni.
Apun is láttam, a "legközelebb te mész, nem úszod ilyen könnyen meg ám!" pillantását, majd anyu felé néztem kérdő pillantásokkal.
A nappali felé vettük az irányt, ahol Zoe egy új szövetkabátért könyörgött.
- Apu - suttogtam neki, amikor láttam hogy a kanapén feküdve nézi a meccset - amin épp szünet volt.
- He? - nézett rám nem túl intelligensen.
- Bejutottam a Yale-re - mondtam neki nagyon halkan - De Shh... - kezdtem bele, de nem fejezhettem be; Apu örömtáncba kezdett.
- A lányom a Yale-re fog járni! A lányom a Yale-re fog járni! - kántálta hülye táncba kezdve.
Erre Anyu is elcsitult a Zoe-val való veszekedéséből, és egy örömkönny röpült végig az arcán.
- Jaj, kicsim, nagyon büszkék vagyunk rád! - mosolyodott el, majd megölelt.
- Oké, elég a nyáladzásból - mondta Zoe, ezzel újra magára terelve a figyelmet. Ez a szokása.
A terve sikerült, és anyuék egyből a szövetkabát dilemmán bajlódtak.
Ez van, ha a család többgyerekes. Sosem lehet egyen a figyelem akár fél pillanatig sem, mert a másik biztos, hogy figyelemelterelő hadműveletet végez.
Na ja - nevettem el magamat - magamban - Majd olvasni kezdtem a kötelezőt, és miután megvoltam a napi 240 oldalammal, elmentem fürödni, fogat mosni, és az esti vitaminjaimmal együtt álomba szenderültem.
Az éjszaka során persze végig azon kattogott a fejem, hogy vajon milyen lesz a holnap?
Milyen lesz az első napom a Yale-n?
Mért rágom le az ujjamat is az idegességtől, ha mindenre fel vagyok készülve?
Vagy talán mégsem mindenre? Talán a legváratlanabb események elébe nézek?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)