Sosem tűnődtem azon, milyen lesz az életem, ha végre boldogság éri. Ha felszabadulok, ha végigfut a hátamon a hideg, csak mert meglátom Őt. Nem is sejtettem, hogy a dolgok ilyen hirtelen fordulatot vehetnek. Most csak bámulok előre, és értetlenkedem. Voltam boldog. Régen. Nagyon régen...
***
2005., szeptember 26.
- Katherine - nevetett Zoé, miközben a kezemet húzta a napfénnyel teli erdőben - Gyere, itt van Hópehely - mutatott a lovamra, majd levette a szemfedőt rólam.
A szőre, mint a porcelán, a sörényét csak úgy fújta a szél, a napfény itt-ott rávilágított, mintegy megannyi gyémántragyogás. Kétségkívül gyönyörű volt.
A mosoly az arcomról levakarhatatlannak látszott, húgom karja közé vetettem magam, és addig nem engedtem, míg Hópehely szemeibe nem pillantottam.
- Mindezt értem tetted?
- Tudod Katherine, a világ legjobb testvérének még a egy istállónyi lovat is gyönyörűvé varázsolnék - csillogott a szeme, ami köztem, és Hópehely között járt, majd megjegyezte - Különleges vagy, Katy. Ahogy Hópehely is. Nyilvánvalóan a sors szánta neked ezt a jószágot.
Ez így is volt. A lovam és köztem érdekes harmónia volt, jobban megértett, mint bárki más Zoén kívül.
- Köszönöm, hogy lecsutakoltad őt. Legszebb születésnapi ajándék, amit valaha kaphattam. Szeretlek. - néztem mélyen a szemébe, majd szeplős vállaira eresztettem a kezeimet, amire libabőr futott végig hátán.
- Szeretlek.
- Katherine! - parancsolt rám Zoé, immár a szobámba trappolva, és nem azt a hangnemet használva, mint akkor, ott.
Végigmeredtem rajta. Arckifejezése dühödt volt. Kirívó ruhát viselt, haját punk stílusban szétbontotta, a sminkje szolid, mégis kissé felnőtt hatást keltett. Talán, ha nem ismerném, csak visszapillantást nyerhettem volna a múltba, rá sem jöttem volna, hogy ő ugyanaz a szerény lány.
Kis mosoly jelent meg az arcomon, amit szemmel láthatóan nem tűrt, és szokása szerint le is hervasztott.
- Elegem van belőled, Meyer! Itt ülsz a szobádban, az MP3 a kezedben, a régimódi zenéidet hallgatod, és siránkozol a pasikád után, akivel nem sokára találkozol. Szégyen, érted? Ne legyél ilyen tehetetlen, éld már az életed! - utasított feldühödve, ami jól esett valamilyen szinten. Tudtam, hogy törődik velem, de azóta a nap óta sosem fejezi ki normálisan.
Sosem hoztam fel neki a múltat. Míg én minél jobban emlékezni akartam rá, ő minden áron törölni akarta az emlékezete eme részét. Úgy döntöttem, hogy most én leszek az akaratos.
- Miért nem vagy már ugyanolyan, mint régen? - kérdeztem az orrom alatt dünnyögve.
- Mi? - nézett rám úgy, mintha épp bejelentettem volna a világvégét.
- Tudod, amikor te és én...
- Nem érdekel! - vágott közbe gyorsan - A világ legjobb testvérei voltunk, tudom. De engem nem érdekel, már nem, érted? - mondta mélyen a szemembe nézve.
- És miért nem? - kérdeztem teljesen értetlenül, fekete bakancsát bámulva.
- Nézd, Katherine, nem vagy nekem senkim, hogy elmondjam, mi bánt, és azt sem fogom elmondani, hogy mit miért teszek. - jelentette ki halál nyugodtan.
A világ forogni kezdett körülöttem, és abban a helyzetben úgy éreztem, hogy menten-nyomban elhalálozok.
- Nem vagyok senkid? - néztem rá, kövér könnycseppekkel a szememben.
- Nem. - mondta, keresztbe téve a kezeit. A földet pásztázta, és a hangja is megcsuklott, de ez engem cseppet sem érdekelt; kimondta azt, amitől féltem.
Kezeimet halántékomra téve kerültem ki a... húgom(?), s úgy éreztem, levegőre van szükségem. Nem, nem maradhattam egy légtérben ezzel az emberrel.
Természetesen tökéletes pillanatokban tud rám tárcsázni Alexa is.
- Sziaaaaa - sóvárgott a hangja - Mikor találkozhatnánk? Annyi minden történt, képzeld...
- Szia Lexa - szakítottam félbe - Perpillanat tökéletesen ráérek. Gyere át. - azzal lecsaptam a telefont.
***
- Azt mondta, hogy nem vagy senkije? - nézett olyasféle bociszemekkel Lexa, ami a nemtetszését fejezte ki.
- Ezt.. - pásztáztam a földet, miközben a zoknim kis bojtjával játszadoztam.
- Hát.. Ez szörnyű.. - nevette el keserűen magát. - Képzeld.. Ad tegnap megcsókolt. - közölte elpirulva, mégis kissé dühödve, amit kérdőre is vontam.
- Nem is lepődsz meg? - nézett rám fanyarul.
- Nem. Tudtam, hogy ez lesz. - mosolyogtam rá biztatójellegűen.
- De.. Nem érted. Megcsókolt. Életem első csókja volt, és szerintem neki is... A probléma ott van, hogy nem lehetünk együtt, mert a húgodba szerelmes. - közölte egy kis haraggal a szemeibe, ami a kis szeleburdi barátnőmnél nem épp ijesztő hatást váltott ki. Azonban az utolsó mondatára felkaptam a fejemet.
- Mi?
Csak vállat rántott, majd a fejére helyezte - az amúgy irtó aranyos - macis sapkáját. - Egy dolog, hogy érzek valamit Ad iránt, és azt hiszem, ő is irántam... De hónapok óta, pontosabban azóta oda van a húgodért, amikor először átjött hozzátok, és ránézett. Nézd, Katy, én már akkor láttam rajta... De mindig azt hittem, hogy az első aki a barátom lesz, az ő lesz, és most, hogy megcsókolt, teljesen belegabalyodtam... Nem tudom, hogy mit érzek... - sírva szavalta el már a végét, s a vállamra hajtott fejét.
- Minden rendben lesz. - suttogtam a vállába, s próbáltam ezt saját magammal is elhitetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése