1. rész - Mosoly, és fájdalom

- Katherina! Hé, Katy! - ordibált nekem kezét lengetve előttem Zoe.
- Mi van már? - idegbajoskodtam.
- Megérkezett a felvételilapod, vagy mi a franc! - ugrált örömébe, illusztrálva, hogy tényleg érdekli őt a jövőm.
Lassan, izzadt homlokkal, és remegő kézzel kezdtem tépegetni a lapot. Annyira koncentráltam arra, hogy még a borítéknak se legyen baja, hogy időközben elvágtam az ujjamat.
- Na az ügyes - csattogtatta a tollát türelmetlenül, a mellettem álló Zoe, aki figyelte szerencsétlenkedésem kellős közepét: Immár véres ujjal ügyetlenkedtem, próbálva kinyitni úgy a papírt, hogy az ne legyen koszos.

Egy álom. A jövőm feküdt abban a papírlapban. Minden abba volt, amit elképzeltem az életemről;
Felvesznek a fősulira, ahova jutni szeretnék. New Haven-ben élhetek, és magammal viszem Hayley-t, a legjobb barátnőmet.
Igaz, sosem tartozott a legjobb tanulók közé, de az én kedvemért annyira megerőltette magát, hogy a felvételiben tökéletesen teljesített.
Vártam.
Féltem, hogy nem válik valóra az, amire 9 éves korom óta készülök. Féltem, hogy amit eddig véghezvittem, most kárba megy.
Most, hogy kinyitottam a lapot elkerekedtek a szemeim.
Elolvastam, hogy mi állt benne.

Mrs. Meyer! Maga bekerült iskolánk tanulói közé, ezennel hivatalosan is a Yale tanulója lett. Gratulálunk a szorgalmáért, és a sikerek elérésében sok szerencsét kívánunk. Jó tanulást, és kívánjuk, hogy minél előbb illeszkedjen be iskolánk hagyományai közé! 

Üdvözlettel: A Yale igazgatósága

Danielle Jackson

Nos, a boldogság végigfutott a hátamon is. Drága kishúgom, Zoe, azonban ennyire nem örült. Mindig ellenem volt, és mindig úgy érezte, hogy a tanulás az életem rovására megy. Hogy nem lesznek sosem barátaim, és hogy akik vannak, majd elhagynak egyszer. Hogy mindig egyedül leszek majd, és hogy anyáék rá úgy is büszkék, hogy nem tanul. Úgy gondolja, hogy az élet értelmesebb úgy, hogy nem tűz maga elé sosem célt, csak úgy él. Él a nagyvilágban.
Viszont a tanulás nekem rengeteg mindent jelentett. Tudtam, hogyha megteszem ezeket a lépéseket, ha makulátlan jegyeim vannak, akkor sosem ütközhetek hibákba.
Persze, mindenkinek hibába kell esnie, hogy tanuljon - Én is sikeresem beleestem a hibámba. (...)

- Lehet, hogy a Yale-re jársz, juj de nagy hűhó! - játszotta a "engem nem érdekel" fejét Zoe - De attól még nem lesz életed.
- Képzeld, hogy lesz. Lesz életem, és nélküled is tökéletesen élhetem majd azt - kacsintottam rá - Apu és Anyu azért lesznek büszkék rám, mert tökéletes életem lesz. - hordtam fent az orrom.

Zoe csak felhúzta a vállát, és kiviharzott a nappaliból.

Sosem voltam kérkedő, de ha valaki a tanulás általi rengeteg befektetett munkámból próbált kicsinyes dolgot csinálni, azt nem hagytam.
Felviharoztam a szobámba, és gyorsan átfutottam az iskola második napjára eső anyagot. Szeretném magamból a legjobbat kiváltani, hogy a legjobbnak láthassanak.
A laptopomat bekapcsolva még átfutottam néhány fontos információt az iskola oktatási rendszeréről, majd felhívtam Hayley-t.
- Szia - mondtam neki semmit sejtően.
- Sziaaa - húzta el a szó végét - Na, hogy áll a dolgod a Yalel?
- Felvettek - suttogtam neki, hogy ne keltse belőlem ki azt a sikítási vágyat, amit éreztem akkor.
Visított egyet, ami a tetszését fejezte ki. - Gondolom.
- Anyukádéknak mondtad már? - kérdezte kíváncsian.
- Még nem, hamarosan jönnek haza és mindenről beszámolok nekik. - mosolyodtam el.
- Ez remek. Viszont, meg kéne beszélnünk valamit - sántított.
- Gyere át. - mondtam, azzal lecsapva a telefont.
Hay 2 percre lakott tőlünk, így 5 percen belül hallottam a csöngetését.
Mint egy tank, úgy vánszorgott be a házba, és fáradtan a lépcsőre feküdt, miközben szerteszét rúgta a bakancsait.
- Rakd őket a helyére - utasítottam dühösen - A Yale-n nem lesz lehetőséged ilyeneket csinálni.
- Épp ez az - mosolyodott el - Kihasználom a lehetőségeimet.
- Haha - tettettem vigyorgást.
- Na de komolyan, csak azért jöttem, hogy nem vettek fel - mondta nyugodtsággal, és teljes egyszerűséggel.
- Hogy mi? - akadtak ki a szemeim.
- Jól hallottad - tárta szét a karjait a lépcsőn - Nem. Vettek. Fel - szótagolt, csak is nekem.
- Ennyire nem érdekel, hogy annyit tanultál rá? - néztem rá idegesen, hisz zavart, hogy a munkáját hagyja kárba veszni.
- Csak Carl füzetét másoltam le, amibe minden benne volt. - mondta, de kérdőn néztem rá - Ahj, Kat, ne játszd a hülyét. Lepuskáztam az egészet - mondta teljesded vidámsággal.
- A te jövőd vész kárba - emeltem fel a kezem, azonban megcsapott a tudat: Ha nem jár a Yale-re, nem jön velem New Haven-be sem.
- Nem jössz velem? - vontam kérdőre.
- Mért mennék? Tudod, Kat, te vagy a legjobb barátnőm, de mindkettőnknek van élete. Én itt lakom, Brooklyn-ban, te pedig tanulsz majd, New Haven-ben. Ismerd el, hogy nem sokat fogsz majd hazajárni. Ebben nincs semmi probléma. Néha összefutunk, és beszélgetünk. Te is tudod, ha nem vesznek fel, és nem költözöm oda, akkor nem fogjuk tartani a kapcsolatot rendszeresen. Már minden más lesz, és ezt te is tudhattad volna. Tudtad is, hogy így lesz - nézett Hay mindent tudóan a szemembe, mire én lesütöttem azt, mivel tudtam: Igaza van.
Új élet számomra.
És új élet számára.
Ez sosem az ő élete volt. Mindig én irányítottam. Ő rocker bandát szeretne alapítani, én pedig a Yale-re szeretnék járni. Ő itt maradt a szülőhazánkban, ahol együtt nőttünk fel, én pedig elmegyek New Haven-be, hogy jobb jövőt kínáljak magam elé.
17 év mehet le a dugón. 17 felejthetetlen év törik most ketté.
Hayley szemén két kövér könnycsepp gurult végig - én sem kíméltem magamat.
- Emlékszel, amikor 6 évesen a játszótéren lehülyéztem egy nagymamát, amikor magvakkal etetett egy macskát? - mondta kisírt szemekkel, mégis mosolyogva.
- Igen, hát hogyne - nevettem el magam én is, de a fájdalom bennem bujkált - És arra, amikor 9 évesen először meglátogattuk a Yale-t, és te eldöntötted, hogy ide többet be nem teszed a lábad? Még le is köpted az irodaasztalt, hogy jelt adj a főigazgatóságnak - nevettem el magam, visszagondolva a szép emlékekre.
- Mindenre emlékszem, amit együtt csináltunk. Jó élmény volt, és tudod, hogy te voltál az egyetlen, akiben teljes mértékben megbíztam. Még most is. De tudod, hogy amikor belépsz annak az iskolának a kapuján, ennek vége szakad. A barátságunk azért örökre megmaradt. - mosolyodott el, majd szorosan magához ölelt, amit ha jól emlékszem - utoljára 8 éves koromba tett.
- Szeretlek - szorítottam meg még jobban őt.
- Én is, hidd el - nevette el magát, oldva a feszültségen.
- Na, elég a temetés hangulatból, szerettünk Hayley, szia! - lökte kifele Hay-t Zoe.
A közös köszönési módunkkal búcsúztunk, majd Zoeval találtam szembe magam.
- Most hagyj - néztem rá kelletlenül.
- Nem. - mondta, valószínűleg azért, hogy tovább idegesíthessen.
- Nem vagyok kíváncsi arra, hogy utálkozz.
Mikor szorosan magához ölelt a testvérem még jobban meglepődtem, mint amikor bejelentették, hogy lesz egy tesóm. Sosem tett ilyet, még akkor sem, amikor születésnapja volt, és megkapta a telefont, amire vágyott. Akkor mindenkit végignyomorgott, csak engem nem. Hm. Érdekes ez a helyzet, de visszaöleltem.
Majd mielőtt még kiélvezhettem a helyzetemet, elengedett.
- Ne élj vissza vele - rontotta el ezt a szép pillanatot - Nem valószínű, hogy meg fog történni még egyszer. Vagy, talán, ha lesz életedben először egy pasid, vagy netalántán elkezdesz cigizni - kacsintott.
- Tudod, hogy az elsőre időm nem lenne, a második pedig fizikailag lehetetlen - mondtam neki elnevetve magam kicsit, amit ő is megmosolyodott.
- Tudom.
Fura, hogy egyes dolgokban neki számít legjobban a véleménye. Van, amiben ő a legfontosabb számomra.
Azt viszont sosem tudom meg, hogy milyen érzéseket táplál a nővére iránt kicsi Zoe.
Gondolatmenetemet anyuék ajtónyitása zavarta meg.
- Anyuuu! - ugortam a nyakába, szegény viszont nem igazán örült nekem: Két zacskó volt a kezében, ahogy apunak is. Bevásárolni voltak. Huh, na az az egyetlen dolog, amit nem ajánlatos anyuval csinálni.
Apun is láttam, a "legközelebb te mész, nem úszod ilyen könnyen meg ám!" pillantását, majd anyu felé néztem kérdő pillantásokkal.
A nappali felé vettük az irányt, ahol Zoe egy új szövetkabátért könyörgött.
- Apu - suttogtam neki, amikor láttam hogy a kanapén feküdve nézi a meccset - amin épp szünet volt.
- He? - nézett rám nem túl intelligensen.
- Bejutottam a Yale-re - mondtam neki nagyon halkan - De Shh... - kezdtem bele, de nem fejezhettem be; Apu örömtáncba kezdett.
- A lányom a Yale-re fog járni! A lányom a Yale-re fog járni! - kántálta hülye táncba kezdve.
Erre Anyu is elcsitult a Zoe-val való veszekedéséből, és egy örömkönny röpült végig az arcán.
- Jaj, kicsim, nagyon büszkék vagyunk rád! - mosolyodott el, majd megölelt.
- Oké, elég a nyáladzásból - mondta Zoe, ezzel újra magára terelve a figyelmet. Ez a szokása.
A terve sikerült, és anyuék egyből a szövetkabát dilemmán bajlódtak.
Ez van, ha a család többgyerekes. Sosem lehet egyen a figyelem akár fél pillanatig sem, mert a másik biztos, hogy figyelemelterelő hadműveletet végez.
Na ja - nevettem el magamat - magamban - Majd olvasni kezdtem a kötelezőt, és miután megvoltam a napi 240 oldalammal, elmentem fürödni, fogat mosni, és az esti vitaminjaimmal együtt álomba szenderültem.

Az éjszaka során persze végig azon kattogott a fejem, hogy vajon milyen lesz a holnap?
Milyen lesz az első napom a Yale-n?
Mért rágom le az ujjamat is az idegességtől, ha mindenre fel vagyok készülve?
Vagy talán mégsem mindenre? Talán a legváratlanabb események elébe nézek?