2. rész - Az első nap

A reggelemet az új órám csörgése szakította félbe. Anyámék szerint fontos, hogy ne a régi, ócska telefonom csörgése szakítsa félbe a reggelemet, hanem ez a diszkrét kütyü.
Nekem aztán tök mindegy, hogy mire kelek, ha a Yale tanulójának mondhatom magam.
Bár, a korán kelés híve sosem voltam - nem is szeretek ilyenkor felkelni - De a tudat, hogy egy álom válik valóra számomra; rögtön felébreszt.
- Komolyan, Katherine. Ez szörnyű. Inkább vegyél fel egy farmert, meg egy laza pólót - csörtetett be Zoe, és utasítgatott kénye-kedve szerint.
Az öltözékem egy blúzból, és egy igen márkás szövetnadrágból állt.
- Szerintem tökéletesen megfelel az alkalomnak. Jó benyomást kell keltenem - mondtam neki nyájasan, majd kiviharoztam a szobából.
A hajamat kontyba fogtam, majd a tükör elé meredtem.
- Ez teljességgel szörnyű - állt meg mellettem - a már piócaként követő - Zoe, és fejét rázva jelezte, hogy borzasztó vagyok - Mint egy titkárnő.
- Köszi a biztatást, majd én is így állok hozzá, amikor egyetemre mész! - fenyegettem őt, - lássuk be - nem éppen ijesztő módon.
- Eszem ágában sincs egyetemre menni. A sok pihent agyú sznob ember közé, akiknek az jelenti a világot, hogy matekból 5,0-re álljanak. Egyszerűen szörnyűnek tartom, hogy még az emberi lények törődésével sem foglalkoznak. Hahó, vegyetek magatoknak életet! - mesélte el nekem hosszasan a szónoklatát, drága édes húgocskám.
Szerintem nem így van.
Attól függetlenül, hogy a tanulást jócskán előtérbe helyezem az életkivitelemben, az nem azt jelenti, hogy nincs életem. Sőt, tulajdonképpen azt, hogy eltervezem milyen is lesz majd.
És, hogy az unokáimnak is büszkén mesélhessek a múltamról.
Nem követtem el hibákat, ön - és környezettudatos voltam, és segítőkész.
Sosem hoztak lázba a bulik, a pasizás, és a többi önbutító folyamatok.
Úgy éreztem, hogy az élet azt jelenti, ha az ember semmilyen hibát nem követ el - ha makulátlan élete van.

A lépcsőn levánszorogva - egy füzettel és egy tollal a kezemben - amit arra szántam, hogy jegyzeteljek - kicsit komás fejjel vártam, hogy anya elkészítse a reggelimet.
- Úgy nézel ki, mint egy titkárnő - nevetett rajtam apa, ezzel Zoe elméletét erősítve.
- Nem vicces - mondtam neki gúnyosan.
- De az - erősítette meg anya is, majd dühömben a szobába rohanva öltöztem át.
Egy farmernadrág, egy egyszerű, kék póló, kiengedett haj, - és egy kis smink.
- Így megteszi? - mentem le a lépcsőn, mire mindhárman bólogattak.
- De ha kirúgnak, a ti hibátok! - förmedtem rájuk.
- Azért csak nem rúgnak ki, mert nem vagy sznob - kacsintott Zoe, majd felcsörtetett az emeletre.
Sosem kedvelte a jeles tanulókat.

- Anyu, hagyd, majd megcsinálom én - kapkodtam - Már 6:45 van, és még sehol sem tartunk - téptem a hajam.
- Kicsim, 7:45-re kell bent lenni - nyugtatgatott apa.
- Ez az! El fogunk késni! - kiabáltam már teljesen kikelve saját magamból.
- 10 perc az út. - ragadt át az idegességem anyára is, és kapkodva becsomagolta a kajámat, és az üdítőmet.
- Mehetünk - szedte össze anyu a telefonját, és a teletömött táskáját.
- Zsír - csapta össze apu a tenyerét, afféle "lehet, hogy én hülye vagyok, de a lányom az én nevemen jár főiskolára" fejjel.
- Zoe, gyere! - kiabált az emeltre apa.
- Nincs kedvem sznobszagot érezni - mondta fintorogva.
- Haha.

Beültünk a kocsiba, és villámgyorsasággal hajtottunk. Nem tudom hogy mért, hiszen még csak 7:00 volt.
Valószínű, hogy miattam siettek ennyire.
Vagy csak először akartak találkozni a dékánúrral, hogy bemutathassák saját magukat.
Ez van, ha a szülők túlságosan is arra törekedjenek, hogy ha már nekik nem, de a gyereküknek makulátlan, és tökéletes életük legyen.
- Jaj, dékánúr, üdvözlöm! - rázott erősen kezet anyu az úrral, és mosolyogva bólogatott minden szavára.
Én csak ott álltam, mintha mindehhez semmi közöm nem lenne. Na de hahó! Ez rólam szól, nem?!
Apu is helyeselt, és próbált tudálékos lenni, de neki ez nem megy.
- Na jó, bemehetnék? - ráztam idegesen a térdemet.
- Természetesen - simított végig a bácsi a hátamon, aki a portánál állt - Kapsz egy személyigazolvány-féleséget, amit minden reggel fel kell majd mutatnod - ez bizonyítja, hogy a Yale tanulója vagy.

Ahogy kimondta ezt a szót, elöntött a boldogság. Most már minden tökéletes lesz - nyugtatgattam magam.

Belépve az ajtón csodálatos látvány tárult elém.
Zenei könyvtár, ami akkora volt, mint körülbelül a mi házunk.
Tanulószoba, uszoda, könyvtár, és annyiféle terem, ahányig elszámolni sem tudok.
Az én osztályom az 55. tanteremben kapott helyet.
Az osztály létszáma 18 - kevesen vagyunk.
Természetesen meglepett, így utánanéztem, hány elsős osztály van ebben a iskolában.
A 16 meg végképp meglepett, ugyanis ennyi 'kicsit' még sosem láttam egy helyen.
Beléptem az aranyozott szegélyű terembe, és 6 diákkal találtam szembe magamat.
Ők gondolom a "koránkelek, hamar itt leszek, hátha megjegyez a dékán" hívei, úgy, mint a szüleim.
Na, ez a ciki.
A névtáblák alapján hamar elkezdtem tanulni a neveket.
Elolvastam a névsort, majd ellenőriztem, hogy az ittlévők közül ki kicsoda, és nyugodtan ültem le egy helyre.
1. Alexa Normans
2. Adam Hakken
3. Benjamin Dobman
4. Boner Williams
5. Charlie Smith
6. David Hakken
7. Edward Styles
8. Emily Backon
9. Greg James
10. Hayley Ilaay
11. Jake Ryan
12. Katherine Meyer
13. Luke Romaan
14. Mason Lockwood
15. Nick Jones
16. Niall Zeed
17. Tom Buffers
18. Sad Feld

Négy lány, és tizennégy fiú. Komoly létszám, az is biztos. Nem tudom, hogy fogok kijönni a többiekkel, de látom, hogy van egy Hayley, tehát őt könnyen megjegyzem majd. És, ha nem vagyok nagyon rosszul látó, akkor lesz egy ikerpáros is: Adam Hakken, és David Hakken.
Hát, remélem nem hasonlítanak majd nagyon, mert kínos lenne úgy odamenni egyikőjükhöz, hogy a másik nevét említem.
Huh, a gondolattól is verejtékezni kezdtem; Lennék ekkora balfék.

A helyemen ülve vártam az osztályfőnökünket, és köröm rágva figyeltem arra, hogy senkinek sem legyek unszimpatikus;
Mint egy jól nevelt lány: Egyenes hát, halvány mosoly, és szép kisugárzás.
Lehet, hogy nem is állt olyan rosszul, ugyanis odajött hozzám egy lány.
- Szia, én Alexa Normans vagyok - nyújtotta a kezét, amit meg is ráztam.
- Katherine Meyer - mosolyodtam el.
- Hova valósi vagy? - mosolygott ő is, teljesen barátságosan.
- Brooklynból jöttem. És te? - érdeklődtem.
- Én is - dobódott fel - Akkor, majd ha kell a segítség valamiben, szívesen fordulhatsz hozzám - kacsintott egyet, majd leült a helyére, látva, hogy a tanár belépett a terembe.
- Sziasztok gyerekek! - csapta össze mosolyogva a tenyerét.
Őszintén szólva, nagyon szimpatikus volt.
- Kezdjük azzal, hogy: Mindenki jelen van? - kérdezte magától, majd hunyorítva számolni kezdett - Ez csak 16. Adam és David Hakken hol van? - nézett ránk mit sem sejtően.
- Há, kéne tudnunk? - nézett körbe Nick, majd mindenki felnevetett.
- Illedelmesebben - rázta meg a mutatóujját Nick felé az osztályfőnökünk.
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Adam, és David, azt hiszem.
Hajuk lezserül összekószálva, illatuk lágyan simogatta a termet, és ingük félig szétgombolva, hanyagul feküdt rajtuk.
Én csak idiótán forgattam össze-vissza a szemeimet, és semmit sem tudtam szólni.
Nem tudtam, hogy miért éreztem a hasamban valami furát, de az okát nem is szerettem volna tudni, így inkább a jegyzetfüzetembe merülve írtam azt, amit a tanár diktált, miután jól leszidta a srácokat.
Ők csak bólintottak egyet, majd helyet foglaltak. Volna, ha lett volna.
Mivel a padok három személyesek voltak, és pechemre mellettem nem ült senki sem, így a tanár ordítva leültette őket mellém.
- Persze csak, ha nem bánod, Katy? - mosolygott Mr. Janes, az osztályfőnök.
- Ne-nem bán-no-nom. - dadogtam, teljesen zavarba jőve.
- Oldalra nézve láttam, ahogy az egyik srác, - azt hiszem Adam - elmosolyodik, és írni kezd.
Én csak előre meredve próbáltam rájönni, hogy mit is jelent az, ha remegnek a lábaim, és azt érzem a legjobbnak, ha most nyomban elhagyom a termet, hogy ne kelljen éreznem ezt az egész testemen keresztül irányító "valamit".
- Honnan jöttél? - kérdezte suttogva a srác, aki feltehetőleg Adam volt.
- Brooklyn - mondtam kicsit kipirulva.
Erre elmosolyodott.
- Nem kell zavarban lenned - nézett rám.
- Nem vagyok zavarban - pásztáztam a földet.
- De, abban vagy - jelentette ki Adam.
- Csak szeretnék figyelni - közöltem.
- Én ebben nem akadályozlak meg. - kacsintott.
- Hát persze, hogy nem. - hagytam rá.
Azonban nem tudtam elkerülni azt a rideg nézést, amit a másik srác tanúsított felém.
- Ő mindig ilyen, hagyd rá - mondta még mindig suttogva Adam, mikor látta, hogy elég idegesítően nézem David-ot.
- Remek - dünnyögtem egyet.
A kicsöngetésnél csak annyit láttam, ahogy kirohan a teremből. Még én éreztem magam ezért kellemetlenül.
Adam mindvégig illedelmesen megvárt, és azt hiszem tök jól összebarátkoztam vele.
- Holnap kémia az első óra. Egy teremben leszünk. - célzott nekem.
- Ülök melléd - mosolyodtam el halványan, majd elköszönésképpen intettem neki, amikor láttam a dudáló autót az iskola előtt.
Beszálltam a kocsiba, és valahol legbelül levakarhatatlan mosoly ült bennem. Azonban a másik felemet rágta az ideg: Miért ilyen rideg David?
- Na, milyen volt az első nap? - zökkentett ki a gondolataimból anya.
- Jó. - zártam le ennyivel a témát.
- Bővebben? Sok volt a sznob? - kérdezősködött Zoe, a rettentő nagy poénját ki nem hagyva.
- Nem, nem voltam sznobok - vetettem rá jelentőségteljes pillantást - Sőt, annál inkább több kedves emberrel találtam szemben magam. Mr. Janes, az osztályfőnök nagyon kedves. És megismertem egy ikerpárt is, na meg Alexát, aki szintén Brooklynban lakik, és megígérte, hogyha segítség kell nekem, szívesen segít - meséltem büszkén.
- Jaj, ez nagyon édes. Akkor lesznek kis barátaid is - ujjongott anyu, mire Zoe, apu, és én is megforgattuk a szemünket.
- És, hogy hívják a csajokat? - kérdezte apu kíváncsian.
- Milyen csajokat? Még csak Alexával lettem jóba. - értetlenkedtem.
- Hát, az ikerpárról beszélek. - értetlenkedett ő is.
- Ja. Ők fiúk. David, és Adam. Adam nagyon kedves velem, amíg David feleannyira sem. Kicsit frusztráló. - mondtam nekik panaszkodva, mire felhúzták a szemöldöküket.
- Most meg mi van?!
- Kicsim, azt mondod, hogy fiú barátaid vannak? - tátotta nagyra anyu a száját.
- Pontosabban egy, igen. - helyesbítettem, és nem értettem, ebben mi az ennyire rejtélyes.
A témát lezártam ennyivel, majd az iskola szabályairól beszélgettünk.
Azon kaptam magam, hogy otthon vagyok, és hulla fáradtan meredek az ágyamra.
Gyorsan végiggondoltam, hogy mi is lesz a dolgom holnap, majd megmosakodtam, és befeküdtem az ágyamba.

Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy miért éreztem azt, amit éreztem.
Elméleteim voltak, de biztos tényem nem.
Meglátjuk, hogy mit hoz a holnap.