9. rész - Korcsolyázás

Annyira boldog voltam. Átfutott a testemen a melegség, a boldogság, és mégis a hiányérzet. Éjféltájt az órára akadt a szemem. Az alvás nem túlzottan ment, és ekkor kaptam csak észbe: december 23.-a van.
Az eddigi legnagyobb problémáim közé az tartozott, hogy mikorra szerezzük be a karácsonyfát. Most viszont, a szerelmes lelkem másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy legközelebb újévkor látom. Ez annyira felzaklatott, hogy egy percet sem aludtam tovább. Olvastam, átnéztem a jövői tananyagokat, sem mint hogy kipihenjem magam. Eldöntöttem, hogy ha már ennyire ficánkolós kedvemben vagyok, akkor szépen felébresztem Zoét, és megbeszélem vele a karácsonyi teendőimet. Biztos, hogy nem fog nekem örülni, de én annál inkább neki. Vagyis, nem, nem teljesen neki. Inkább annak, hogy valami eltereli a figyelmem D-ről.
- Zoé - suttogtam neki - kelj fel.
- Mi van? - motyogta még csukott szemmel - Megjött a legújabb AVON készletem? - kérdezte reménytelien.
- Hát, ha gondolod, most megjött a Meyer-féle készleted - kacsintottam rá - Szerinted milyen dísz legyen? Arany, vagy ezüst? Esetleg kék? - ábrándoztam, majd leállított.
- Komolyan, Katherine, ezt hajnaltájt kell megbeszélnünk? Amúgy is utálom ezt az ünnepet, és még a kedvedért sem fogok foglalkozni vele. Mellesleg mi ez a nagy érdeklődés? Tavaly simán beérted azokkal a piros kör alakú vackokkal. - finnyáskodott.
- Díszgömbnek hívják Zoé, díszgömbnek. Egyébként azok már tényleg elavultak, úgy gondoltam, be kéne újítanunk. - mosolyodtam el feltartott fejjel.
Erre csak ásított egyet, majd befele fordult, és többet rám se nézett. Csak sóhajtottam egyet, majd kivándoroltam a szobájából, és nekikezdtem a saját készítésű díszek gyártásának. Egészen jól sikerültek, ami  azt illeti, csak csomagolópapír kellett, meg pár tárgy, amit (-értelemszerűen) becsomagolhatok vele. Bár fagyöngyért ki kell szaladni valamerre, de biztosan sok helyen van most, hiszen karácsony szellemében sose maradhat ki.
Hm. Alexa alapjáraton véve eléggé bezsongós típus. Ő biztos szívesen eljönne velem nézelődni kicsit. Anyu amúgy sem valami türelmes személyiség, két percen belül már fújtat, annak ellenére, hogy imád minden vackot megvenni, amiről azt gondolja, hogy majd a jövőben biztosan fontos lesz. De komolyan, vajon ki venné hasznát egy porszívó szívónak? Maximum a neve figyelemreméltó, de egyébként nem sok mindent ér. Egy nagyobb darab porszívóból áll, ami felszívja a kisebb porszívókat. Anyu szerint ez egy nagyon ötletes találmány, ám én ezt sem értékelem, ahogy az ollót vágó papírt, vagy az olyasfajta perselyt, amibe ha belerakod az érmét, azt már többet nem látod. Az ő megszállása persze, imádja a dísztárgyakat.
Már legalább a 33 díszt készítettem, amikor megállt a kezemben az olló, és eldőltem. Arra nem igazán emlékszem, hogy a szőnyegemről hogyan kerültem az ágyamra, de mindenesetre kialudhattam volna magam, ha... Alexa a bűbájos mosolyával nem riaszt fel.
- Szia - pislogott nagyokat.
- Öhm - túrtam bele a hajamba, majd felültem - Hali.
- Látom álmos vagy... Csak gondoltam, elmehetnénk venni néhány díszt karácsonyra, de mint látom, te már saját kezűleg készítettél. Remek lett - mutatott király jelet.
- Köszi. - mosolyodtam el - Ami azt illeti, nekem is ezen járt az eszem a minap. Csak várj itt, amíg fogat mosok, és lefürdök. Nyugodtan gépezhetsz - itt a laptopomra mutattam - vagy ehetsz is, a csokigyűjteményem a második fiókban van. Szóval, a lényeg, hogy maradj itt, 10 perc az egész. Aztán családi reggeli lesz, amihez kifogás nélkül csatlakoznod kell - nevettem rá, majd kinyújtottam a nyelvem, a reakcióját bámulva.
Amikor hátranéztem, már a laptopomat kapcsolta, és utánanézett kicsit a csokijaimnak is. Csak mosolyodtam egyet, és belépve a fürdőbe elvégeztem a dolgomat.
- Finom ez a belga csoki - dicsérte, az egyébként német csokit, gondolom, megtévesztette a "Belgah" felirat.
Mikor kiléptem a fürdőből.
Inkább nem oktattam ki szegényt, csak felvettem egy garbót, egy kék csőnadrágot, a fekete mamuszomat, és még egy dzsekit, majd leindultunk az emeletről.
- Jó reggelt anya - köszöntem neki két puszival tisztázva a reggelt - Apa?
- Sziasztok, édesek. Apa dolgozik, ma végre megkapta a főállást - csillogott anya szeme reménytelien.
- Ez remek - mosolyodtam el, bár annyira nem örültem neki, hogy nem hülyéskedett nekem egy sort...
A reggeli érdekesen telt, ugyanis Alexa nagyon érdeklődő típus. Anyu ezt nagy szívvel fogadta, ő imád csacsogni. Én tolerálom, mert a legjobb barátnőm. Na de, ha a húgom is egy asztalnál ül velünk, akkor ott érdekes dolgok történnek. Folyamatosan "bekussoltatta" szegény lányt, akit csak érdekelte, hogy hány éves, hova jár suliba, és ilyenek. Zoé szokása szerint lepattintotta a családot, miután jóllakott, majd mi is összeszedelődzködtünk.
- Sziasztok - nyomott az arcomra két puszit anyu, majd Lexit is megajándékozta ezzel, miután adott egy kis pénzt.
- Biztos nem kell szendvics? - aggodalmaskodott jó anyám.
- Nem anyu, nem kell, ebből a pénzből megvehetném az egész Mc Donald's-ot. - túloztam kissé. Talán ezt is tőle örököltem.
Csak rám mosolygott, majd kiléptünk az ajtón Alexával.
- Meglepetéssel készültem, előre szólok, hogy ne ijedj meg - csillogott a szeme.
- Előre félek - tettem fel a kezeimet, de mikor a Hakken ház előtt kötöttünk ki, már csak jóra tudtam gondolni. Elvégre Adat kiengedték a kórházból, el is jöhetne velünk.
- Sziasztok - hallottam Alexa szájából, majd azonnal felnéztem a lefele bámulásomból a többes szám miatt. David is ott volt, és mint egy félisten, úgy vándorolt le a lépcsőn. Az illata mennyei volt, ezt meg kell hagynom.
- Sziasztok - köszöntek egyszerre, majd Adat szorosan magamhoz öleltem. Davet nem, attól még kissé tartottam, de ahogy láttam, nem igazán volt mitől.
- És, mi van Keysey-yel? - érdeklődtem séta közben. A tekintetem elkalandozott rajta, majd a szakadó havon. Annyira szép volt, az út közepén, négy fiatal, ketten-ketten. Nem egy sorban sétáltunk, Adék kicsit előrébb tartottak.
- Semmi - fejtette ki bőven a véleményét. - Nem járok vele.
- Mi? - néztem rá kerek szemekkel.
- Nem is szerettem - nevette el magát, ám nem látszott felettébb boldognak.
- Akkor miért voltál vele együtt? - kérdeztem ijedten, akaratom ellenére is.
Erre csak vállat vont.
Innentől nem beszéltünk egy szót sem, és nem, nem bántott meg. Akartam, hogy fogja a kezemet, mert fázik, vagy a derekamnál öleljen át. Csókoljon meg, vagy akármi biztató szót mondjon. Semmi nem tett ezek közül, szokásomhoz - vagy szokásához - híven.
Amikor beléptünk az egyetlen helyi boltba, ami még nyitva volt, semmit sem találtunk, ami használható lehetne. Így hát az utunk hazafele tartott, de előtte beültünk egy kávézóba. Na, ha valahol jól telt a hangulat, akkor ez mindent felülmúlt. Nevettünk, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat.
- Nincs kedvetek elmenni még valahova? - kérdezte Ad. - Mondjuk, korcsolyázni?
- Dehogynem! - vágtuk rá együtt Alexával, majd Dave is bólintott egyet.
Boldog voltam, mert szánt rám egy napot. Jó, oké, nem csak rám szánta a napját, hanem mindannyiunkra.

Jól korcsolyáztam, és segítettem a többieket. David hokizott 3 évet, szóval tudta hogy mi a járás. Bár, nem mondom, hogy nem lett volna jó, ha őt is segíthetem, ha hozzáérhetek... De beértem azzal is, hogy közösen nevetjük ki a bénázókat. Alexa és Ad annyira jól mutattak egymás mellett. Amikor ezt először említettem Lexinek, kicsit kiakadt, de szerintem valami van köztük.
- Összeillenek - mondta Dave előre bámulva a semmibe, mintha a gondolataimban olvasna.
- Igen - mosolyodtam el.
Ekkor a keze hozzáért az enyémhez, és szorosan egymásba kulcsolódtak. Nem tudtam, hogy mi történik, de mindenesetre - igaz, kissé félénken - viszonoztam ezt.
Így állhattunk legalább tíz percig a jégen, nézve a szerencsétlenségüket, és meg se mozdulva. Röhögtünk, mosolyodtunk, de beszélni nem beszéltünk. Mintha teljesen természetes lenne az, hogy a kezemet fogja.
- Menjünk, lefagy a térdem - mondta Adam két nevetés között, amikor a lábára mutatott, ahonnan Alexa leszakította a farmer részt.
Lexi nagyon nevetett az "ügyességén". Ekkor még mindig nem engedte el a kezemet, és ez feltűnt nekik is.
- Ti...? - kérdezték mindketten kórusban, de nem folytatták. Erre mint akit megrázott volna az áram, Dave elhúzta a kezét. Ó, bárcsak nem szóltak volna bele, istenem...
- Nem - mondtuk egyszerre.
- Hááát, jó - karolt át engem és Alexát Adam, majd elindultunk. Ahogy visszanéztem Davidre,- aki már említette nekem, hogy tovább marad, ugyanis beszélnie kell valakivel - egy keserű mosolyt láttam az arcán, amikor a szemeimbe nézett.
Ezt vehettem rossznak, vagy jónak, de mindenesetre ez a nap egészen jól sült el. Az ágyamban, a melegben, és Őnélküle igazán keserves volt végiggondolni mindezt. De végül is, holnap karácsony, úgyhogy össze kell szednem magam!