10. rész - A fájdalom bugyra

Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.

Felébredtem. A hajam tövéből fojt az izzadtság. A fürdőbe rohantam, hogy rendbe szedjem magam, mikor naptárra pillantottam. Január 5. 7:10.
A felismerés hosszan végigfutott rajtam, majd a kezembe kaptam a telefonomat, és tárcsázni kezdtem a számot. 06... Basszus. Ilyen lehetetlenül szétszórtan nem lehet figyelni. Konkrétan semmire. Azt sem tudtam, hol vagyok, - még mindig az álom járt az eszemben. Nem tudtam, hogy kit vesztek el. Sosem volt senki fontos számomra, aki a családi körömön kívül élt. És most itt van nekem a mosolygós Lexám, a mindig komoly, és realista Adam, és ott van Ő, aki nélkül talán létezni sem tudnék.

Az ajtóban vártak, így hárman: Már meg sem lepődtem, hogy David is eljött, biztos nem akart egyedül suliba menni, vagy valami ilyesmi. Az nem lehet, hogy miattam lenne itt.

- Sziasztok! - mosolyodtam el egy nagyon halványat, bár látszódhatott rajtam a feszültség. Meg is kérdezték hogy van-e baj, de én csak tisztáztam a dolgot egy "nincs"-csel. Felkaptam az asztalról a szendvicseim sokaságát, majd a gyümölcslevem, és kitessékelve a házból a többieket, elindultam.
Anyu és apu dolgoznak, húgi pedig manikűröztetni van. Remélem, legalább 2 hétig távol marad, rám férne már egy kis béke, és nyugalom.
- Milyen volt a karácsony? - nézett rám érdeklődően Alexa.
- Borzalmas. Apu megint dolgozott, anyu szétszórt volt, és szénné égette a kajákat. Zoé pedig kötötte magát a saját megállapodásához, miszerint nem veszi ünnepnek a karácsonyt. Tök jó volt, inkább elmentem tanulni. - ráztam meg a fejemet ironikusan.
- Kis stréber - mosolyodott el féloldalasan David, aki bár hozzám szólt - azt hiszem - de a szemembe nem nézett. Kicsit "sem" émelyegtem attól, hogy hozzám beszél. Sokszor tette már, de megszokhatatlanul felemelő érzés az, hogy akár egy pillanatig is gondol rám.
- És, a tietek? - próbáltam én is érdeklődést tanúsítani feléjük.
- Juj! Képzeld, megkaptam a plüssunikornist, amit anyutól kértem! Annyira boldog voltam, ééés annyira édes! - mosolygott örömtelin Alexa.
Ezt a dolgot egy "ez tök klassz, örülök, hogy örülsz"-szel nyugtáztam, majd a fiúk felé fordítottam a fejemet, várván, hogy válaszoljanak.
Ad kezdett bele a mondandójukba.
- Én megkaptam a Sellie, és a Golding könyveimet, úgyhogy elolvasgattam azokat. Apáék rendhagyó módon gyertyákat gyújtottak, és fél óráig ezt a bűzt kellett szagolnunk. Aztán elvonultunk, én személy szerint tanulni, David meg a sajátjához híven jól becsajozott - nevetett, majd oldalba bökte az említettet.
Én annyira nem nevettem rajta, sőt, mi több, a szívembe hasított a fájdalom, és egyre jobban éreztem, hogy ő lesz az, akit elvesztek egyhamar. De nem, nem veszíthetem el... Hiszen nem is az enyém.
Köhintettem egyet, majd illusztrálva, hogy sietnem kell, gyorsabbra vettem a lépteimet. Így Dave is sietősebbre fogta az övéit, mire kérdőn néztem rá.
- Együtt lesz óránk - világosított fel.
- Igaziból nem kell sietni. Csak... Csak nekem, mert le kell adnom az esszémet. - hazudtam, elég bénán.
- Hát, nekem is le kell adnom azt az esszét. - bólogatott komolyságot szimulálva.
- Nincs semmilyen esszé. - mondtam hülyén.
- Tudom. - húzta fel a vállát kicsit.
- Remek.
- Most komolyan Kate, mi a bajod? - nézett rám hülyén.
- Semmi. - mondtam ingerülten.
- Bajod van, úgyhogy mondd el. - késztetett.
- Nem akarok a barátod lenni. - nyögtem ki.
Ekkor hülyén nézett rám, majd lassított, és hagyta, hogy egyedül legyek.
Először nem is értettem, hogy miért, de aztán rájöttem: Rosszul fogalmaztam... A lényeg annyi lett volna, hogy én nem csak a barátja szeretnék lenni. És lám, most azt hiszi, hogy nem bírom. Ó, Katherine Elizabeth Meyer, ne legyél ilyen szerencsétlen, az isten áldjon már meg!

*2 hét múlva*

A 15. nap lesz a mai, hogy David nem reagál velem kapcsolatban semmire. Se üzenet, se Facebook, se MSN, és még akkor sem, ha suliban köszönök neki. A lehető legtávolabb ül mellőlem az órákon, és ez nagyon fáj. Elszúrtam. Nem bírom.
A sírógörcsöm kémia órán teljesedett ki. Zokogtam, és zokogtam. Nem érdekelt, hogy folyamatosan csak azt kántálják, hogy mondjam el, mi a baj.
Nem érdekelt semmi abban a pillanatban. Az, akire leginkább szükségem lett volna, elment mellőlem. Megérdemeltem. Fáj.
Nem bírom tovább.
Egy kész simított végig a hátamon, és mertem remélni, hogy Alexa az, így a kezemmel a fejem előtt rádöntöttem a homlokom vállára. Nagyobb volt, és szélesebb. Bódító illatot árasztott, és mire kinyitottam a szemem, Davet láttam. Átkarolt, és letörölte a könnyeim.
Értetlenül néztem rá.
- Miért vagy most itt? Megbántottalak. - próbáltam bocsánatot kérni.
- A barátom vagy. Még ha én a tied nem is. - mosolyodott el.
- De... - kezdtem bele, de lefogta a számat a tenyerével.
- Sok lesz a betű. - húzta a száját féloldalasra.
Miután konstratáltam a helyzetet, rájöttem, hogy igaza van, így csak befogtam a számat.

Suli után megvárt a kapunál, én pedig mosollyal fogadtam ezt. Rég volt az arcomon már igazi boldogság, és ez rettenetesen jól esett.
- És, milyen volt a mai napod? - érdeklődött.
- Írtam egy kémia dolgozatot, ami ötös lett, meg egy franciát, ami szintén, és... - folytattam volna, ha nem állít meg.
- Túl sok az ötös, már hallani sem akarom - fintorgott, amire elnevettem magam.
A közeli forrócsokisnál vettünk egyet, egyet, amire meg is hívott, és így sétáltunk a havas úton. Deja vu érzés fogott el, de nem értettem, hogy miért.
- És, a tied milyen volt?
- Hülyültünk Nickkel, és fejbe dobtuk Mrs. Andrew-t. - mondta szűkszavúan.
- Mivel? - kíváncsiskodtam.
- Focilabdával - nevetett magán, majd belekortyolt a forrócsokiba.
Kapva a jókedven, előhoztam azt a témát, amitől leginkább félek.
- És, hogy állsz a lányokkal?
- Jól. - mosolyodott el.
Nem firtattam tovább a témát, ha jól, hát jól. Kissé belém hatolt ugyan a fájdalom, de már kezdtem megszokni.
- És te a fiúkkal? - kérdezett vissza, amire egyáltalán nem számítottam.
Elpirult a fejem.
- Sehogy. Tanulok, és barátokkal vagyok. Főleg ebből áll az életem. Vagyis, van egy srác. De ő csak a remény szót képviseli - húztam el a számat, reménykedve, hogy rájön, ha 3. személyben beszélek, attól még mindig David Hakkennek hívják.
Talán, mintha kissé elfancsalodott volna. Lehet, hogy rosszul láttam. Sőt, biztos...
Bólintott egyet, majd tovább sétáltunk a fagyott járdán.
Aztán, hosszas csend után, megkérdezett valamit.
- Hogy hívják a srácot? - fordított szembe magával, majd mélyen a szemembe nézett.
Neeehogy, véletlen hazudni tudjak, kösz, Dave.
- Ééén. Nem tudom - mosolyodtam el, rákvörös fejjel - Vagyis. Bonyolult - hajtottam le a fejemet.
Ekkor megfogta az arcomat, felemelte, és végigsimított rajta.
- Mondd el - kényszerített gyönyörű, mélykék szemeivel.
- Szeretem. Ami azt illeti, mindennél jobban szeretem - mondtam áhítattal, úgy, mintha egyes szám második személyébe beszélnék.
- Én is szeretek valakit. Sosem voltam még szerelmes. A legrosszabb, amikor nem szólsz hozzá hetekig, csak azért, mert egy bántó szót mondott. Ezt az időt arra kellett volna fordítanom, hogy vele lehessek... Nincs már sok... - mondta kínkeservesen, majd tűként hatolt belém a felismerés.
- David... Te...? - néztem rá fájó szemekkel.
- Kérlek, ne mondd ki. Ne nehezítsd meg a helyzetemet, kérlek. - mondta, azt hiszem könnytől(?) csillogó szemekkel. Érdekes volt, káprázatos. Még sosem láttam Őt meghatódni.
- Mivel nehezíteném még?
- Az első naptól fogva a Yalen. Minden pillanatban rád gondolok. A szemeidre, a mosolyodra, Rád. - mondta gyötrődve.
A könnycseppek csak úgy folytak az arcomon.
- Értsd meg, hogy nem lehet. Mindennél jobban akarom, de nem lehet. - mondta, majd a legközelebbi háznak beleütött a falába.
- Miért? - leheltem fájdalmasan a szavakat. A leheletem látszott a hideg levegőben..
- A családom csak egy rövid ideig tartózkodik itt. Azt hittem, hogy idejövök, összeszedek pár csini lányt, majd elhúzok innen, és folytatom máshol. Anyámék körbeutazzák a világot. Ez a lételemük. Ezért élnek. Sosem gondoltam volna, hogy mikor mással vagyok együtt csak te jársz majd a fejemben. Ez az indok, amiért nem akarom elhagyni  New Heaven-t. Érted. - mondta el a dolgokat teljesen érthetetlenül, de én mégis megértettem.
A szavak fájdalmasan hasítottak belém. Amikor azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az, hogy nem beszélünk, nagyot tévedtem.
- Nem lehet.. - suttogtam.
- Nézz a szemembe, jó? - utasított, én pedig bólintottam.
- Sosem mondtam még ki ezt a szót.. - pirult el savanyú mosollyal az arcán.
Áhítattal figyeltem Őt.
- Szeretlek.
Lágy csókot lehelt az arcomra, ami tökéletes volt. Az aromája, a lágysága, a gyengédsége, az illata. Mikor kinyitotta a szemét, megszólalni nem tudtam.
- Nem kellett volna tudnom. Ha nem mondod el, sokkal könnyebben engedlek el. - kezdtem zokogni.
- Nem bírtam nem elmondani. Túl sokat vártam. - ölelt szorosan magához.
Így álltunk, nem törődve az idővel, a fagy hidegben, és fájdalommal teli télben.
Hideg van. Tél. Futok, de nem érem el. Itt hagy, borzongva, könnyel a szememben, érzésekkel. Csak futok, és futok. Sosem látom már többé.