8. rész - Boldogság vs. kétségbeesettség - vajon melyik győz?

A legkönnyebb dolog? Sírni, romokba, esetleg depresszióba esni, és még többet sírni. És hogy mi a rettentő nehéz? Felkelni, mosolyogni, és továbblépni. Kínzó, de ez a dolog az, ami leginkább megéri. Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mit, és miként tettem. Nem a legmegfelelőbb dolog volt kihasználni arra a legjobb barátomat, hogy a testvérét választási helyzetbe kényszerítsem. Emellett rátesz egy lapáttal az is, hogy érzek iránta valami "kis" dolgot, ami már belekerült abba a stádiumba, ahonnan nem igazán van kiút. Természetesen javítani lehet rajta, ami azt illeti, jobb is lesz, ha most kicsit visszavonulok. Egyébként sem vagyok feltűnősködő, nem is értem, mi ütött belém. A szerelem nyila ennyire nem lehet szeleburdi, nem?
Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonom. Alexa az.
- Szia, elindultál már? - kérdeztem érdeklődön, ugyanis reggel nem igazán szokott hívni, csak akkor, ha nem állok a megszokott oszlopnál, a megszokott időben, ami most valószínű., hogy nem fog sikerülni, ugyanis Zoéék nincsenek itthon. Se anya, se apa. Zoéval sok probléma van, erre utal a korán reggeli igazgatóhoz való menetelük.
- Siess nagyon! Adamnek balesete volt - zökkentett ki a kenyér vajazásából, majd megállt bennem a vér.
- Hova menjek? - kérdeztem kétségbeesetten.
- A legközelebbi metrónál találkozunk, nagyon siess, minél hamarabb érjünk oda - azzal rám csapta a telefont.
Megmondom őszintén, Alexát sosem láttam még idegesen, ő mindig az a mosolygós, szeleburdi kislány volt, és most, hogy ijedt, komoly, és bágyadt volt, teljesen elöntött az adrenalin az izgulástól. Természetesen nem tétováztam, összeszedtem a cuccomat, és a mai nap volt életem első napja, hogy magasról tojtam az iskolára.
Az ajtót úgy csuktam be, hogy két háztömbnyire is hallhatták, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. A jéghideg levegő az arcomba csapott, a hajam a számban, a lábaim ki-kibicsaklottak, és a kabátom vagy tízszer a sárba esett. Természetesen ez annyira érdekelt, minthogy a csúszós jégen egy párszor pofára estem már: semennyire. A lényeg annyi volt, hogy ott legyek a metrónál, és láthassam Adamet. A legnagyobb probléma mégis az volt, hogy fogalmam sem volt a súlyosságáról, sőt, mi több, arról sem, hogy mi történt vele.
Rosszul éreztem magam amiatt, hogy olyan csúnyán kihasználtam, és amiatt, amiért még nem békültünk ki. Nem tudhattam, hogy mit hoz a mai nap számomra, és visszasírom a tegnapi nagy dilemmámat, hogy vajon mit gondol most rólam David. Jelen esetben ez semmit sem számított. A legfontosabb, hogy Ad jól legyen, és semmi komplikáció ne lépjen fel.
Ahogy a szememen végigfutottak a könnycseppek, szinte azonnal jéghideggé váltak a kipirult arcomon.
Alig vártam már, hogy odaérjünk, és amikor megláttam a metróállomást, még jobban rohantam mint addig. A legfélelmetesebb az egészben Alexa arckifejezése volt.
- Minden oké? - kérdeztem tőle félve, bár a választ tudhattam volna előre is..
- Az enyhe túlzás lenne - ölelt meg köszönésképp, majd megnéztük a járatokat.
- Ahj - türelmetlenkedett - Még tíz perc. -jártatta az egyik lábát a másikra.
- Honnan tudod, hogy mi történt, és mégis hogyan történt? - törtem meg a csendet egy idő után, amikor már nem bírtam várni, a kíváncsiságom elfogott.
- A suli felé tartottam épp, és már hívni akartalak, hogy siess, de ekkor meghallottam, hogy két kocsi karambolozott. Úgy is megrázott az eset, de mikor láttam, ahogy az apja kiszáll a kocsiból, és kétségbeesetten hívja a mentőket, azonnal rosszul lettem. Hívtalak, és most itt vagyok - emlékezett vissza a kedvemért.
- És David? Ő is ott volt? - kérdeztem totál ledermedve. Nem viselném el, ha baja esne.
- Nem, David mindig egyedül megy iskolába, az apja nélkül. Most is így tette, és jól is járt vele. Bárcsak Ad is később indult volna, mindenki nyugodt lenne.. - sajnálkozott.
- Ne gondolj arra, hogy mi lett volna, ha - simítottam végig a vállán - Megtörtént, és ezen nem lehet változtatni. Csak reménykedjünk, hogy minden oké vele. - s ahogy kimondtam az utolsó szót, már láttuk a metrót.
Az út rettentő messze volt a legközelebbi kórházhoz, aminek a címét Hayley adta meg, úgyhogy végig is idegeskedtem. Alexa a rosszabbik változat, ő csak azzal tudja lenyugtatni magát, ha zenét hallgat, és dúdol, mint valami félnótás. De engem nem igazán érintett meg, ahogy az sem, hogy mindenki minket néz. Ahogy kiszállhattunk a járműből, sprinteltünk is a kórházig.
- Kérem - lihegtem a portásnak, majd észrevettem, hogy még nem igazán van hangom, így Alexa folytatta, több-kevesebb sikerrel.
- Jelenleg műtik Mr. Hakken-t, kérem, várjanak kicsit - intett minket le a portás gúnnyal az arcán, ami felettébb nem tetszett, és ami még fel is idegesített, hogy műtik..
- Mi lehet olyan súlyos? - kérdezősködött Lexa.
- Tudnom kéne? - förmedtem rá - Jaj, bocsáss meg, csak tudod, nagyon betett ez a dolog. - fogtam a fejem.
- Nekem is, ne aggódj. Nem haragszom, a reakciód jelen esetben elég normális - veregette meg a vállam biztatásképen.
Elmosolyodtam, (már amennyire ilyen helyzetben lehet) és vártam a fejleményeket. Csak vártunk, és vártunk,  mire nem történt semmi.
Ekkor lépett be Dave is, akinek életében először láttam kétségbeesett kifejezést az arcán.
- Tudsz valamit? - hallottam Alexa susmorgását Davehez.
Kizártam mindent, amit akkor hallottam, és mindent, amit akkor tehettem. Engedtem, hogy átjárjon a fájdalom, és, hogy két hét után, végre igazán sírhassak. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi.
(Zene)
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, ami végigsimított, és biztonságot nyújtott. Tudtam, hogy ki keze, de véletlen sem fordultam volna utána. Csak jól esett, csak érezni akartam még, és még... Azt sugározta, hogy minden jó lesz, hogy Adet hamarosan láthatom, és hogy.. A legfontosabb, amit ez a kéz nyújtott? Szeretetet. Éreztette velem, hogy fontos vagyok. A jelenlegi idegösszeomlásom határán ez nagyon sokat segített, így nem érdekelt, hogy mit gondol az illető, hozzábújtam. Így voltunk tehát, David és Én, Én és David.
- Minden rendbe fog jönni, ne aggódj - suttogta.
Csak bólintottam egyet, majd lecsuktam a szemeim. Kezei végigsimítottak a hajamon, a nyakamig. Ott megálltak, és babrálni kezdte a nyakláncomat, majd egy dalt kezdett dúdolni. Erre ölébe hajtottam a fejemet, és elaludtam.

Halk neszre nyitottam szemeim. Bent voltunk Adamnél, én David ölében, Alexa mellettem, és fogta a kezemet. Ad aludt, és mindenki remegve ült a lehető legközelebb hozzá.
- Az orvos azt mondta, hogy minden rendben lesz - mondta egy rettentő ismerős hang.
- Apa? - kérdeztem félkómásan.
Sosem volt még ilyen komoly, és ez megrémített.
- Itt vagyok, drágám - simított végig a hajamon.
Elmosolyodtam.
- Ha van valami, azonnal hívj, és bejövök. De most sietnem kell, Zoé megint bajba keveredett - ráncolta a homlokát, majd az enyémre nyomva egy csókot kiviharzott.
- Zoé balhés lány? - kérdezte David.
- Hát, ha úgy vesszük, balhés, igen - bólintottam neki. - De te jócskán felülmúlod.
Erre csak elmosolyodott, majd a plafont pásztázta. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen történik velem, és Ővele, így kissé megrémített a helyzet.
- Valami gond van? - vette észre derűtlen arckifejezésemet Alexa is, mire David is rám sandított.
- Semmi gond - ráztam meg a fejemet, majd felültem.
A csend már nagyon bántotta a fülemet, és pont jó pillanatban nyitotta ki a szemét Ad. Mindannyian, akik ott ültünk, a Hakken családdal együtt, körülálltuk szegényt.
- Jól vagyok - mosolygott, kissé bágyadt tekintettel - Bár, azért élvezem a figyelmet.
Erre mindenki kuncogott egy halkat, majd miután lazán megöleltem, és lövelltem felé egy "bocsánat, amit tettem" szemet, ezt meg is értette, és szerintem megbocsátott, amitől egy kő esett le a szívemről.
- Eljött az idő, hogy távozzanak - mondta nem túl kedvesen az ápolónő - Már 6 órája bent tartózkodnak, ez már egy alaphatár - tessékelt ki minket.
- Szia - suttogtam neki, majd végigsimítottam a kezén.
Mindenki elköszönt már, és én, meg Alexa a kabátunkat vettük a folyosón.
- Szerencsénk volt - mosolyodott el.
- Nagyon nagy szerencsénk - vágtam vissza.
Láttam, ahogy David egy szia-t tátogva néz vissza rám, majd távozik a családjával.
- Életem legjobb, és legrosszabb napja - sziszegtem magamnak.
- Ez bizonyos - simított végig a hátamon Alexa, ezek szerint meghallva gondolataim.
(zene)
Alexa elkísért a házunkig, majd felcammogva az emeletre lefeküdtem aludni. Ruhástól, koszosan, mégis boldogan...