6. rész - Hiányérzet

Na hát, ha tegnap azt gondoltam, hogy szörnyen hideg van, akkor tévedtem. Ahogy félkómásan kinéztem az ablakon, összeszűkített szemmel - ami talán azért volt, mert nem tudtam jobban kinyitni - figyeltem, ahogy szakad a hó. Olyan mennyiség hullott le, amit még Brooklyn nem valószínű, hogy látott. Ugyanis ahol én lakom, nem gyakoriak a hóesések. Ezen a télen viszont, legalább háromszor esett már.

- Remélem, hogyha ennyi hó esik, az megmarad karácsonyig - mondtam Zoénak, aki éppen a hajával babrált. Elég idegbetegnek tűnt, a csomó miatt a hajában, úgyhogy meg sem akartam várni a még inkább idegbeteg válaszát, de sajnos hallanom kellett...
- Ne várj fehér karácsonyt. A karácsony nemhogy fehér nem lesz, de még boldog sem. - mondta szemöldökhúzogatással.
- Azért, mert szerinted a karácsony csak egy puccos, és pénzpazarló ünnep, szerintem igazán van értelme. A család együtt van, a kandalló mellett, és csirkeszárnyat eszeget sült krumplival, miközben nézi a szakadó havat. - álmodoztam, amit sikeresen elrontott Zoe.
- Ne is álmodozz! Arról nem is beszélve, hogy nincs is kandallónk - nevetett lenézően.
- Drága húgom, igazán értékelem az együttérzésed, és a segítséged is, de nem igazán van szükségem a tanácsaidra. Ja, és a kandalló. Majd beszerzünk egyet. Az idei karácsony igenis tökéletes lesz! - emeltem magasba az orromat, majd visszagondolva arra, hogy milyenek voltak az eddigiek... Zoénak talán igaza van.

Az eddigi karácsonyaink úgy zajlottak, hogy apu a tévé előtt nézte a Star Wars-ot, anyu sütötte a - nem éppen finom - specialitásait, amik szokás szerint szénné égtek, Zoé a mindennapi teendőit végezte, ugyanis utálja a karácsonyt, én pedig vért izzadtam azért, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Karácsonyfát állítottam, becsomagoltam az ajándékokat. Elég nagy baj volt már az is, hogy mindenki szétszórt volt, de az még rátett egy lapáttal, hogy egy centiméter hó sem hullott. Így a karácsonyi hangulat teljesen ki volt lőve. Tehát, ilyen egy Meyer karácsony. Szétszórt.
Mivel ma anyuék korán indultak megvenni a díszeket - az én tiszteletemre - ezért sétálva kellett suliba mennem. Utálom, hogy most, hogy havazik, belefúj a jeges szél az arcomba, és ez ellen még a sapka, sál, és kesztyű sem segíthet. Nem beszélve arról, hogy a hajam összeborzolódik. Bah. Tél...
Útközben csatlakozott hozzám Alexa, mert egy saroknyira lakik tőlem, így megtehetjük a hosszú utat a suliig. Kár, hogy a Hakken család háza táján még nem voltam, szívesen mennék Adammal is a suliba.
- Hallod, nagyon király dolog történt velem - kezdte ecsetelni nekem Lexi - Apu, aki most éppen Olaszországban van, eldöntötte, hogy karácsonykor velünk ünnepel. 6 év után - mondta csillogó szemekkel.
- Ez remek. Akkor neked szép karácsonyod lesz - mosolyodtam el szemrehányóan.
- Mért? - csodálkozott - Neked együtt élnek a szüleid nem?
- De. De tudod nálunk a karácsony sosem az igazi. Senkinek sem igazán fontos, csak nekem. Szeretek ajándékozni, igazi szeretettel. Ők nem igazán ezek a dolgok hívei, így elvisznek egy könyvesboltba, és kapok minimum 10 könyvet. Ezzel elintézik a karácsonyt. Ami a kaját illeti - nevettem el magam - Arról inkább nem is ejtek szót.
- Uh, hát ez nem valami király - húzta el a száját.
- Nem, nem az. - mosolyodtam el. Hogyan vehették fel ezt a lányt a Yale-re? - nevettem magamban tovább, és amikor rákérdezett, hogy min vihorászok, csak annyit mondtam: A kifejezéseidtől frászt kapok. Erre csak meghúzta a vállát, és bevett a szájába két darab Huba Bubát. Imádja ezeket a színes, és ízes, rágható cuccokat.
- Sok van még hátra? - nézett rám félrehúzott szájjal.
- Hát, maximum, 2 perc, és a suli előtt vagyunk, de ha magad elé néznél, akkor látnád, hogy ott van előtted Yale felirat, okoska - paskoltam meg a fejét, mire feleszmélt.
- Tényleg - mosolyodott el boldogan, én meg csak megráztam a fejem.
Ekkor már Adat is megláttuk, aki egyik lábáról a másikra ugrált, gondolom azért, hogy ezzel melegítse magát. Közben fújta a meleg levegőt a szájából, ami pont úgy hatott, mintha éppen kifújta volna a cigi füstjét. Először meg is ijedtem, de aztán feleszméltem: Hé, tél van.
Ahogy meglátott, elmosolyodott, majd odasétált hozzám.
- Hogy vagy ma?
- A tegnapi Davides akció után, szerinted hogy? - mosolyodtam el - Egyébként, jött ma iskolába?
- Kéne tudnom? Nem ápolok vele fényes kapcsolatot, azt se tudom, hogy mikor kel. - húzta fel a vállát.
- Ő - köhintettem - Nem együtt laksz vele?
- De. De ez nem jelenti azt, hogy látom is. - nézett rám értetlenül.
Elgondolkodtam. Én is egy házban lakok Zoéval, és mindennap látom, ha akarom, ha nem... Mivel egy házban nem lehet úgy meglenni, hogy ne lásd a többi lakót nap mint nap, nem?
Ahogy meglátta az értetlenkedő fejemet, inkább betessékelt az iskolába, gondolván halálra fagytam. Hát, oké Ad, oké.
Az első két óra matek volt, a Nick által elnevezett Mr. Match nevű tanárral. Igazán találó név, amin legalább fél órát nevetett az osztály. A történelem tanárunk nevét ki nem tudnátok találni... Hát természetesen Mrs. History. Igazán szellemes közösség.
- Na szóval, Mr. Match, azt az egyenletet mérlegelv segítségével kell megoldani? - bambult ki a fejéből Niall, mire mindenki szakadni kezdett a röhögéstől.
- Először is: Mr. Matt vagyok, és nem, kisfiam, a mérlegelvet körülbelül az általános vége felé vehette, úgyhogy a saját agyi szintjével vissza is mehet oda. - intett neki - az ezek szerinti - Mr. Matt.
- Most nagyon megbántott. Bedurciztam - mondta álsírást tettetve, mire mindenki nevetni kezdett, szimplán a tanár legyintette le, és kezdte írni a táblára az egyenletet.
Komolyan, ennél jobb osztályt nem is kaphattam volna. Hayley gitározik órán, Emily sminkeli magát, Adam olvas, Alexa rajzol, és várjunk csak. Hé, David megint nincs bent...
Innentől kezdve nem igazán érdekelt, hogy ki mit csinál a teremben, csak bambultam ki a fejemből, és jegyzeteltem. Irodalom órán az osztályfőnököm megkért, hogy jelentkezzek a szép kiejtési versenyen, amit a iskola könyvtárában rendeznek.
- Természetesen elmegyek, tanár úr - mosolyodtam el biztatóan.
- Megtisztelnéd iskolánkat.
Újból villantottam egy mosolyt, majd inkább kimentem a teremből, ugyanis kezdett kellemetlenné válni a csend.
A folyosón szerencsére nem lökött fel senki, mint a gimnáziumban, és az általánosban. Ott mindig csúfoltak, hogy szeretném elérni a céljaim, és hogy jól tanulok. Sosem voltam magabiztos, viszont a tanulásban mindig. Így adódott, hogy egy talpraesetlen-talpraesett lány lettem. Na igen, ez az, ami igazán hülyén hangzik.

A ház előtt elköszöntem Adtől, és Alexától, akik szíveskedtek hazakísérni engem, majd berontottam az ajtón. Szó szerint berontottam, ugyanis majdnem hanyatt vágódtam.
- Na, lányom, óvatosabban - intett anyu rám.
- Bocsánat - nevettem végül magamon. Hát, aki szerencsétlen születik, az az is marad.
- Zoe? - próbáltam érdeklődésemet kelteni a téma iránt, de nem igazán ment. Boldog lettem volna, ha nincs itthon, legalább nyugton tudok tanulni.
- Nincs itthon. Vidd el tőle a laptopot, és tanulj. Aztán, csirkemellfilé lesz a vacsora, gyere le enni - simított végig az arcomon anyu. Csak bólintottam, és indultam volna fel, amikor megérkezett apu.
- Jaj, kis Katy.. Hoztam neked ajándékot. - mosolyodott el apu huncutan, amiből már láttam, hogy az ajándék nem lesz kézzelfogható - Holnap megkapod. - dörzsölte össze a tenyerét.
Hát persze. holnap van a szülinapom. Ennyire elfelejteni valamit? - képtelenség.
Azért, nem nagyon hatott meg, inkább felmentem az emeletre, és elkezdtem tanulni. Este hatig, ami azt illeti, majd a vacsora után pizsamába bújtam, bepakoltam, és addig olvastam, amíg bele nem aludtam.