Egész éjszaka nem aludtam. Csak forgolódtam, és halálra izzadtam magam. A spongyabobos pizsamámba, - amit kikérek magamnak, 8 évesen kaptam, és nem nőttem sokat azóta - már teljesen bemelegedtem, és úgy éreztem, hogy most ugrok ki az ablakon.
Egyébként, miután tegnap David elhajtott, anyuék hazaértek, és - megtiszteltetésként - bemehettem a házba. Elmeséltem az esetet, mire ilyen véleményekkel találtam szembe magam:
"Kicsim, hagyjad. Majd rájön, milyen tökéletes is vagy te.." - anyu.
"Ki ez a szumóbajnok?" - apu.
"Sznobok. Sznob mindenhol. Tudhattad volna, az ég szerelmére Katherine, hogy ez lesz." - Zoe.
Tehát, a biztató jellegű kommentárok alábbhagyhatnak egy darabig.
Mivel szombat van, gondoltam takarítok, tanulok, és a további unalmas dolgaimmal teszek-veszek. Amikor megcsörrent a telefonom, és érdekes meredtem a képernyőre.
- Szia Alexa, valami gond van? - kérdeztem tőle ijedten, ugyanis vagy 6-szor csörgetett, mire felvettem.
- Ja semmi - nevetett - Csak gondoltam, ha már hétvége van, találkozhatnánk, vagy valami.
- Tetszik az ötlet - mosolyodtam el magamban - Hol, mikor, és merre? - zsongtam be.
- Hát, ha gondolod nem kell szaladgálnunk. A Brooklyni könyvtárak remekelnek. - mondta feldobódva.
- Remek. Akkor mondjuk, fél 12, a gyorsbüfénél? Be kell hogy kapjak valamit! - fogtam a hasamat aggodalmasan, ami már fél órája dörmögött, afféle "adj enni, nem akarok meghalni" stílusban.
- Ja, oda tényleg be kéne ugranunk. Meghalok az éhségtől - értett egyet ő is, majd lecsapta a telefont.
- Na, akkor elmentem, jó? - kaptam a telefonom után, majd zsebre dugtam, és kérdőn anyura néztem.
- Ha apádnak nincs ellene kifogása - nézett apura.
- Menjen a kis elveszett bárány, találja meg a helyét - kacsintott rám, majd röhögött a nem éppen viccesnek nevezhető poénján.
Út közben eszembe jutott, hogy Ad is jöhetne velünk.
- Hát, programom az nincs, szóval sietek. Tehát a kínai előtt fél 12? - érdeklődött.
- Pontosan - mosolyodtam el, majd lecsaptam a telefont.
Ugyan még csak 11:13 volt, Alexa ott volt olyan korán, mint én.
- Hát te? - kérdeztem tőle furcsállón.
- Én is ezt akartam megtudni - mosolyodott el.
- Egyébként, én azért jöttem, hogy lefessem a tájat. Az egyetlen, amihez érzékem van, az a rajzolás. - avatott be a "kulisszák mögé".
- Á, így már minden világos.
- És te? Milyen volt David Hakkennel tanulni? - dobódott fel, de meg is lepődtem, hogy nem hívtam fel éjszaka közepén, sírva, hogy elhajtott.
- Csak elment. - mosolyodtam el, mint aki teljesen belenyugodott - Nem érdeklem.
Végigsimított a hátamon nyugtatásképpen, majd Adam is megérkezett.
- Indulunk? - dörzsölgette a tenyerét.
- Induljunk. - mondtuk egyszerre Lexivel, amire felnevettünk.
A könyvtári délutánunk nagyon jól telt. Kivettem Jay Asher és Carolyn Mackler könyvét, a Kezünkben a jövőnk címmel.
A tartalma nagyon tetszett, úgyhogy tudtam, hogy nekem teremtették. Valahogy minden könyvvel így vagyok, és nem tudok leállni. Könyvfóbia?! Á, remek.
Ahogy hazaértem, úgy döntöttem, hogy ideje igazán elbeszélgetnem a húgommal. Azonban anyuéknak mindig is kíváncsiskodó formájuk volt, ez most sem változott.
- Milyen volt a délutánod a kis barátaiddal? - nézett rám csillogó szemekkel anyu.
- Nagyon jó volt. Kölcsönöztem is ki könyvet, de voltunk a Starbucks-ba, és gyorsétteremben is. - daráltam le gyorsan, majd meg sem várta a válaszukat, felfutottam Zoehoz.
Félénken bekopogtam a kidekorált ajtóján.
- Ha anya vagy, akkor most pont ne gyere, ha apa, akkor jöhetsz, mert mutatni akarok valamit, ha pedig Katherine, akkor nem akarok sznobokról tárgyalni - jelentette ki a fal mögül ridegen.
- Kat vagyok, és azt akarom, hogy beengedj. - vettem át a határozott énemet.
- Gyere - mondta lomhán, mintha csak szívességet tenne nekem.
- Ne mondd, hogy a David kölyökről van szó. - bámult rám hülyén.
- Hát - pirultam el kissé - Csak nem értem őt.
- Tanultál ma már eleget? - nézett rám úgy, mintha nem ettem volna egy hete semmit sem.
- Igen, sőt kitakarítottam a szobám, szórakoztam, mindent megtettem, hogy ne rá gondoljak, de nem megy - törtem ki hisztirohamokban. - Elsőnek rideg volt, majd kedves, és nyílt, majd zárkózott, és nem tudom, hogy mit szeretne. Hogy legyünk jóban, vagy hogy soha többet ne beszéljünk.
- Nos, Katherine, nagyon megtisztelő, hogy tőlem kérsz segítséget, ebben a bugyuta "segítség, sosem voltam még szerelmes" helyzetedben, azonban ez a te dolgod. Old meg, ahogy akarod, de rám ne sózd ezt a szemetet, mert aki a nővéremet megbántja, azzal nem foglalkozok. - mondta határozottan, ám ez mégis nagyon jól esett, amit valószínűleg láthatott, mert be is szólt - Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy törődöm veled, csupán annyit, hogy ez a te harcod, és számomra ez az ember jelentéktelen. - jelentette ki teljes egyszerűséggel, majd kitoloncolt a szobájából.
Oké, tisztázzuk. Van egy legjobb barátnőm, és egy legjobb barátom. A családom szeret engem, és a rideg, mégis kis érzésekkel megáldott húgom törődik velem. A nagyszüleim néha-néha küldenek egy képeslapot Los Angelesből. Ha ezt összegezzük, nincs is olyan szerencsétlen életem.
De a fenébe is, hogyan verjem ki a fejemből Davidet? Én sosem gondoltam, hogy szükségem lesz valamiben a megerőltetésre, de be kell valljam, ha már másoknak nem, de legalább magamnak: Ha meglátom azt a srácot, valamit megmozgat bennem.
És, amikor csak a mai napra gondolok, egy dolog jár az eszemben: Mért van még csak szombat? Hétfőt szeretnék... Hogy újra láthassam Őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése